Deák Imre: 1848. A Szabadságharc története levelekben - ahogyan a kortársak látták (Budapest, 1943)
Előszó
ELŐSZÓ. A magyar nemzet legerőteljesebb megmozdulásának, az 1848— 49-iki szabadságharcnak századik évfordulója küszöbére értünk. Dalban és prózában szinte megszámlálhatatlan alkotás emlékezik meg ezeknek az esztendőknek az eseményeiről. Nem lehet csodálni tehát, hogy sokan vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy újat már nem is lehet mondani történelmünk nagy napjairól. Tévednek. Az igazság az, hogy a források nagy része még nincs a kezeinkben. Közgyűjteményekben és magánosok kezén igen sok olyan kézirat van, amely nem került soha a nyilvánosság elé. Ha majd a sok elrejtett írás közkinccsé válik, akkor lehet igazán megírni a 48-as magyar szabadságharc történetét. Ferenc József uralkodása alatt opportunus cselekedet volt hallgatni a véres eseményekről. A történetírók úgy érezték, hogy ha az uralkodó fátyolt akar borítani a múltra, fogadják meg a szavát és hangfogóval nyilatkozzanak a magyarság önvédelmi harcáról. Az igaz magyarok nem fogadták ugyan el ezt a teóriát, de munkáik nem láttak napvilágot. Lelkükben izzott a gondolat, amelynek Kossuth Lajos adott hangot egyik levelében: „A hivatalos Magyarország fátyolt vetett az emlékekre, de a nemzet szíve, lelke nem vetett, nem is fog vetni soha! Soha! Kiirthatatlan gyökeret vertek azok a magyar nemzet szívében, lelkében; kiirthatatlanokat, mert ez érzelmek vallásos kultusza nem érzelges dolgot, mely jobban és lohad, hanem történelmi kényszerűség, az ezeréves múlt elutasíthatlan logikájának elutasíthatlan törvénye, az erkölcsi világrend törvénye, melyben az istenség ujja nyilatkozik. Ferenc József király halála óta eltelt 26 év alatt aztán kezdtük pótolni a hiányokat. Emlékiratok, a szabadságharc nagyjait ismertető könyvek, meg összefoglaló munkák láttak napvilágot. A szereplő személyek levelezését és a hivatalos iratokat azonban nem publikálták. Nemcsak a művelt középosztály, hanem a földművelő nép — az Alföld igaz magyarja — is a valóságnak megfelelően akarja ismerni Kossuth korát. Bálványa Kossuth már csaknem száz éve a magyarnak. Nem volt egyetlen személy sem történelmünkben, akiért a nép annyira rajongott volna, mint Kossuth iránt. Érette dobbant minden magyar szív. Nem tudtunk soha beletörődni abba, hogy nem jön haza. Visszavártuk mindig. Hogy miként érzett a magyar Kossuth iránt, azt talán a legigazabban abból az 1871-iki levélből láthatjuk, amelyet a nádudvari népkör küldött Kossuthhoz Olaszországba: „Mi most is azok vagyunk, akik akkor voltunk. Öltözetünk most is 48. Ebben dolgozunk nappal, ebben nyugszunk éjjel, mégis sem nem .