Csillag, 1954. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1954-12-01 / 12. szám - Irodalom és művészet
az ország, a hűbéri korszak elmaradottságához, parlagi viszonyaihoz képest. Ezt az emelkedést hirdeti az És mégis mozog a földben, sőt a Rab Ráby-ban is. Pedig egy ideig tudja és látja (különösen a 75 előtti években), hogy a reformkor és 1848—49 nagy ígéreteiből, lehetőségeiből többet is valóra lehetett volna váltani. De csak annál inkább védekezik ama csalódottság és kiábrándultság ellen, mely a fiatalabb nemzedékeket hatalmába keríti, és Arany Lászlót, majd később Tolnait, Iványit már bizonyos mértékű kritikai realizmusra ihleti meg. Jókai kiábrándultsága majd inkább csak megzavarodással, s művének hanyatlásával jár. Amikor néha rádöbben (Az élet komédiásai), hogy a 67 utáni világ nem kedvező környezet az ő hős eszményének, Zárkány Napóleont csak egy szerelmi dilemma alkalmán képes ebből a világból kiszakítani. Zárkány nem a korral, hanem a maga szerelmével és boldogság-igényével kerül összeütközésbe. Jókai alapvető, nagy élménye közös a kor nagy alkotóival. Petőfi közvetlen környezetéből, legszűkebb baráti köreiből ő és Arany János bontják ki pályájukat Világos után. Aranynál is, Jókainál is döntő az a mód, ahogyan 48—49-hez hűek próbálnak maradni. Egyikük hűsége sem tekinthető a Petőfi-örökség egyenes továbbfolytatásaként, — de mindkettejük magatartásának lényege: a hűség, vagy legalább is a hűségre törekvés. De lehet-e valaki 48—49-hez igazán hű másként, mint Petőfi, Kossuth, Táncsics módján? Arany is, Jókai is másféle módon hűek. »Jókai hű volt 48-hoz, a maga módján« — figyelmneztet bennünket Révai József — »de ez a hűsége nem volt jakobinus hűség«. A 48—49-hez való hűség egy népi-plebejus demokratizmushoz való ragaszkodást feltételez, — márpedig ennek tartalmai még Aranynál is többé-kevésbbé hiányosak Világos után. Maga Jókai pedig már 48 előtt is csak egy polgári-liberális demokratizmus talaján áll, — és erről a talajról ugyan jó ideig igenleni képes még Világos után is mindazt az újat, amit 48 hozott, de épp 67 körül ez a talaj nagyon is ingataggá válik talpa alatt. Petőfi számára— és bizonyos mértékben Arany számára — törés, forradalmi szakítás volt 48—49, nem csupán a hűbéri múlttal, de a reformkori előzményeikkel is szakító cselekedet Az Elveszett Alkotmány Arany Jánosa a maga népi nézőpontjáról a nemesi liberalizmus harcait kiábrándultan, elutasítón szemlélte már 1845-ben is. De Jókai már 1848 nyarán csak azt volt képes elfogadni a forradalomból, ami a reformkorral összecsengett belőle. Ezt az összecsengést olvastak ki 48—49-ből a Nábob és a Kőszívű ember fiai megírása idején, — és, bármily meghökkentően hangzik, a 67 utáni országot is egy ideig a reformkori, szabadságharcos Magyarország folytatásának hitte. Az ő szemében Jeney Kálmán és Ráby Mátyás is e Magyarország előharcosai, úttörői voltak. Arany János Világos utáni szemléletében a tragikum vonása válik fokozozatosan uralkodóvá. Jókainál viszont az illúziók jutnak uralomra. Illúziók, melyekkel egyrészt erőt, bizakodást kíván önteni a levert országba, másrészt azonban igazolni akarja azt az utat, mely szerinte forradalom nélkül vezethetne kibontakozáshoz. Jókai egész szenvedéllyel igenli egy szabad, fejlett és boldog ország jövőjét, egész hitével lángol is érte, csak épp azt nem képes észrevenni, hogy ettől a jövőtől hazája Világos után mindinkább távolodik. Arany lelkét mindvégig megüli a vereség gyásza, a kejtély, az aggodalom, a szorongás, Jókai kedélyét viszont az abszurd és indokolatlan bizakodás illúziói borítják rózsaszínbe, sőt, valamely egzaltált hangulatba is. Jókai életművében nagynak és maradandónak azt a törekvését érezzük, hogy 48-hoz hű maradjon; ezt a törekvését annyi téma, annyi hős alak, epizód, környezet ifi szenvedély leheli magából. Velük, szemben azonban ott áll