Csongrád Megyei Hírlap, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

A­z író hetvenedik születés­napja évében — 1983 — indította útjára a Szépirodalmi Könyvkiadó, a Sőtér István Művei-sorozatot, amelyből elsőként a Komoly ének, második­ként A templomrabló — Júdás, har­madikként a Fellegjárás — Két is­kola, utóbb pedig a Világos után című kötet jelent meg. Végigpillantva a soron: az első — egyben életrajzi fogantatású — elbe­szélések (kiegészítve az ugyanabban az atmoszférában fogant újabbak­kal); az első és a második regény (Fellegjárás, A templomrabló) egy dráma (Júdás), amely a felszabadu­lás­ utáni években hangjáték formá­jában került közönség (hallgatóság) elé, s alig néhány esztendeje jutott el csupán (Veszprémben) a kőszínházi premierig, egy esszé (Két iskola). Mindezek után az író műveit — és életműsorozatának egymást követő köteteit — figyelemmel kísérő ol­vasó joggal volt-lehetett kíváncsi az irodalomtörténész Lőtérre is. S mindjárt az egyik legjelentőségtelje­­sebb összegzést, a Világos után című nagymonográfiát kaphatta kézhez. Ahogy mondani szokták, a köny­veknek is megvan a maga többnyire érdekes, sőt sajátos, netán jellegze­tes — sorsú története. Nos, az indu­lás (1935) éveitől a felszabadulásig terjedő időszakban az író Sőtér állt az érdeklődés homlokterében. Még úgy és akkor is igaz ez, ha tekintetbe vesszük, hogy mindeközben a szerző igen figyelemreméltó esz­­székkel, tanulmányokkal is jelent­kezett (A XVII. századi francia reto­rikák stílus­elmélete; Francia szellem a régi Magyarországon; Jókai Mór; Francia—magyar művelődési kap­csolatok). Indokolt feltűnést keltettek a Válaszban publikált első novellák. S méginkább azt az első regény, a Fellegjárás. Sőtért ettől­­ kezdve (1939) nemzedéke egyik reprezen­táns írójaként kezdték emlegetni. Olyannyira, hogy már A templom­rablóval és még inkább a kísértettel egyben a viták kereszttüzébe is ke­rült. A felszabadulást követően — mint annyi más pályatársáé — Sőtér munkássága is új lendületet kapott. Gyors egymásutánban jelennek meg novellái, regényei: Budai átkelés, Bűnbeesés, Sötétkamra, Hídszaka­­dás, s ezzel párhuzamosan tanulmá­nya a magyar—francia kapcsolatok­ról, egy nagyon fontos tanulmány­­kötet — Játék és valóság — és egy, talán még annál is jobban mérföld­követ jelentő versantológia, a Négy nemzedék. A versválogatás átfogja a korabeli hazai líra egészét. Minden, a gyűjteményben szereplő költő mű­veit egy-egy miniatűr Sötét-esszé vezeti be. Már a fordulat évében (1948) va­gyunk. A színkép még széles, válto­zatos, ám már karakterisztikusan jelen vannak a szűkítő — és később egyeduralomra jutó — tendenciák. Illyés, Szabó Lőrinc, Füst Milán — együtt Sinkával vagy (horribile dictu!) a katolikus költőkkel?! Hát ezt az­ egyre jobban elszektásodó irodalompolitika sehogy se tudta megemészteni. Lukács félreérti (fél­reértelmezi) a Bűnbeesést, olyasmit követel tőle, amelynek díjával is jelentős mű a regény. S folytathat­nánk a támadások sorát. Ilyen körülmények közt tán az lenne inkább a furcsa, ha az író Sótér nem szorulna ki az irodalom­ból. Mikor egyetemi katedrát aján­lanak föl neki (1948), ő szülőváro­sát, Szegedet választja. Négy éven át (1952-ig) ad elő a Tisza-parti metro­poliszban, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen foly­tatja előadásait. Tíz év summájának is tekinthető az a kötet, amely előbb Nemzet és haladás címmel látott napvilágot (1963-ban), anyaga ge­rincét képezte a hat kötetes magyar irodalomtörténet vonatkozó fejeze­tének, majd — átdolgozott, úgy is mondhatnám, „véglegesített" for­mában most — a Sőtér István Művei-sorozat negyedik köteteként Világos után címmel jelent meg. Nemzet és haladás: Aranytól Madá­­chig alcímmel. Meglétével egy olyan monográ­fiát kap kézhez az olvasó, amely egyszerre tükrözi az irodalomtörté­nész Lőtér minden értékét, az adat­­biztonságot épp úgy, mint a részle­tes sokérvű elemzést, az összeha-­­sonlító jellegű kitekintést, továbbá azt az átfogó koncepciót, amely nél­kül igazán érdemdús munka el sem képzelhető. A monográfia három könyvre oszlik. E fő fejezetek az előzménye­ket, az irodalom, a nemzet és a polgárosodás összefüggéseit (ösz­­szefüggésrendszerét), valamint a — természetesen irodalmi vonatko­zású — következményeket tárgyal­­­ják. Erőltetett tartalomismertető he­lyett hadd álljon itt néhány fejezet­cím a bemutatott­ elemzett literatú­rai folyamat illusztrálásaként. A né­piesség elméletének kialakulása: (különös tekintettel Erdélyi János­ra). Petőfi népköttőssége és a fiatal Arany (ezen belül részletes elemzés Petőfi romantikájáról és Arany Tol­dijáról). A népiesség elmélete Vilá­gos után. (Benne Gyulai Pál mun­kássága, az ő és Erdélyi Petőfi-érté­­kelésének elemzése). Népiesség a költészetben (Toldi estéje. Bolond Istók, Nagyidai cigányok — Tompa Mihály, Vajda János). Polgárosodás, és nemzetiség (Eötvös — akiről kü­lönben nagymonográfiát is írt Sőtér — állam- és egyensúlyeszménye, nemzetszemlélete). Arany szinté­zise az irodalomtörténetben és az epikában. A nemzeti polgárosodás utójátéka az irodalomban (Kemény Zsigmond történelemszemléletének részletes elemzése, áttekintés a ro­mantika és a realizmus jegyében született regényeiről; Jókai első kor­szaka. Meggyőződésünk, hogy a közvé­leményben torz és leszűkített kép él e korszakról. A képet egyrészt az is­kolai stúdiumok óhatatlanul is vul­garizáló hatása, másrészt egy megle­hetősen általános érvényűnek te­kinthető ignorancia határozza meg. Talán Jókai az egyetlen — bár nap­jainkban ő is egyre inkább csökkenő mértékben —, aki el tudott jutni e korszakból műveivel a széles népré­tegekhez. Petőfiről leegyszerűsített kép él az köztudatban. Arany job­bára iskolai stúdiumok tárgya. Ke­mény Zsigmond úgyszintén, ám ná­lánál kisebb mértékben. Regényei a ma olvasójához még e felettébb kényszeres úton se nagyon jutnak el. Sőtét monográfiáját kell elolvas­nunk ahhoz, hogy kellőképpen tu­datosuljon bennünk — tehát átlag­olvasókban és nem hivatásos iroda­lomtörténészekben —, hogy mi minden dőlt el Világos (tehát 1849, a világosi fegyverletétel, az 1848-as forradalom vérbefojtása és a Bach­­korszak „szárba szökkenése”) után. A szabadságharc elbukott, a forra­dalom — ismert és itt most már csak helyhiány miatt sem részletezhető okok miatt — nem tudott végig­menni azon az úton, amely a követ­kezetesen megvalósított polgári vív­mányok ösvénye lett volna. Nem sikerült az ország függetlenségét sem kivívni. Ettől megfosztottan, idegen elnyomás alatt élve, felemás (feudálkapitalista) társadalmi viszo­nyok szorításában munkálkodva kellett megfelelnie­ a kor nagy kér­déseire a magyar társadalomnak, s vele a korszak irodalmának. Hogy milyen lesz — lett — ez a felelet, attól még ilyen körülmények között is rengeteg minden függött. Sikerül-e a népit — irodalmi érte­lemben — ötvözni a nemzetivel? Össze tudjuk-e kapcsolni a társa­dalmi paxisban a nemzet fogalmát a haladás megtestesítette-képviselte fogalommal? S a fő kérdéseken túl­menően: sikerül-e olyan irodalmat létrehoznunk, amely egyszerre tük­rözi nemzeti sajátosságainkat, társa­dalmi problematikánkat és a tényt, hogy felzárkóztunk a korabeli világ­­irodalom fő törekvéseihez? Egyálta­lán: sikerült-e, s ha igen, hogyan, milyen színvonalon, integrálódnunk a világirodalomba? Meg tudunk-e felelni a korszerűség (kor támasz­totta) követelményeinek? □ A kérdések persze egyetlen vo­natkozásukban sem különíthetők el a kortól, ahogy nem lehettek attól immanensek a rájuk adandó-ad­­ható-adott válaszok sem. Ha nagyon vulgárisan akarnánk fogalmazni, úgy summázhatnánk, hogy a kor nemzeti irodalma sok tekintetben ugyanolyan felemás választ adott a fölvetődő kérdésekre, mint amilyen speciálisan felemás volt az ötvenes évek, a hatvanas év első felének ma­gyar fejlődése a tizenkilencedik szá­zadban. Akadtak pillanatok, felvil­lanások, amikor a válaszadók túllát­tak a kor szabta-meghatározta kor­látokon. Ám olyanra is volt szépsze­rével példa, amikor a kínálkozó le­hetőségeket sem nem ismerték fel, sem nem aknázták ki , s hol a líra, hol a regény (mint reprezentatív műfajok), hol meg a műkritika fu­tott (rövidebb vagy hosszabb távra szólóan) vakvágányra. Mindezzel együtt is a fontos és jelentős irodalmi föllendülés idő­szaka volt ez a kor. S literatúránk — ellentmondásosságával, olykori visszamaradásaival és esetenkénti retrográd mellékhatásaival egye­temben — a lényeget tekintve a hala­dással és a morállal rezonáló felelete­ket adott a kor kérdéseire. Lerakta köveit annak az útnak, amelyen iro­dalmunk napjainkban is lépked. (Még egyik-másik kátyú is ebből a korból eredeztethető.) Sötét egyszerre jeleníti meg a fény- és árnyoldalakat. Nemcsak azt látja meg, hogy „az össznemzeti iro­dalommá növekvő népiesség erőtel­jes, demokratikus eszméket képvi­selt: a nép gondjáról szólt, a nép életét ábrázolta, s olyan hősöket teremtett, akiket a nép és az egész nemzet a maga hőseinek tekin­tett”... Hanem, hogy a „népiesség nem minden költőnél emelkedett össznemzeti szintre, s Világos után is akadtak olyanok, akik az össz­nemzeti céloknak hátat fordítva, a népiességet partikuláris, folklórjel­­legű epigonköltészetté szűkítették”. Vagy más helyütt, immár világiro­dalmi összefüggéseket is kutatva: „A népies­ nemzeti irodalom oly fontos elve, mely a negyvenes-ötve­nes években a világlíra szintjére vitte föl a magyar költészetet, idővel önnön visszájára is fordult. Az után­zás korszakának elutasítása, az utánzási szükség leküzdése után a századközép magyar irodalma túlsá­gosan is elfordult az európai iroda­lomtól, túlságosan is a maga külön útját járta. Pedig a még megoldatlan feladatok ellátásában épp a polgáro­sodás magasabb fokán jelentettek volna sokat annak a kornak világiro­dalmi példái.” Zárjuk — rendhagyó módon — fejtegetéseinket egy szubjektív val­lomás részleteinek fölidézésével. Egy alkalommal (e sorok írójának) Sőtér azt fejtegette­, hogy amikor kiszorult az irodalomból, számára az irodalomtörténet-írás sok vonat­kozásban ugyanazt jelentette, amit a szépirodalom. Az irodalmat mint­egy regénytémának fogta föl. A Vi­lágos utánt is így írta meg, „mint egy nagy korszakbemutató regényt”. .....írói mivoltom benyomult valami módon a tudósi mivoltomba, azt színezte, segítette. És még valamit nyújtott nekem az íróság a tudo­mányban. Egy írónak konkrét el­képzelése van az írói műhelyről. Hogyan, miként jön létre a mű, és hogyan viszonyuk az emberhez? — ez magában az irodalmi műhelyben játszódik le. Nos, nekem személyes tapasztalataim voltak minderről. Tehát amikor egy íróról, költőről irodalomtörténetileg írtam, az ő műhelyébe — épp, mert tisztába voltam vele, milyen is az egyáltalán bele tudtam helyezni magam.” PAPP ZOLTÁN Nemzet és haladás VILÁGOS UTÁN A Sőtér István Művei-sorozat új kötete a 2. 3. 5. --------------------------------------­ -------------------------------------------------------------------------------------­Művészrajzok Harmincnyolc nagyméretű grafika. Valamennyi egy-egy világhírű zeneművész — karmester, zongorista, hegedűs — átszellemült portréja. Szén-, ceruza- és tintarajzok. Pontosak, jellegzetesek, bravúrosak. Roboz Zsuzsi Angliában élő magyar művész munkái a Vigadó Galériában. Alkotójuk nevét, hírét ismeri már a magyar közönség is. Három évvel ezelőtt a Tavaszi Fesztivál szervezésében láthattuk művészekről készült rajzait az Erkel Színház előcsarnokában. Résztvevője volt a Tisztelet a szülőföldnek című tárlatnak is, amelyen magyar származású festők, szobrászok hozták, küldték el alkotásaikat. Most ismét a Tavaszi Feszti­vál kiállítássorozatában találkozhatunk Roboz Zsuzsi dinamikus rajzai­val. Ezeket a rajzokat korábban Londonban, a Royal Festival Hallban mutatták be, és az anyag tőlünk Ne­­w Yorkba, a Lincoln Centerbe utazik. A művész, akinek fő működési területe a színház, a zene, a balett világa valami különös beleérzéssel ragadja meg a pillanatot, a próbák, a gyakorlások, a szerepformálások pillanatait. Szeretettel, megértéssel figyeli órákon, napokon át a próbákat, a gyakorló zenészeket, és ez a szeretet, a művészet tisztelete jelenik meg átszellemült rajzain. „A művészi megformálás folyamata érdekes, nem a csillogás, hanem a háttér, a munka, amely a produktumhoz vezet” — mondja. Nem véletlen a színház iránti vonzódása, hiszen Roboz Zsuzsi annak a Roboz Imrének a lánya, aki a Vígszínház korszakos jelentőségű igazgatója volt a két háború közötti időszakban. Roboz Zsuzsi kényszerűségből hagyta el a hazáját, és települt le 1947-ben Londonban. Az angol fővárosban és Firenzében végezte művészi tanulmányait. Első megbízását Korda Sándortól kapta színészportrék rajzolására. Aztán egyre többet járt színházi és balettpróbákra. Rajzolta a Royal Balett tagjait, színészeket, Lesley Colliert, Anthony Powell, Merle Parkot. Volt számos egyéni kiállítása Londonban, Párizsban, Brüsszelben, New Yorkban, Hong- Kongban. Munkáit őrzi a londoni Tate Gallery, a Victoria és Albert Múzeum, a National Portrait Gallery és a budapesti Szépművészeti Múzeum. Sikeres művész. Káprázatosan rajzol. Londonban él, de magyarnak érzi, tartja magát. A napokban díjat alapított. Alapítványában így fogalmazott: „Alul­írott Roboz Zsuzsi festő- és grafikusművész, szülőföldemhez fűződő érzel­meim és a figurális művészet fejlődéséért érzett felelősségem alapján művészeti díjat alapítok, a fiatal, tehetséges magyar művésznövendékek számára”. Öröm számunkra Roboz Zsuzsi gesztusa és kiállítása. KÁDÁR MÁRIA SZOMBAT, 1988. ÁPRILIS 9.

Next