Család és Iskola, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1964-04-01 / 4. szám
fantáziát izgatja. Ez a vers sem alkalmas ifjúsági olvasmánynak, és éppen úgy, ahogy az ótestamentumnak, ennek sem kell ifjúsági olvasmánnyá válnia. Mint tanárember azt mondanám: nem volna szabad kamaszkézre adni. A lap azonban (az Új Írás) nem ifjúsági lap, hanem irodalmi folyóirat. Itt a vers a helyén van. Az, hogy a gyerekek hozzáférhetnek más kérdés. Éppen így hozzáférhetnek sok nem nekik való könyvhöz, s a rádió és a televízió felnőtteknek szóló adásaihoz is. Ami a vita magvát, egyesek fölháborodását és a gyerekek lerendezését illeti: rossz életkorban rosszul olvasták a verset. Az öreg urak fölháborodtak, a fiatal gyerekek gondolatait pedig tisztázatlan izgalmak ragadták magukkal. Egyik se olyan nagy baj, hogy érdemes volna érte azt az elvet föláldozni, amire föntebb utaltam. Ne olvassa végig az öreg kandúr, ha nem tetszik neki, ne adja fia, lánya kezébe a szülő, s ne ajánlja. De ha mégis a gyerekek kezébe került csak ennyi rossz történhetett, pár kamasznak izgalmas órákat okozott. És mit mond a tanári és a szülői tapasztalat? — Kezébe nem adnám, de el nem tiltanám tőle a gyereket. A tilalom dacot szül. A tanár is, ha sikerült a gyereknek barátjává lennie, és az nemcsak az ellenséget és a felnőttet látja benne, sikerrel ajánlhat könyveket a tanítványainak és azt is megmondhatja, hogy mi az, amit csak két-három esztendő múlva olvasson, „mert ma még mást látnál benne, mint ami igazi sajátossága”. És ha a gyerek kárörvendve viszi elébe a verset, hogy lám milyen tiszta beszéddel szól fiú és lány testi kapcsolatáról, arról, amit a szülői ház tilt és az iskola büntet? — Ez a kárörvendezés olyanokkal szemben fogja el a gyereket, akik eddig nagy szakállas gólyamesén akarták tartani őt. Így hát eben esett, ha ez a csúfolódás megtörténik velük. Elébem ha jönne, olyan arcot vágnék, mintha felnőtt embernek tekinteném a diákot, felnőtt stílusban beszélnék vele a versről. Ilyenkor a gyerekek is rögtön a felnőttet, s a nyugodtat szokták játszani. Kamaszaink izgató hatásukban különb történetekkel és viccekkel, fali feliratokkal szórakoztatják egymást. A gyerek ilyesmiken hamar túlteszi magát. Azt kell mondanom ez nem is a gyerek, az ifjúság, hanem valóban: a pedagógus és a szülő problémája. Ha nem tiltakoznának, nem szörnyűlködnének, a gyerekek is sokkal hamarabb túlesnének a lelkendezésen. A legtöbb kamasz ebben felnőttebb, mint a legtöbb felnőtt. — Sok gyerek, a rokonságból hozhatnám a példát, a szüleivel nem mer bizalmas lenni — szól közbe Benedek Istvánná —, de velünk, felnőtt rokonaival mindent megbeszél. — Mi is közöttünk tiltott verseket diákkorunkban egymás között — mondja dr. Czeglédi Ágnes —, de az igazi izgalmat a tilalom adta és nem is a tartalom. Ami tilos volt az terjedt a gyerekek között, akár részlet volt az úgynevezett „szerelem eposzából”, akár politikai érdekesség, mint például Márai Sándor Halotti beszéde az ötvenes években. — Báj, szerelem és őszinteség van ebben a Weöres versben — mondja Benedek Istvánné, és szó kerül a világirodalom példáiról az ókoriaktól Goethéig. S lehet, hogy kissé tán elfogultan, de úgy ítéljük, hogy Weöres Sándor verse a nagy példákkal mérve is a legméltóbb helyre kerülhet a szerelem pajzánabb hangú költészetében. Nagyon szép ez a vers, elegáns, szellemes, formájában ragyogó, humora előkelő. Hogy gondot okoz szülőnek, tanárnak? Igen, okoz. Az élet szüntelenül új gondokkal állít szembe, új kérdéseket tesz fel. A gyerek, ha teheti ezt ki is mondja, meg is kérdezi. Ha nem teheti, hát bezárkózik a felnőtt előtt. Pedig a szülő és a pedagógus feladata, hivatása éppen ez volna: megfelelni a kérdésekre. Szemérmetlen az ifjúság? s a költő? Shakespeare szavával: ...oly őszinte csak, mylord. V. T. KARÁTSON GÁBOR rajza