Csongrád Megyei Hírlap, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
Az író hetvenedik születésnapja évében — 1983 — indította útjára a Szépirodalmi Könyvkiadó, a Sőtér István Művei-sorozatot, amelyből elsőként a Komoly ének, másodikként A templomrabló — Júdás, harmadikként a Fellegjárás — Két iskola, utóbb pedig a Világos után című kötet jelent meg. Végigpillantva a soron: az első — egyben életrajzi fogantatású — elbeszélések (kiegészítve az ugyanabban az atmoszférában fogant újabbakkal); az első és a második regény (Fellegjárás, A templomrabló) egy dráma (Júdás), amely a felszabadulás utáni években hangjáték formájában került közönség (hallgatóság) elé, s alig néhány esztendeje jutott el csupán (Veszprémben) a kőszínházi premierig, egy esszé (Két iskola). Mindezek után az író műveit — és életműsorozatának egymást követő köteteit — figyelemmel kísérő olvasó joggal volt-lehetett kíváncsi az irodalomtörténész Lőtérre is. S mindjárt az egyik legjelentőségteljesebb összegzést, a Világos után című nagymonográfiát kaphatta kézhez. Ahogy mondani szokták, a könyveknek is megvan a maga többnyire érdekes, sőt sajátos, netán jellegzetes — sorsú története. Nos, az indulás (1935) éveitől a felszabadulásig terjedő időszakban az író Sőtér állt az érdeklődés homlokterében. Még úgy és akkor is igaz ez, ha tekintetbe vesszük, hogy mindeközben a szerző igen figyelemreméltó eszszékkel, tanulmányokkal is jelentkezett (A XVII. századi francia retorikák stíluselmélete; Francia szellem a régi Magyarországon; Jókai Mór; Francia—magyar művelődési kapcsolatok). Indokolt feltűnést keltettek a Válaszban publikált első novellák. S méginkább azt az első regény, a Fellegjárás. Sőtért ettől kezdve (1939) nemzedéke egyik reprezentáns írójaként kezdték emlegetni. Olyannyira, hogy már A templomrablóval és még inkább a kísértettel egyben a viták kereszttüzébe is került. A felszabadulást követően — mint annyi más pályatársáé — Sőtér munkássága is új lendületet kapott. Gyors egymásutánban jelennek meg novellái, regényei: Budai átkelés, Bűnbeesés, Sötétkamra, Hídszakadás, s ezzel párhuzamosan tanulmánya a magyar—francia kapcsolatokról, egy nagyon fontos tanulmánykötet — Játék és valóság — és egy, talán még annál is jobban mérföldkövet jelentő versantológia, a Négy nemzedék. A versválogatás átfogja a korabeli hazai líra egészét. Minden, a gyűjteményben szereplő költő műveit egy-egy miniatűr Sötét-esszé vezeti be. Már a fordulat évében (1948) vagyunk. A színkép még széles, változatos, ám már karakterisztikusan jelen vannak a szűkítő — és később egyeduralomra jutó — tendenciák. Illyés, Szabó Lőrinc, Füst Milán — együtt Sinkával vagy (horribile dictu!) a katolikus költőkkel?! Hát ezt az egyre jobban elszektásodó irodalompolitika sehogy se tudta megemészteni. Lukács félreérti (félreértelmezi) a Bűnbeesést, olyasmit követel tőle, amelynek díjával is jelentős mű a regény. S folytathatnánk a támadások sorát. Ilyen körülmények közt tán az lenne inkább a furcsa, ha az író Sótér nem szorulna ki az irodalomból. Mikor egyetemi katedrát ajánlanak föl neki (1948), ő szülővárosát, Szegedet választja. Négy éven át (1952-ig) ad elő a Tisza-parti metropoliszban, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatja előadásait. Tíz év summájának is tekinthető az a kötet, amely előbb Nemzet és haladás címmel látott napvilágot (1963-ban), anyaga gerincét képezte a hat kötetes magyar irodalomtörténet vonatkozó fejezetének, majd — átdolgozott, úgy is mondhatnám, „véglegesített" formában most — a Sőtér István Művei-sorozat negyedik köteteként Világos után címmel jelent meg. Nemzet és haladás: Aranytól Madáchig alcímmel. Meglétével egy olyan monográfiát kap kézhez az olvasó, amely egyszerre tükrözi az irodalomtörténész Lőtér minden értékét, az adatbiztonságot épp úgy, mint a részletes sokérvű elemzést, az összeha-sonlító jellegű kitekintést, továbbá azt az átfogó koncepciót, amely nélkül igazán érdemdús munka el sem képzelhető. A monográfia három könyvre oszlik. E fő fejezetek az előzményeket, az irodalom, a nemzet és a polgárosodás összefüggéseit (öszszefüggésrendszerét), valamint a — természetesen irodalmi vonatkozású — következményeket tárgyalják. Erőltetett tartalomismertető helyett hadd álljon itt néhány fejezetcím a bemutatott elemzett literatúrai folyamat illusztrálásaként. A népiesség elméletének kialakulása: (különös tekintettel Erdélyi Jánosra). Petőfi népköttőssége és a fiatal Arany (ezen belül részletes elemzés Petőfi romantikájáról és Arany Toldijáról). A népiesség elmélete Világos után. (Benne Gyulai Pál munkássága, az ő és Erdélyi Petőfi-értékelésének elemzése). Népiesség a költészetben (Toldi estéje. Bolond Istók, Nagyidai cigányok — Tompa Mihály, Vajda János). Polgárosodás, és nemzetiség (Eötvös — akiről különben nagymonográfiát is írt Sőtér — állam- és egyensúlyeszménye, nemzetszemlélete). Arany szintézise az irodalomtörténetben és az epikában. A nemzeti polgárosodás utójátéka az irodalomban (Kemény Zsigmond történelemszemléletének részletes elemzése, áttekintés a romantika és a realizmus jegyében született regényeiről; Jókai első korszaka. Meggyőződésünk, hogy a közvéleményben torz és leszűkített kép él e korszakról. A képet egyrészt az iskolai stúdiumok óhatatlanul is vulgarizáló hatása, másrészt egy meglehetősen általános érvényűnek tekinthető ignorancia határozza meg. Talán Jókai az egyetlen — bár napjainkban ő is egyre inkább csökkenő mértékben —, aki el tudott jutni e korszakból műveivel a széles néprétegekhez. Petőfiről leegyszerűsített kép él az köztudatban. Arany jobbára iskolai stúdiumok tárgya. Kemény Zsigmond úgyszintén, ám nálánál kisebb mértékben. Regényei a ma olvasójához még e felettébb kényszeres úton se nagyon jutnak el. Sőtét monográfiáját kell elolvasnunk ahhoz, hogy kellőképpen tudatosuljon bennünk — tehát átlagolvasókban és nem hivatásos irodalomtörténészekben —, hogy mi minden dőlt el Világos (tehát 1849, a világosi fegyverletétel, az 1848-as forradalom vérbefojtása és a Bachkorszak „szárba szökkenése”) után. A szabadságharc elbukott, a forradalom — ismert és itt most már csak helyhiány miatt sem részletezhető okok miatt — nem tudott végigmenni azon az úton, amely a következetesen megvalósított polgári vívmányok ösvénye lett volna. Nem sikerült az ország függetlenségét sem kivívni. Ettől megfosztottan, idegen elnyomás alatt élve, felemás (feudálkapitalista) társadalmi viszonyok szorításában munkálkodva kellett megfelelnie a kor nagy kérdéseire a magyar társadalomnak, s vele a korszak irodalmának. Hogy milyen lesz — lett — ez a felelet, attól még ilyen körülmények között is rengeteg minden függött. Sikerül-e a népit — irodalmi értelemben — ötvözni a nemzetivel? Össze tudjuk-e kapcsolni a társadalmi paxisban a nemzet fogalmát a haladás megtestesítette-képviselte fogalommal? S a fő kérdéseken túlmenően: sikerül-e olyan irodalmat létrehoznunk, amely egyszerre tükrözi nemzeti sajátosságainkat, társadalmi problematikánkat és a tényt, hogy felzárkóztunk a korabeli világirodalom fő törekvéseihez? Egyáltalán: sikerült-e, s ha igen, hogyan, milyen színvonalon, integrálódnunk a világirodalomba? Meg tudunk-e felelni a korszerűség (kor támasztotta) követelményeinek? □ A kérdések persze egyetlen vonatkozásukban sem különíthetők el a kortól, ahogy nem lehettek attól immanensek a rájuk adandó-adható-adott válaszok sem. Ha nagyon vulgárisan akarnánk fogalmazni, úgy summázhatnánk, hogy a kor nemzeti irodalma sok tekintetben ugyanolyan felemás választ adott a fölvetődő kérdésekre, mint amilyen speciálisan felemás volt az ötvenes évek, a hatvanas év első felének magyar fejlődése a tizenkilencedik században. Akadtak pillanatok, felvillanások, amikor a válaszadók túlláttak a kor szabta-meghatározta korlátokon. Ám olyanra is volt szépszerével példa, amikor a kínálkozó lehetőségeket sem nem ismerték fel, sem nem aknázták ki , s hol a líra, hol a regény (mint reprezentatív műfajok), hol meg a műkritika futott (rövidebb vagy hosszabb távra szólóan) vakvágányra. Mindezzel együtt is a fontos és jelentős irodalmi föllendülés időszaka volt ez a kor. S literatúránk — ellentmondásosságával, olykori visszamaradásaival és esetenkénti retrográd mellékhatásaival egyetemben — a lényeget tekintve a haladással és a morállal rezonáló feleleteket adott a kor kérdéseire. Lerakta köveit annak az útnak, amelyen irodalmunk napjainkban is lépked. (Még egyik-másik kátyú is ebből a korból eredeztethető.) Sötét egyszerre jeleníti meg a fény- és árnyoldalakat. Nemcsak azt látja meg, hogy „az össznemzeti irodalommá növekvő népiesség erőteljes, demokratikus eszméket képviselt: a nép gondjáról szólt, a nép életét ábrázolta, s olyan hősöket teremtett, akiket a nép és az egész nemzet a maga hőseinek tekintett”... Hanem, hogy a „népiesség nem minden költőnél emelkedett össznemzeti szintre, s Világos után is akadtak olyanok, akik az össznemzeti céloknak hátat fordítva, a népiességet partikuláris, folklórjellegű epigonköltészetté szűkítették”. Vagy más helyütt, immár világirodalmi összefüggéseket is kutatva: „A népies nemzeti irodalom oly fontos elve, mely a negyvenes-ötvenes években a világlíra szintjére vitte föl a magyar költészetet, idővel önnön visszájára is fordult. Az utánzás korszakának elutasítása, az utánzási szükség leküzdése után a századközép magyar irodalma túlságosan is elfordult az európai irodalomtól, túlságosan is a maga külön útját járta. Pedig a még megoldatlan feladatok ellátásában épp a polgárosodás magasabb fokán jelentettek volna sokat annak a kornak világirodalmi példái.” Zárjuk — rendhagyó módon — fejtegetéseinket egy szubjektív vallomás részleteinek fölidézésével. Egy alkalommal (e sorok írójának) Sőtér azt fejtegette, hogy amikor kiszorult az irodalomból, számára az irodalomtörténet-írás sok vonatkozásban ugyanazt jelentette, amit a szépirodalom. Az irodalmat mintegy regénytémának fogta föl. A Világos utánt is így írta meg, „mint egy nagy korszakbemutató regényt”. .....írói mivoltom benyomult valami módon a tudósi mivoltomba, azt színezte, segítette. És még valamit nyújtott nekem az íróság a tudományban. Egy írónak konkrét elképzelése van az írói műhelyről. Hogyan, miként jön létre a mű, és hogyan viszonyuk az emberhez? — ez magában az irodalmi műhelyben játszódik le. Nos, nekem személyes tapasztalataim voltak minderről. Tehát amikor egy íróról, költőről irodalomtörténetileg írtam, az ő műhelyébe — épp, mert tisztába voltam vele, milyen is az egyáltalán bele tudtam helyezni magam.” PAPP ZOLTÁN Nemzet és haladás VILÁGOS UTÁN A Sőtér István Művei-sorozat új kötete a 2. 3. 5. -------------------------------------- -------------------------------------------------------------------------------------Művészrajzok Harmincnyolc nagyméretű grafika. Valamennyi egy-egy világhírű zeneművész — karmester, zongorista, hegedűs — átszellemült portréja. Szén-, ceruza- és tintarajzok. Pontosak, jellegzetesek, bravúrosak. Roboz Zsuzsi Angliában élő magyar művész munkái a Vigadó Galériában. Alkotójuk nevét, hírét ismeri már a magyar közönség is. Három évvel ezelőtt a Tavaszi Fesztivál szervezésében láthattuk művészekről készült rajzait az Erkel Színház előcsarnokában. Résztvevője volt a Tisztelet a szülőföldnek című tárlatnak is, amelyen magyar származású festők, szobrászok hozták, küldték el alkotásaikat. Most ismét a Tavaszi Fesztivál kiállítássorozatában találkozhatunk Roboz Zsuzsi dinamikus rajzaival. Ezeket a rajzokat korábban Londonban, a Royal Festival Hallban mutatták be, és az anyag tőlünk New Yorkba, a Lincoln Centerbe utazik. A művész, akinek fő működési területe a színház, a zene, a balett világa valami különös beleérzéssel ragadja meg a pillanatot, a próbák, a gyakorlások, a szerepformálások pillanatait. Szeretettel, megértéssel figyeli órákon, napokon át a próbákat, a gyakorló zenészeket, és ez a szeretet, a művészet tisztelete jelenik meg átszellemült rajzain. „A művészi megformálás folyamata érdekes, nem a csillogás, hanem a háttér, a munka, amely a produktumhoz vezet” — mondja. Nem véletlen a színház iránti vonzódása, hiszen Roboz Zsuzsi annak a Roboz Imrének a lánya, aki a Vígszínház korszakos jelentőségű igazgatója volt a két háború közötti időszakban. Roboz Zsuzsi kényszerűségből hagyta el a hazáját, és települt le 1947-ben Londonban. Az angol fővárosban és Firenzében végezte művészi tanulmányait. Első megbízását Korda Sándortól kapta színészportrék rajzolására. Aztán egyre többet járt színházi és balettpróbákra. Rajzolta a Royal Balett tagjait, színészeket, Lesley Colliert, Anthony Powell, Merle Parkot. Volt számos egyéni kiállítása Londonban, Párizsban, Brüsszelben, New Yorkban, Hong- Kongban. Munkáit őrzi a londoni Tate Gallery, a Victoria és Albert Múzeum, a National Portrait Gallery és a budapesti Szépművészeti Múzeum. Sikeres művész. Káprázatosan rajzol. Londonban él, de magyarnak érzi, tartja magát. A napokban díjat alapított. Alapítványában így fogalmazott: „Alulírott Roboz Zsuzsi festő- és grafikusművész, szülőföldemhez fűződő érzelmeim és a figurális művészet fejlődéséért érzett felelősségem alapján művészeti díjat alapítok, a fiatal, tehetséges magyar művésznövendékek számára”. Öröm számunkra Roboz Zsuzsi gesztusa és kiállítása. KÁDÁR MÁRIA SZOMBAT, 1988. ÁPRILIS 9.