Csongrád Megyei Hírlap, 1975. november (20. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-07 / 262. szám
Gyurkó László: Lenin, október (Részlet) Már meglehetősen hosszú utat tettünk meg a Spalernaján, amikor két lovas tiszti iskolással találkoztunk. Amikor odaértek hozzánk, ránk parancsoltak: Állj! Igazolványt! — Odasúgtam Vlagyimir Iljicsnek. — Menjen csak tovább, ezekkel elbánok magam is. — A zsebemben két pisztoly volt. Meglehetősen gorombán veszekedni kezdtem velük, kijelentettem, senkivel sem közölték, hogy igazolványt adnak ki, úgyhogy ezért nem szerezhettünk kellő időben. Vlagyimir Iljics ekkor óvatosan elindult. A tiszti iskolások megfenyegettek a korbácsukkal, s követelték, hogy kövessem őket Határozottan tiltakoztam. Végül is valószínűleg úgy gondolták, nem törődnek az ilyen csirkefogókkal. Valóban jellegzetes vagányoknak látszottunk. Továbblovagoltak. Utolértem Vlagyimir Iljicset, aki közben már előrement, s együtt folytattuk az utunkat Odaértünk a Szmolnijhoz. Kiderült, hogy a Petrográdi Szovjet tagjainak fehér igazolványát pirosra cserélték ki. Ez kellemetlen akadály volt, s szerencsétlenségünkre egyetlen ismerőst sem láttunk a tömegben. A várakozók dühöngtek, hogy nem engedik be őket a Szmolnijba. Én is hangosan kiabálni kezdtem, káromkodtam, lobogtattam az igazolványainkat, s azt kiabáltam, hogyan lehetséges, hogy engem, a Petrográdi Szovjet teljhatalmú tagját, nem engednek be. Odakiabáltam az elöl állóknak, ne törődjenek az ellenőrzéssel, menjenek csak be, a Szmolnijban majd elintéződik minden. Egyszóval nagy kavarodást okoztam, ahogy a zsebtolvajok szokták. Az eredmény az volt, hogy az őröket a szó szoros értelmében félresöpörték. Bejutottunk a Szmolnijba, s felmentünk a második emeletre. A folyosó végén, az ablaknál, közvetlenül az aula előtt, Vlagyimir Iljics megállt, s elküldött, keressem meg Sztálint és Trockijt. Mivel nem volt célszerű a folyosón tartózkodni, mindnyájan bementünk az egyik szobába, mely az aulából nyílott A közepén asztal s néhány szék állt. Vlagyimir Iljics leült az asztal egyik végére, arccal az aulára nyíló ajtó felé. Trockij tőle jobbra, Sztálin meg én tőle balra ültünk le. Sztálin és Trockij beszámoltak Vlagyivin hirtelen mégis meggondolta magát. A veszély, hogy elfogják s esetleg azonnal agyonlövik, még mindig kisebbnek látszott, mint az, hogy elmulasztják az utolsó pillanatot a támadásra. Úgy döntött, nem vár tovább. Rahja írja: „A biztonság kedvéért elhatároztuk, hogy maszkírozni fogjuk. Amennyire lehetséges volt, kicseréltük ruhadarabjait, arcát bekötöttük egy meglehetősen piszkos kendővel, mintha a foga fájna, s öreg sapkát tettünk a fejére. Minden eshetőségre számolva zsebre vágtam két belépési engedélyt a Szmolnjba. Primitív hamisítványok voltak — a neveket kiradírozták, s helyükre a Petrográdi Szovjet két nem létező tagjának a nevét írták. A tinta elfolyt, úgyhogy a hamisítás szembetűnő volt Mivel azonban jobb nem akadt elhatároztuk, hogy ezekkel az igazolványokkal igyekszünk bejutni a Szmolnijba. Már este 10 óra volt, amikor elhagytuk a házat. Körülbelül 10 perc múlva utolért bennünket a park felé menő villamos, épp a megállóban. Csaknem üres volt. A pótkocsi hátsó peronjára szálltunk, s biztonságban megérkeztünk a Bitkin utca sarkára, ahol a villamos elkanyarodott a park felé. Gyalog mentünk tovább. A Lityejnaja-hídon meglehetősen sok vörösgárdista álldogált Elmentünk az őrség előtt, senki sem állított meg bennünket Amikor a híd közepére értünk, észrevettük, hogy a másik oldalon Kerenszkij-katonák állnak. Az őrség igazolványt követelt a járókelőktől. Természetesen nem volt igazolványunk. Rövidesen egy csapat munkás gyűlt össze a katonák körül, és élénken vitatkozni kezdtek. Vlagyimir Iljics látta, hogy a munkásokat nem engedik át a hídon, mégis elhatározta, hogy megpróbálunk átjutni. Odaléptünk a veszekedőkhöz. A katonák igazolványt követeltek, de az emberek többségének, akárcsak nekünk, nem volt. A katonák azt mondták, igazolványt kellett volna kérni a parancsnokságon; a munkások felháborodottan szidták a katonákat, hogy mire jó ez az egész. Kihasználtuk a veszekedést, elosontunk az őrök mellett a Lityejnaja proszpektre, aztán befordultunk a Spalemajára, s elindultunk a Szmolnij felé. KISS ATTILA RAJZA mireljicsnek az eseményekről. Miközben beszélgettünk, az aulából, ahol a szovjet ülésezett, három ember lépett be a szobába — a mensevikek vezérei, a párt vezetői: Dán és Liber, s velük — azt hiszem — Góc. Egyikükmár nem emlékszem, melyik) a szobában lógó egyik felöltő zsebéből csomagot vett elő, s meghívta a többieket, tartsanak vele, van fehér kenyere, vaja, kolbásza, sajtja. Közben beszélgettek, s ügyet sem vetettek ránk. A felöltő zsebéből előkerült csomagot az asztal végére tették, szemben Vlagyimir Iljiccsel. A csomag gazdája ekkor rápillantott Vlagyimir Iljicsre, s a kendő ellenére azonnal felismerte. Nagyon megdöbbent, gyorsan összecsomagolta az elemózsiát, mindhárman zavartan elhagyták a szobát, s visszamentek az aulába.” A négyhónapos bujkálás véget ért. A kivégzett Alexander Uljanov testvére, a lázongó diák, a pétervári marxista körök szervezője, a szibériai száműzött, a párizsi, krakkói, genfi, londoni hónaposszobák lakója, akinek megszállott hitét annyit gúnyolták az ellenfelei, másnap az orosz forradalom vezére lett. Negyvenhét éves volt ekkor. „Elvtársak! — mondta október 25-én délután három órakor a Petrográdi Szovjet ülésén. — A munkás- és parasztforradalom, amelynek szükségességét a bolsevikok mindig hangsúlyozták, végbement” A Fáklya meet megjelent 21. — novemberi — száma nagy teret szentel a Szovjet Kultúra Napjainak. A hagyományos eseménysorozatra számos művészeti együttes érkezett Magyarországra, s közülük a lap bemutatja a virtuóz táncos-énekes-népzenész ZSOK együttest. Anatolij Loginov elemzi a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nemzetközi hatását, történelemformáló erejét Folytatódik az SZKP XXV. kongresszusával kapcsolatban indított cikksorozat, amely arról számol be, hogyan várják a jelentős eseményt a szovjet dolgozók. A cikk szerzője ez A „ Fáklya“ új számáról úttal Viktor Gyunyin, a Kommunyiszt című ideológiai folyóirat szemleírója. Egy másik emlékező-elemző cikk a nagy szovjet államférfi, Kalinyin születésének 100. évfordulója alkalmából felidézi a Szovjetunió történelmének jelentős eseményeit. A lap KGST-rovata ismerteti a szovjet—magyar mezőgépipari együttműködés eredményeit és távlatait; az építőipari együttműködésről szóló öszszeállításban pedig egyebek között a szovjet lakásépítkezés új törekvéseiről olvashatunk színes, képes beszámolót. A szórakoztató rovat képes riportja a szovjet katonazenészek vidám életéről tudósít. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házának aktuális programja: bővített terjedelmű, képes filmbeszámoló; sport és rejtvény egészíti ki a lap szórakoztató rovatait. Ezúttal kerül sor egyébként az olvasók között oly népszerű „Egy számért — egy autót” rejtvénypályázat utolsó fordulójára. A pályázat tétje — az élénkpiros Zaporozsec személyautó — megtekinthető Budapesten, a Martinelli téri parkolóház kirakatában. (APN— KS) ZENEKULTÚRÁNK HARMINC ÉVE 3. Zenepedagógia A felszabadulás után vált lehetővé Kodály számára, hogy a zenekultúrában, de legfőképp a zenepedagógiában megvalósítsa évtizedek óta elképzelt, megalapozott tervét Ennek lényege, hogy a demokraták és társadalom kettős célt támaszt a zene területén: a zenei rr.feelődés eszközeinek mindenki számára hozzáférhetővé tételét másrészt a nemzeti sajátosságok érvényesítését Tervének második pontjáért !-------Kodályt az ötvenes években a nacionalizmus vádjával illetik. Válasza: „Az általános emberit minden nép csak nemzeti sajátságain át közelítheti meg.” Kodály szerint a zenére nevelést a legkisebbeknél kell elkezdeni, mégpedig a mindenki számára elérhető mégis legszebb hangszerrel: az énekkel. De az sem mindegy, hogy mit énekelnek a fiatalok, milyen „zenei táplálékon” nőnek fel .Senki ne túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá” — mondta. Az iskolai oktatás szerepét központi tényezőnek, döntő fontosságúnak tartotta, s tervszerű tudatos nevelés szükségességét az élményt adó tanítás jelentőségét hangsúlyozta. „Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni, ezt megszerezni az iskola kötelessége... Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, minnt hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. Néha még a jó is. De a rossz tanár harminc éven át, harminc évjáratból élik a zene szeretetét.” Az ő elképzelései, útmutatásai nyomán bevezetett oktatási szisztéma az elmúlt évek során Kodály-módszer néven világszerte ismertté vált. 1950-ben Kecskeméten, Kodály szülővárosában létesült az első ének-zenei általános iskola, amelyet azóta csaknem száznegyven követett. A gyerekek itt mindennap foglalkoznak zenével, kórusban énekelnek és valamilyen hangszeren is játszanak. Bizonyítást nyert, hogy ezekben az iskolákban a többi tárgyból is jobb eredményt mutatnak fel a tanulók, tehát a mindennapi rendszeres zenei foglalkozás pozitív irányba formálja a fiatalok teljes személyiségét. Az eredmények hamar felkeltették a nemzetközi érdeklődést, hiszen világszerte gond a zeneszerető, zeneértő közönség nevelése. Még Kodály életében az Egyesült Államok Művészeti Tanácsa jelentős összeget szavazott meg, hogy tanárait ösztöndíjjal Magyarországra küldje. Azóta az Egyesült Államokban nyaranta ötven egyetemen tartanak kurzusokat a Kodály-módszer alapelveinek elsajátítására. Hazánkba folyamatosan és mind nagyobb számban érkeznek külföldről pedagógus-delegációk a Kodálymódszer tanulmányozására. Ugyanakkor a világ minden tájáról érkeznek meghívástk a magyar zenetanárok részére is. Az Egyesült Államokban és Japánban évek óta Kodály Intézet működik. Ez év őszén pedig megkezdi munkáját a Kecskeméten létesített Kodály Intézet. Célja a külföldről érkezett s az itthoni pedagógusok továbbképzése, s a külföldön működő intézetek munkájának segítése, összehangolása. A főiskolai oktatás kiszélesítése segíti az általános iskolák és a zeneiskolák tanárellátását. Jelenleg a budapesti Zeneművészeti Főiskolán kívül öt nagyvárosunkban működik tanárképző tagozat. KORDA ÁGNES PÉNTEK, 1975. NOVEMBER . / T**l •• / • r . r* Tükör és iránytű Kézikönyv Magyarország megyéiről* városairól ISMERI ÖN Magyarországot? Egy tájhoz vagy városhoz erős érzelmi szálakkal kötődve nem válunk-e szűklátókörűvé, elfogulttá? Elég-e arra vállalkoznunk, hogy járjuk az országot, gyarapítva a belföldi turisták gyarapodó táborát, s többnyire sietve, sőt rohanva felszínes, látványokhoz kötődő ismereteket, élményeket gyűjtünk? S azon is elgondolkodhatunk: önismeretünk elégséges-e ahhoz, hogy felülemelkedhessünk provinciális érdekeinken, s ha szükséges az egyébként hasznos értékű lokálpatriotizmuson is, s — Veres Péter közismert kifejezésével élve — képesek legyünk „országban, nemzetben gondolkodni”? Ennél jóval több kérdésgondolat megfogant hazánk megyéit és városait tudományos alapossággal bemutató könyv olvastán. Az előszóban Németh Károly, az MSZMP KB titkára arra a tényre irányítja figyelmünket, hogy a szerzők az egyes megyék és városok fejlődését, hazánk sokszínű, szép tájainak sajátos társadalmi és gazdasági vonásait vázolják írásaikban, melyekből egyértelműen kiolvasható: az országot építő magyar munkásosztály, a szövetkezeti parasztság és az értelmiség közös alkotó munkájának eredményei, a szocialista rendszer három évtizedének egyértelmű, meggyőző sikerei. A HANGSÚLY azon a fejlődésen van, amit három évtized alatt értünk el. A változások alapja a szocialista társadalmi körülmények létrejötte. A gazdasági élet öszszetevőinek vizsgálata természetesen abból indulhat ki, hogy mit örököltünk a múlttól. Az egyes megyék máig elért fejlődésének egyik meghatározója ez a körülmény. Pontosan elénk tárul az is, hogy jelenleg milyen különbségek észlelhetők az egyes területek között, melyek a tervezett gazdálkodás körülményei között sem számolódhattak fel a szocialista építés eddigi éveiben. Ezek nem kívánatos gazdaságitársadalmi feszültségek. Hogy mielőbb megszűnjenek, ezért a kormány 1971-ben megfogalmazta a területfejlesztés irányelveit, ennek alapján dolgozták ki az országos településhálózat-fejlesztési koncepciót, amely kijelöli a városok, falvak helyét a települések hálózatában, meghatározták ezek funkcióit és fejlődési irányait. A könyv szerkesztése hatásosan sugallja azt, hogy az egyes megyék, városok egységes egészet alkotnak, a megyehatároknak nem a szétválasztó, hanem az öszszekapcsoló funkciója kell, hogy érvényesüljön. A jövőben tudatosan és tervszerűen arra kell felkészülni, hogy az egyes területek öszszehangoltan és arányosan fejlődjenek. Ez úgy valósulhat meg, ha megyei és városi fejlesztések az ország érdekeinek megfelelően történnek. Ez nem máról holnapra megvalósuló folyamat. A készülő hosszú távú — 1975—1990 közötti — területfejlesztési koncepció két fő célt tűz ki: fokozni a termelés hatékonyságát, illetve csökkenteni azt a különbséget, ami az ország egyes területei között életszínvonalban és ellátottságban kialakult. A FŐVÁROSRÓL és az egyes megyékről bár más és más szerző foglalta össze a legfontosabb tudnivalókat, tényeket, adatokat és vonta le a következtetéseket, mégis áttekinthető könnyűszerrel az egyes területek azonos vagy eltérő helyzete — például az iparé —, mivel a résztanulmányok azonos szemlélet és metodika szerint íródtak: a rövid általános jellemzést a természeti adottságok, a demográfiai helyzet, a gazdasági szerkezet, az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés, az életszínvonal, életkörülmények, a lakás- és kommunális ellátás, az egészségügyi, szociális, oktatási és kulturális ellátás, a kereskedelem, idegenforgalom, településhálózat tárgyalása követi, majd a társadalmi és gazdasági fejlődés irányának felvázolása, végül a városok jellemzése követi. Adatok, tények, elemző, irányt mutató megállapítások. A tárgyilagossági követelmény. Három évtized ország fejlődésének leltára mégsem száraz, unalmas olvasmány. Hiszen nem is elsősorban múltunkról és jelenünkről van szó, hanem arról, hogy a következő évtizedeket az eddigi gyakorlatból tanulva okulva hatékonyabban tervezzük és szervezzük meg Tükör ez a könyv, amelybe beletekintve azt látjuk, meddig jutottunk el megyéink, városaink átépítésében, korszerűvé — tehát maivá — alakításában. S miközben jogos nemzeti, hazafiúi büszkeséggel szemléljük közös művünket, akkor azt is látnunk kell, mit csinálhattunk volna jobban. IRÁNYTŰ ez a könyv, orientáló olvasmány, gondolkodásra, cselekvésre késztető hasznos kézikönyv. Nincs semmi lezárva! Amit elértünk — s ezt erősen sugallja! — szép eredmény, komoly tett, de mennyi minden vár még ránk, hogy hazánk minden része arányosan fejlett legyen, szebbé, gazdagabbá válik. Megyénkről — és a szomszédos Békésről — dr. Krajkó Gyula írt. A kötetet dr. Kulcsár Viktor és dr. Laczkó László szerkesztette. (Kossuth Könyvkiadó , 1975.) BÁLINT GYULA