Csiki Lapok, 1923 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1923-06-10 / 23. szám
XXXV. évf. Mercurea-Ciuc—Csíkszereda, 1923, június 10. 23 az. csíki lapok ( POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: jelöltetési ár: Egész évre 72 Lt Illőidre 160 L) Vakar könyv-és papirkereskedése Csíkszeredán, Felelős szerkesztő és laptulajdonos . Félévre 86 Lej. Negyedévre 18 egves szám 150 hővé a hirdetések és előfizetési dijak küldendők. VÁKÁR LAJOS: Kéziratok nem adatvissza. Megjelenik minden vasárnap. Hirdetési dijak a legolcsóln számittatnak t Jósika Samu báró 1848—1923. Az erdélyi magyarságnak vezére, közéletünknek legmarkánsabb egyénisége megtért őseihez. Ha a magyarság a régi erejében virulna, ha a régi magyar ég borulna fölénk, akkor is megilletődéssel állanánk meg koporsója előtt. De akkor talán könnyebben búcsúzhatnánk tőle. Elmondanánk róla, hogy a legnagyobb erdélyi hitbizomány ura, az aranygyapjas vitéz, császárok és királyok barátja, a kedvelt miniszter, a főrendek elismert vezére és reprezentánsa külső és belső sikerekben gazdag életét a sír minden külső nagyságot nivelláló csöndjével cserélte fel. Ha kedvünk telnék a mult ragyogását fölidézni, ebben a keretben kellene az utolsó erdélyi főurat bemutatni. Hanem a mi lelkünkbe halálhírének hallatára az a fájó érzés és kínzó gondolat nyilallik be, az ősz vezér kidőlte után ki lesz e sorsüldözött, viharvert, egyenetlenségre oly gyorsan hajlamos magyarságnak abszolút tekintélyű vezére ? Mi úgy látjuk, hogy épen életének alkonyán mutatta magát igazán nagynak. Akkor, amikor a megpróbáltatások nehéz napjaiban a magyarságnak hivatott vezérei itt hagyták ezt az árva népet. Pedig tudta, mi vár reá. Nem a munkát értem, attól talán mások sem borzadtak volna vissza, hanem a megaláztatásokat. Ezekkel szembemenni annak, aki pedig megszokta azt, hogy egy fejjel kiemelkedjék a tömeg közül — ehhez igazi főúri lelkűlét kellett. Korunk demokratikusnak mondott lelkülete, tudom, kényelmetlenül érzi magát egy főúr ravatalánál. Én büszke tudattal, látó lélekkel merengek el. Elgondolom azt, hogy a mohi pusztán, a mohácsi vész idején a magyarság válságos óráiban a tömeg, a nép veszekedni, féltékenykedni, kicsinyeskedni tudott, amig a főnemesség szine-virága ott hullott el a csatatéren. Nos, úgy látom, Jósika Samu báró ezt a hivatását érezte meg akkor, mikor az ütöttvert, üldözött magyarságnak élén állott és ezer megaláztatás, rágalom, boszantás, félreértés dacára állotta a harcot, mint a Magyar Szövetség majd a Magyar Párt elnöke. Parancsoló nagyságát semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor a magyarság vezér után nézett, gondolni se tudott másra, mint őreá. Pedig senkinél annyit nem emlegették a báróságot, mint őnála. Aztán összejöttek vele a demokraták és azt látták, ez a nagy úr lelkesebben, buzgóbban dolgozik, mint bárki is közülök és meg kellett szégyenülniök. Közel jöttek hozzá, kicserélték vele nézeteiket és úgy találták, hogy közülök mindenki arisztokratább nálánál. És többé sem a bárót, sem a 75 éves öreget nem érte gáncs. A legfarmásabbnak is azt kellett mondania: Ha én a fiatal, a demokrata, úgy és annyit dolgoznám fajomért, ma talán más volna e magyarság helyzete. Akik olyan szerencsések voltak, hogy vele dolgozhattak, csodákat beszélnek lelki nyugalmáról és nagyeágaró Mikor a férje, kicsi proletár a tojás drágulásánál, egy-egy szobájának rekvirálásánál jajveszekel és a haját tépi — akkor Jósika Samutól 40,000 hold földet vesznek el, meg kell érnie egy sok-sok évszázados család romlását — és ő csöndesen hallgat, kitartóan végzi a közért munkáját. Ilyen lelkűek lehettek a római patríciusok. Azt elhisszük, hogy a fölénk kerekedő uralomnak nagyon kellemetlen volt az ő személyisége. Kényelmetlen volt a magyarsággal az ő személyében tárgyalni, azoknak, akiknek e lelki nagyság előtt, a múlt távlatait oly kellemetlenül föltüntető alak előtt, érezniök kellett saját kicsinységüket és tartalmatlanságukat. Nem csoda, ha annyiszor követelték a fejét. De annál vigasztalóbb reánk nézve, hogy a magyarság megérezte Jósika nagyságát és vele, benne egynek érezte magát és a szenvedésekben összeforrott. A tipikus főúr koporsójánál nem lehet az erdélyi magyarságnak nagyobb gondja és gondolata, minthogy Jósika Samu helyét hozzá hasonló arisztokrata foglalja el. Legyen annak is a lelke arisztokrata olyan értelemben, hogy szenvedélyesen szeresse a munkát, tudjon felülemelkedni az apró önző érdekeken, hanem csak a közért dolgozzék — ezért a hálátlan, csak kritizálni akaró és szerető, civódó, mindig kiskorúnak maradó, de azért általunk oly forrón szeretett magyarságért. Legyen arisztokrata a lelke, hogy gyűlölje a felületességet, a nagyokat mondó, de semmit nem dolgozó ürességet; legyen meg benne a Széchenyik bátorsága, hogy meg merje mondani e dologtalan, szalmaláng lelkű, hiszékeny, naiv fajnak hibáit, szeresse faját úgy, hogy merjen érette népszerűtlenné is lenni. Jósika Samu törhetetlen lelkületével, munkásságával bőségesen megfizette azt, amivel nagy nevének, e nevet és a hozzánk való anyagi javakat adó fajának tartozott. 75 év után nyugodtan léphet be nagy őseinek szellemei közé. Dr. Csipák Lajos. INNEN — ONNAN. A görög-török határ megállapítása. Lausanneban a görög-török határmeállapító bizottság hosszas tárgyalások után végre megállapodásra jutott a határ kérdésben. A két ország közötti határ a Marica völgye lenne; a törökök lemondanak Adahkalehról és ezzel szemben a Dardanellák mentén három kis szigetet kapnak. Megszavazták az uzsora törvényt. A kamara hétfői ülésén, hosszas vita után 114 szavazattal 8 ellenében megszavazták az uzsora törvényt. a „csíki lapok“ tárcája. Magyarok hozzájárulása Nagy István 1475-iki győzelmeihez. írta Dr. Karácsonyi János. Amióta a világháború befejezése a székely népet a román állam impériuma alá helyezte, amióta a székelység politikai akciójáról is román részről szó esik, igen sokszor halljuk román politikusok részéről a hivogató szót az együttműködésre. S azoknak a kapcsán bizonyos rejtélyes példázgatással a Nagy István (Stefan cel Mare) nevének emlegetését. — Akik a történelmet kevésbbé ismerik, azok előtt nem lesz hiábavaló, ha leközöljük Dr. Karácsonyi János püspök, jelenleg élő egyik legnagyobb történetírónak cikkét, amelyet erről a kérdésről az oknyomozó, pártatlan történettudós szavaival írt. A moldovai vajdák 1540-ig hol a magyar, hol a lengyel király főhatósága alatt állottak. A magyar király jogot tartott a moldovai fejedelemséghez, mert a magyarok fegyverei tisztították meg e területet a tatároktól az 1345—47. években, ezek tették lehetővé, hogy itt a keresztények állandóan letelepedhettek. A lengyel király pedig jogot tartott e fejedelemséghez azért, mert ennek északi és legnépesebb része a XIII. században a halicsi (gáicsi, gácsi) vagy mint németesen mondjuk galíciai királysághoz tartozott, már pedig Kázmér, a nagy lengyel király, Galíciát 1348-ban meghódította. A két király közül a moldovai vajdák mindig annak fogadtak hűséget, akitől nagyobb segítséget reméltek, eleintén a tatárok, később pedig a törökök ellen. 1474 ben a lengyel király Csehország és Szilézia megszerzéséért harcolt, oda fordította minden erejét. István moldovai vajda tehát tőle segítséget nem remélhetett. Ennélfogva István, a nagy vajda, követeket küldött Mátyás magyar királyhoz, neki hűséget fogadott, de viszont, ha emiatt őt a lengyelek vagy a törökök megtámadják, védelmet és végső szükség esetére magának és családjának menedéket kért. Mátyás király megígérte a segítséget, menedékhelyéül pedig István vajdának adta Csicsóvárát Szolnok-Doboka megyében. Mikor tehát 1474. őszén a török szultán elhatározta Moldova meghódítását és evégből akkoriban rettenetes nagy, mintegy 120.000 emberből álló sereget küldött István vajda ellen, természetesen István vajda is segitséget kért és kapott Magyarországtól. Mátyás király rendeletére Magyar Balázs híres hadvezér és akkor erdélyi vajda 1474. december havában 1800 páncélos magyar lovast (Hungari armați) küldött Moldovába és a különben is legközelebbről érdekelt székelyeket utasította a benyomulásra. A székelyek akkor, mint Badunario velencei követnek 1474. december elején irt jegyzékéből kitetszik, 16.000, íjjal és gerellyel felszerelt katonát voltak kötelesek kiállítani. Lássuk már most, hogyan folyt le a valui-i vagy, mint mostanában írják, podínait-i óriási ütközet 1475 január 24-én ekként beszélték ezt el Tordán az erdélyi vajda jegyzőjének: „István moldovai vajda hallván a törökök jövetelét, segítséget kapott a székelyektől és más szomszédoktól, a maga moldovai románjaiból pedig összegyüjtött mintegy 50000 embert. Fegyveres (páncélos) magyar 1800 jött. Látván azonban, hogy nyílt mezőn nem szállhat szembe a törökökkel, nehezen járható helyekre vonult vissza és felégette azt a vidéket, amelyen a törököknek előnyomulniok kelett, hogy ne legyen élelmiszerük. A törökök néhány napig élelem hiányában szenvedvén, hozattak maguknak élelmiszereket Havaselvéről (Havasalföldről — Munteniából) szekerekkel és állatokkal. Hét török vezért bíztak meg azzal, hogy törjék át az élelemszámítás elé emelt akadályokat, nem messzire attól a helytől, ahol a székelyek és István vajda hadai voltak. E hét török vezérrel az 1 V. B. Történelmi Tár. 1866. 7. •>. Hadtörténelmi KBeUraénynk 18S», 874—TB. Híím teinik (ebét némelyek e feléén»*» 147»-re.