Csongrád Megyei Hírlap - Délvilág, 1990. október (47. évfolyam, 230-253. szám)
1990-10-01 / 230. szám
„Reménykedünk a csodában, és dolgozunk” Déli magyarok Szent Mihály-napi verőfényben ragyog Európa legjobb minőségű termőföldje körülöttünk: gurulunk a szép szombat reggelben lefelé a Tisza mentén, Kelet-Bácska máig jóformán szírt magyar helységein át. Horgos, Martonos, Adorján, Magyarkanizsa, Felsőhegy, Zenta. És már itt is az úticél: Ada. A művelődési központ színházterme ünnepi díszben. Tömeg, rengeteg ismerős. És rengeteg rendőr, riadóautók, járőrök. ..Sokan vannak civilben is.” Legalább háromnégyszáz magyar várja, hogy pár perc múlva megkezdődjék a délvidéki magyarság utolsó 70 esztendejének legjelentősebb eseménye, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének I. kongresszusa. A színpadon a VMDK jelvénye és hatalmas felirat: Közös Európa — Egyetemes magyarság — Egységes Jugoszlávia. (Utóbbi szóösszetételt többen megmosolyogják., Joggal.) Légiósul az obligát Tito kép, legalább 25. éves. I De ki figyel most ilyen anakronizmusokra? Magyar népdalok nyitják a sort, a hangulat egyre szívszorítóbb. „Feljött a nap szép fényesen, engem nem süt igényesen.” „Idegenek, jövevények, hagyjátok, hogy én is éljek.” Kovács Frigyes, a szabadkai színház művésze hallatlan szuggesztivitással szavalja József Attila versét: Levegőt! Üdvözlik a kongresszust. Legelsőnek Duray Miklós, ki a Felvidék üzenetét hozza: „tiszta fejjel előkészíteni a jövőt, és segíteni a megoldásokat.’ Dübörgő, percekig tartó vastaps fogadja Szkenderey urat , ki a vajdasági horvátok szövetségének elnöke . 1. Itt van Őszi István, köztársaságunk belgrádi nagykövete, Zalaituti István kormánytanácsos, más magyar ""államférfiak, az MDF-központ képviselői. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke, a pillanat felemelő és históriai. A húszezres taglétszámot elért délvidéki magyar szervezet, amely ma már az egyik legszámottevőbb erő a Vajdaságban, doroszlói alakuló gyűlése után pontosan hat hónappal nem panaszkodhat, ami az eredményeket illeti. Bácskában 10, Bánátban 3 körzeti szervezete működik, összesen 48 tagozattal. Most a legfontosabb felkészülni a nagy erőpróbára, a közelgő választásokon legalább tíz képviselőt szeretnének a parlamentbe juttatni. „Optimizmusra nincs sok reális alap, de reménykedünk a csodában, és dolgozunk.” Ágoston András elnök beszámolója: „Egy nemzeti öntudatában megcsonkított, megfogyatkozott déli magyarság kémleli most a jövőt.” a jugoszláviai magyarság létszáma az 1918-as elcsatolástól egészen 1961-ig nem gyarapodott, de nem is csökkent. Azóta viszont irtózatos a fogyatkozás. Az aszszimiláció, a közösségek atomizálódása, a titói „testvériség-egység” álságos jelszava alatt, egy rafináltan elnemzetietlenítő politika következményeként katasztrofális méretűvé vált. A nemzeti tudat teljesen visszaszoríttatott, az „anyaország” szó puszta említéséért — lásd Vicéi Károly példáját — börtön járt. A VMDK érveit a jelenlegi, mindinkább sovén, „nagyszerb” hatalom nem veszifigyelembe, érdemi dialógusra eddig nem kerülhetett sor. Csakhogy: ,,hetven éve először mondhatjuk el, hogy a nagyhatalmak érdekei egybeesnek a mieinkkel.” A másik alelnök, Vékás János arról beszél: az úgynevezett személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat, a perszonális autonómia a VMDK egyik legfőbb célja. „Felkészültünk a jóra is, a rosszra is.” Amennyiben Szerbia csatlakozik az európai folyamatokhoz, lehetőség lesz a kisebbségi önkormányzat létrehozására. Amennyiben nem? „Mint Romániában, önvédelmi szervezetté leszünk. És nem hátrálunk.” Ismertetik a VMDK programját, beszámolnak az oktatási, gazdasági, az egészségvédelmi és a tudományosművelődésügyi szakbizottságok, továbbá az ifjúsági szervezet munkájáról, a programot tartalmazó vaskos füzetet lapozgatva, nem lehet másra gondolni; a felébredt, itt sereglő déli magyarság figyelme mindenre kiterjed, iskolaügytől sajtóig, vallásszabadságon át demográfiáig, családvédelemig és teljes szociálpolitikai koncepcióig. Szórólapokat osztogatnak. ..Mit kíván a VMDK?” „A nyelvtörvények alkalmazásában a finn modell alkalmazását.” Erről a mind bátrabb, határozottabb vajdasági magyar sajtóban is egyre többet olvasni. Finnországban a lakosságnak mindössze 6,7 százaléka svéd anyanyelvű, ennek ellenére a svéd is hivatalos államnyelv, minden törvény, rendelet két nyelven publikáltatik, a finneknek is kötelező svédül tanulni, a parlamenti képviselők tíz százaléka svéd, valamint az oktatási és a védelmi miniszter is... Satöbbi. Hozzászólások özöne. Figyelnek a szerémségi magyarokra is. A közelgő október 6-ai megemlékezés programjai, szerte a Bácskában és Bánátban. (Jó néhány emlékhely található a Délvidéken.) Már réges-rég túl vagyunk a megszabott ebédidőn, szünet alig,a végre megszólalni merők és akarók tucatjainak áradata. Miként a kongresszus elején, midőn többszáz magyar torokból szállt a bácskai ég felé, hogy „elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból, visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsordult” — most is egyszerre szól ez a kórus. Hallatlanul megnyugtatóan, néha mármár fenségesen. ..Csak várjon, ki tudja, mekkora lesz ennek a böjtje” —■, hallom odakünn. Csetnik zavargóknak ugyan nincs nyoma, de a sarkon, alig pár lépésre is két rendőr, gyanakodva merednek a sok pirosfehér-zöld kitűzőt viselő emberre. Hozzák a VMDK lapjának, a Hírmondónak a kongresszus alkalmából megjelent második számát, élén Orbán Ottó Magyarság című verse — Csoóri Sándornak ajánlva ... Rövidesen a kezembe nyomnak egy másik újságot is. A szabadkai független hetilap, a Napló legújabb számában Dudás Károly kollégám, a szabadkai VMDK egyik vezetője ír arról, hogy hetente törik föl a postaládáját. „Államrendőrségünk gyöngéd balkáni bája." A Magyarországról érkezett leveleket és folyóiratokat egy jól öltözött úr gyömöszöli be a táskájába... Helyszíni beszámoló: nagy szerb tömegek vettek részt a „népvándorlás”. — a szerbek északra, a mai Vajdaság területére, a korabeli déli magyar vidékekre való beözönlésének (bemenekülésének) — 300 éves évfordulóján, a Napló címoldalán hatalmas felirat: „A magyarok Istenére esküszünk, hogy még 300 évig itt leszünk.” DOMONKOS LÁSZLÓ ! Még az indulás előtti napokban itt, Szegeden ért a figyelmeztető telefon: legyünk óvatosak. A félrevezetett, felheccelt szerb fiatalokból álló (hivatalosan be sem jegyzett), „cetnik párt” provokációt készít elő, meglehet, zavargások várhatók. Tápai búcsú szegedi menettánccal A tápai búcsú alkalmából tegnap délelőtt menettánc volt a szegedi Kárász utcán. Délután a tápai főutcát táncolták végig a meghívott együttesek. (Pintér József felvétele) 11. Egy mezőtúri százados felesége hasonló, kéréssel járt nálunk, Dajzágóné, meséljen, mi van az urával. Csomagot is hozott, hogy adjam át majd, a férjének. A. csorvási ’ „Amerika’*' vendéglő’ tulajdonosának felesége azzal a kéréssel hozott csomagot, hogy az itthon ■ minden rendben van, ezt mondjam meg, neki, és majd amikor hazatérünk,, egy álló hétig a vendégük lehetek, evésivas, cigányzene éjjel-nappal, hejehuja-dínómdánom kedvem szerint. Mire visszatértem, Gajzágó százados is, a Kégorvási Vendéglős is halott volt. Nagy csönd támadt közöttünk. Kollégáim már lassan elszéledtek, kiürült a kistanácsterem. Csak mi maradtunk ketten odament fájó emlékeinkkel. Én, aki nem tudtam Semmit se mondani, és ő, aki talán még ma is a testvérét várja vissza. * A régi hadseregben soha nem tapasztaltam szadizmust, míg el nem kerültem Mezőtúrra. A csabai tiszti iskola elvégzése után Mezőtúrra vezényeltek a tisztesiskolára előadónak. Értelmes paraszt és iparos gyerekekből itt képezték ki őrvezétőktől szakaszvezetőig az ún. tiszteseket. Délelőttönként a terepen egy szakaszt harcászati tudományokra oktattam. Főleg a támadás tudnivalóira kellett helyezni a fősúlyt, tajparancsnoki és századparancsnoki szinten. Délután, vagy este tantermi — elméleti — foglalkozások voltak. Különösen ezeket szerettem. Itt szinte iskolán kívüli népművelést lehetett folytatni. Minden érdekelte ezeket az általában hat elemit, vagy legfeljebb négy polgárit végzett katonákat. Éltem is a lehetőséggel, és főleg a népi írók munkásságával foglalkoztunk, mely a tereptan mellett, amit a többi között hivatalosan kellett oktatnom, nem volt éppen előírt tantárgy. Politikai meggyőződésem azonban szilárdan szovjetellenes, bár a németek végső győzelmében már rég nem hittem. Úgy érzem, hogy igen közel kerültünk egymáshoz ezekkel a gyerekekkel. Már Csabán az iskolán hallottam, hogy aki Mezőtúrra kerül a nehézfegyver századhoz, ott olyan vérengző század parancsnokkal találkozik majd, mint T. százados. Az iskolát elvégezve éppen Mezőtúrra kerültem. Az ottani hallgatók is gyűlölettel vegyes félelemmel említették ezt a nevet. Akik az ő századjából kerültek erre az iskolára, azok naponta hálát adtak Hadúrnak, hogy nem kell tovább ott szétverni és rettegni. Többször találkoztam vele szolgálaton kívül a laktanyában. Kemény tekintetű, úrhatnámul és üresfejűen büszke, a nálánál eggyel kevesebb csillagot viselőket mélyen lenéző fickó volt. Mindenki tudta róla, hogy fejkendős parasztasszony fia. Büszke lehetett volna erre az alacsony származásra, hogy lám, mégis milyen sokra vitte. Helyette azonban ezt minden mozdulatával, magatartásával tagadni igyekezett. Szadizmusig vitt erőlködése végleg gyűlöletessé tette. Láttam egy reggeli sorakozom amikor az egész zászlóalj a laktanya udvarán feszesen, kivikszolva várta a századparancsnokok szemléjét, T. lovaglókorbácsával csizmáját ütögetve lépked „vigyázz”-ba merevedett százada mellett. Sűrű és kicsinyes kifogásait üvöltve közölte szakaszparancsnokaival, kihallgatásra rendelt vagy tíz embert, ami legalább 7 nap laktanyafogságot jelentett a szerencsétleneknek akkor, amikor frontra indulásunk a közeli hetekben már várható volt. A tisztes iskola már túl volt a szemlén, távolról figyelem ennek az embernek fegyelmező működését. Százada végén lovásza áll merev „vigyázz’!-ba”, kissé előre dőlve, jobb kezével fogja afölnyergett ló zablása alatt a szárat, oldalához szorította bal tenyerének középső ujja a nadrágvarráson. Ahogy azt a szigorú szabályzatok előírják. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései 2 Templomszentelő Szentmihályteleken Szárnyaival betakargat téged „Zeng a harang hívó szóval / e szent ünnep reggelén. / összegyűltünk oltárodnál ./ két szivünkben új remény. / Földi bajban gyötrelemben / tűnik, s múlik életünk. / Áldozatunk erejével új életre ébredünk.” E fenti sorokkal kezdett egyházi ének mindig akkor csendül fel katolikus templomainkban, ha valami nagy ünnep, kiemelkedő esemény veszi kezdetét. Tegnap Szentmihálytelek népe, mondhatom apraja-nagyja öltötte fel legszebb ünnepi ruháját, hogy tanúja legyen a község XX. századi története első sikeres templomépítésének, illetve Szent Mihály napján felszentelésének Mint dr. Kovács László plébános emlékeztetett rá, 1988-ban úgy határozták el a templomépítést, hogy egy fillérjük sem volt. Így utólag visszagondolva — mondja a plébános — valóban a gondviselő Isten csodája, hogy Szentmihálytelek templomot avathat. A helyi faluközösség áldozatvállalását mi sem jelzi jobban, mint, hogy az első hívó szóra mindenki adakozott, s 5649 munkaóra társadalmi munkát végeztek. Csak ez utóbbi értéke több mint 300 ezer forint. A templom egyébként a költségvetésnek megfelelően tízmillió forintba került, melynek jelentős részét nyugati adományok tették ki. Arról már dr. Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök számolt be, hogy amikor a fiatal agilis plébánost Szentmihálytelekre helyezte, tette azzal a hittel és bizalommal, hogy ő lesz az, aki az új Istenháza teremtésére az Úr áldásával képes lesz. A templom védőszentje Szent Mihály. Az építész Palánkai Tibor ennek megfelelően gondolkodott. Nemcsak megálmodott, de meg is valósított egy olyan templomkülsőt, mely az arkangyal vigyázó szárnyait stilizálja. Gyönyörködve az alkotáson, az egyház egyik esti imájának néhány sora jut eszembe: „Szárnyaival betakargat téged, s nem kell félned az éjjeli rémtől.” A bejárat ölelő karra emlékeztet, melynek teljes befejezése még hátra van. A templomtorony ugyancsak különlegesség: valódi erdélyi torony. Építőmunkásai is odaátról jöttek. Pontosan a romániai események idején, így a malterba az erdélyi magyarok vére is csöpögött, minden korokat figyelmeztető kötőanyagként. Püspök atya áldó és felszentelő beszédében Szent Mihály és Lucifer harcát idézve a jó és a rossz örökös küzdelméről beszélt. Az élet, az irodalom, a mese is rendre erről szól. De lehet a sárkánynak akárhány feje, törvényszerű, hogy mind lehulljon. Ehhez azonban minden embernek először önnön magában kell rendre leteperni a rosszat. A gyűlöletet, a bántó szándékot, a rosszhiszeműséget, a hiúságot. Ez azonban csak Isten segítségével, s az iránta tanúsított hűséggel lehetséges. Ehhez kellenek a templomok, ahová bármikor be lehet térni, le lehet rakni a terheket, ahol ott lehet hagyni a kicsordult könnyeket, ahol a szeretet forrásából mindenki egyaránt meríthet. A templom zsúfolásig telt, mint ahogy koszorúként a környéke is. A templom próbája nem maga az épület és tornya szépsége, hanem a belépő hívek. Akik Krisztushoz jönnek , keresztségért, frigyük megszenteléséért, a szentmise áldozatért, a szentségekért. S az így szerzett erő lesz az, mely mindig megmutatja, melyik is az a jó irány. A templomszentelés után, a szentmiséhez kapcsolódva hosszú évek alatt csaknem elfeledett hagyományt elevenített fel a Móricz Zsigmond Művelődési Ház. Gyulay püspök úr vezetésével ugyanis terményszentelőt és -bemutatót tartottak a hívek által összehordott gabonafélékből, zöldségfélékből, s más, az egész évi munka gyümölcséből. (Fotó: Enyedi Zoltán) — Orsi . HÉTFŐ, 1990. OKTÓBER L