Csillag, 1952. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)
1952-12-01 / 12. szám - Haladó hagyományaink
Jakab Ödönbe kell szúrni, vagy ha az öregen is friss Jékey Aladárt kell megdicsérni, arról sem feledkezve meg, hogy a Bérczik Árpád-féle kincstári írókat is megsemmisítse, hogy Zempléni Árpádot sem hagyja «szám kívül», de nem Pekár Gyula bugyuta alakját, Rákosi Viktor gonosz, nyomorék humorát. Kortársait igazán csak felsorolom: Babits Mihály, Balázs Béla, Barta Lajos, Bányai Elemér (Zuboly), Biró Lajos, Csáth Géza, Dutka Ákos, Gyóni Géza, Hatvany Lajos, Ignotus, Juhász Gyula, Kabos Ede, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Lengyel Menyhért, Makai Emil, Mikes Lajos, Miklós Jenő, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Oláh Gábor, Révész Béla, Schöpflin Aladár, Szép Ernő, Szini Gyula, Szomory Dezső, Tabéry Géza, Tersánszky J. Jenő, Tóth Árpád, Tömörkény István. Mindről mond valamit. Nem a névsor teljességével hivalkodunk, hanem azzal, hogy nincs irodalmunk történetének olyan alakja, aki méltatlanul került volna bele művébe, vagy méltatlanul maradt volna ki belőle. Köteteinek névmutatója egyben irodalomtörténetünk «tematikája» is. Ady irodalomtörténész nagysága azonban nem névsor kérdése. Példamutatóvá azzal válik, — és itt különül is el egyben irodalommal foglalkozó, tanulmányíró költőtársaitól —, hogy érdeklődése s iránymutatása következetesen társadalmi-politikai és viszonyító jellegű. Ady nem úgy fedez fel egy-egy költőt a maga szármára, mint Kosztolányi, akinek mindig éppen az a hőse, akivel éppen foglalkozik s amíg foglalkozik vele, átengedi magát neki, felnagyítja, körülrajongja. Kosztolányi irodalmi tanulmányait, ezeket az elmés és sok finom elemzést tartalmazó műveket az jellemzi, hogy egyen-egyen nagyon meggyőzőek, de egybeolvasva őket, elmosódnak bennük az értékhatárok s nincs lényeges értékkülönbség Gárdonyi Géza és mondjuk Miklós Jenő, vagy Jászay-Horváth Elemér közt. Adyt az író mint jelenségés mint hatóerő érdekli s mint a jelenre vonatkozó példa. Mátyásban, Vitéz Jánosban, a magyar renaissance-ban az előrefutás s Mátyás humanistái mellé a 48/'49-es magyar irodalom nagyjait idézi, az élenjáró magyarokat. Karádi Pálon azért akad meg a szeme — úgy tudja, hogy ő írta a Balassi-komédiát —, mert Shakespeare születésének esztendejében ír drámát a dúlt magyar földön. De a Szenes Molnár Albertek, Apácai Csere Jánosok művében nemcsak a teljesítmény kiugró nagyságát veszi észre, hanem irodalmunknak a fölszabadulásig égő problémáját, hogy a kiművelt emberfők közül hiányzik a kiművelt nép. ..Nem elég, ha vannak Apácai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem.» A súlypontokat senki sem jelölte ki biztosabban nála: Balassi, Csokonai («akit Kölcsey parasztosnak, Kazinczy valószínűleg nem többnek, mint érdekesen furcsának látott»), Vörösmarty (akit akkor kezdtek misztikuskatolikus költővé torzítani s akiről Ady azt írja: «világosság fejedelme»), Petőfi, Arany, Jókai, Vajda, Mikszáth, ezeket tartja a legnagyobbaknak elődei közül. Ez a sor nemcsak a megújhodásnak természetes sora, hanem irodalmunk demokratizálódásának is: nemcsak Vörösmartyra, minden költőre, íróra vonatkoztatjaazt, hogyha a költő fejedelem, kell, hogy a világosság fejedelme, a néphez szóló kifejezés mestere legyen. Kortársai közül is — jóllehet baráti jóságból sok enyheszavú kritikát írt s túlzó dicséretet aggatott méltatlanokra — világosan látható, kiket becsül legtöbbre: Móricz Zsigmondot, Kaffka Margitot, Juhász Gyulát, Tóth árpádot s — ugyanúgy gyötrődve vele, mint Petőfi kortársával, Arannyal, — önmaga mellett Babits Mihályt.