Dél Keresztje, 1951 (1. évfolyam, 3-10. szám)

1951-05-01 / 4. szám

2 Oldal Ausztrália jelképe — a Harbour Bridge 1932 óta március 15.- e az ausztrál történelemben is emléke­­zetes nap marad. Akkor fejezték be a sydneyi híd építését. Azét a hidét, mely azóta éppen olyan jel­képe a városnak, mint Budapest­­nen a Lánchíd, Rómának a Szt. Péter bazilika, vagy mint Paris­nak az Eifel torony. A várost kettéosztó tengeröböl és az itt tengerbe torkoló folya­mok már az alig néhány évtize­des Sydney idejében is tervezésre késztették az embert. Az első javaslat 1815-ben készült, az első terv 1857-ben s végülis a városi tanács 1912-ben elhatározta, hogy a két partot összekötik. Mégpedig híddal, s nem tengeralatti alagút­tal — mint egyes tervek szeret­ték volna. Az építésre azonban csak akkor került sor amikor az ingajáratban közlekedő hajók elérték az évi 42 millió fő utasforgalmat. 1922-ben meg­állapították a híd mai helyét, majd nemzetközi pályázatot írtak ki az építendő hídra. 1924 elején a döntőbizottság a Messis, Dor­man & Lang Co. (Middlesborough, Anglia) pályázónak ítélte az első helyet. A cég költségvetése 4.217.721 Font, 11 s. és 6 penny volt. A pontos költségvetés természetesen hónapokig mulattatta a várost. A híd nagy egységeit a vállal­kozók anglia gyártelepein készí­tették el. A tengeri szállítás olcsósságát dicséri, hogy a több mint 20.000 km­-es távolság elle­nére a hatalmas alkatrészeket érdemes volt ide hozatni. Az ív felépítése előtt mindkét oldalon sziklába vájt alagúton át vezetett 128 rögzítő óriáskábelt helyeztek el, melyeknek végülis 14.000 t. súlyt kellett tartaniuk. Az ívek beemelését négy óriás­daru végezte. A tervek szerint a híd teljes hossza 1149 m., szélessége kere­ken 49 m., az úttest alsó magas­sága a tenger legmagassab vízál­lása idején 52 m., a hatalmas hidiv legmagasabb pontja pedig 137 m. magasan áll a víz szine felett. Nem csoda, ha 2 évig tar­tott, amíg a két oldalról épülő híd hát ré­sze között már csak 1 mé­teres volt a távolság, ekkor kezd­ték lassú elemben kiengedni az ivtartó kábeleket. Tekintetbe kel­lett venni az erős felmelegedés és az esti lehűlés közti különb­­séget is. Ezután már viszonylag egyszerű volt a felső ívrész összekapcsolása, valamint az úttest megépítése. Két gyalogút, kettős sinpár a vil­lamosnak és kettős sinpár a gyorsvasútnak, középen pedig mindkét irányban 3-3 soros út készült a gépkocsik részére. Az elmúlt 19 év alatt 120 millió jármű, 200 millió utassal, 2 millió vonat 350 millió emberrel haladt át a hídon. A villamosok és a jellegzetes emeletes autóbuszok 300 millió embert szállítottak a két part között, a tenger színe felett. A négy hatalmas kőpillér közül a City felé eső keleti pillér egyút­tal pompás kilátótorony, ahonnan a kontinens leghatalmasabb váro­sát és a világ egyik legszebb ki­kötőjét láthatja mindenki, aki nem sajnálja az időt és fáradsá­got. Ausztrália szimbóluma, “A Hid”, ha nem is a leghosszabb ma már, de teherbírásban, arányait és életfontosságát tekintve párját ritkítja. Sydney lakosai méltán büszkék hidjukra. B. A. MELBOURNEI MISÉK­ Május 13-án D.E. 11-órakor a South yarrai St. Thomas Church­­ben ünne­pélyes szentmise. A lehetőségekhez képest ma­gyar szentmisét tartunk: Május 12-én D.E. 1/2 12-órakor Geelong­­ban, a St. Mary’s főplébánia tem­plomban, és Május 13-án D.E. 1/2 8-órakor Somersben, a tábor nagytermében. Keresztelések: Ápr. 22-én volt Pető László,­­ Imre, Pető Imre és Pohl Éva és­­ Somogyi József, Péter, Somogyi­­ József és Gabriella Ilmgrad kis-­­ fiának a keresztelője a north Syd-­­neyi St. Ferenc templomban. --0-- 1 Levél a kiadóhivatalban:­­ Ambrus Zoltán (érk. Brazillal) ] Szíveskedjék leveléért a kiadóhi h­­­vatalban jeletkezni. " --------------- j Imakönyv kapható, magyar nyel­­­­ven, vatikáni kiadás. Ara: a por- j tóköltség, azaz három peny. j Magasztalja én lelkem az Urat És Azt akiben teljes az Ő kedve, Akiben minden tikot megmutat, Egyetlen szép mosollyá édesedve. Hogy is lehetne hozzád más szavam Legelsőben, mint a magasztalásé! Hadd mondom, százötvenszer, boldogan: Ave Maria! Üdvözlégy Királnyé! Magasztallak, mert nem hallgat­hatok. Füst a szavam és az életem kérése, Mégis, mégis: olyan állat vagyok, Mely egyenesen jár és fölfelé néz. Fölfelé néz, mert fönn valami van, És föl beszél is: van kihez besz­­szélni. És ha beszélek, nem féreg magam, De minden fölfelé nézek nevében. Hogy éhezne már szólni valamit Fölfelé ez a süketnéma század, Amelynek elenyüszités lett a hit És aljasság a fölséges alázat! Emelkedik a futószalagon Gyártott eszmények hánytató sza­gától, A prófétáktól a zsibpiacon, Az elvektől — az embertől — magától! Hogy magasztalna lelke már urat, Testtel-lélekkel rína már imádni! De nincsenek a földön már urak, Csak szolgák vannak és szolgák szolgái. A szó, mit a mélyből kiáltana, A káromkodás undorában elfagy. O Egészen­ szép, O Istenanya, o Ember-anya, De jó az Isten, hogy te még mienk vagy! SÍK SÁNDOR Üdvözlégy A Védelem Megszólal Irta: Graham Green Ez volt a legkülönösebb bűnper, amelyről életemben hallottam. A lapok: “Gyilkosság Peekhamben” címen hozták, bár a Northwood­­street, ahol a meggyilkolt öregasz­­szonyt találták, voltaképen nem is fekszik Peekhamben. Ez a gyil­kosság nem tartozott azok közé a körülményes bizonyítási eljáráso­kat igénylő esetek közé, melyek­nél szinte a levegőben érezni, hogy a bíróság tagjai szoronganak, az elkerülhetetlen tévedések miatt, és ahol ez az aggodalom hangfogó kupolaként borul a tárgyalóte­remre. Itt a gyilkost csak éphogy nem érték ott a holttest mellett, s mikor a koronaügyész felvázolta az eset körvonalait, a hallgató­ságban nem akadt senki, aki a legkevésbbé is reménykedett volna a vádlottak padján ülő férfi ártat­lanságában. Nehézkes, nagy darab ember volt, kidülledt, véreres szemű, mintha minden izomereje hatal­mas combjaiban összpontosulna. Csúf alak, annyi bizonyos — nem felejti el egyhamar az ember. S ez azért volt fontos körülmény, mert a bíróság épen azt a négy tanút készült kihallgatni, aki látta őt, amint kirohant a Northwood­­streeti kis vörös villából. Látta és — nem felejtette el. Az óra épen hajnali kettőt ütött akkor. Mrs. Salmon, a Northwood­­street 15-ből, nem tudott aludni. Ajtócsapódást hallott s azt hitte, hogy a saját kapuja nyílik. Az ablakhoz ment hát és meglátta Adams-t, — igy hivták a vádlottat — amint lefelé szaladt Mrs. Par­ker házának lépcsőjén. Epen ak­kor lépett ki a házból, kesztyű volt a kezén. A kezében pedig kalapács. Mrs. Salmon látta, mi­kor ezt a kalapácsot a kerítés előtti babérbokrok közé ejtette. Mielőtt továbbindult, felpillantott k­ép az ő ablakára. Az a vég­zetes ösztön, mely megsúgja az embernek, hogy figyelik, az utcai lámpa fényében kiszolgáltatta Adams-t az asszony tekintetének. Látta szemében a mindent elborító vad rémület ijesztő kifejezését: olyan volt, mint a korbács alatt szűkölő állaté. Később beszéltem Mrs. Salmonnal, aki a meglepő ítélet kihirdetése után­ persze maga is megrémült. Mint ahogy véleményem szerint megrémültek a többiek is: Henry Mac­Dougall például, aki aznap éjjel későn ért haza Benfleetből s a Northwood­­street közepén ballagott s bódult­nak látszott. És az öreg Mr. Wheeler is a 12-es számból, Mrs. Parker közvetlen szomszédja. Őt is felkeltette valami zaj, mintha a papírvékonyságú villafal túlsó oldalán egy széket döntöttek volna fel. Ő is fölkelt és az ablakhoz ment, akárcsak Mrs. Salmon, és ő is látta Adams-t hátulról, s aztán, mikor megfordult, ő is látta szörnyű tekintetét. Később, a Laurel-avenuen még egy másik tanú is látta. Igazán pocsékul állt a szénája, — akár, ha fényes nappal követte volna el a gyil­kosságot. — Arról értesülök, — mondta az ügyész — hogy a védelem a személyazonosság téves megálla­pítására kíván hivatkozni. Adams felesége azt vallja, hogy férje február 14-én, hajnali két órakor mellette tartózkodott. De aki az itt elhangzott tanúvallomásokat végighallgatta s alaposan megfi­gyelte a vádlott külsejét, az aligha lesz hajlandó a tévedés fennfor­gásának lehetőségét elismerni. Az ember igazán azt gondolta volna: tiszta ügy, nincs hátra más, mint az akasztás. Miután a rendőr, aki a holt­testet megtalálta, és az orvos, aki megvizsgálta, megtették hiva­talos vallomásukat, a bíróság ismét beszólíttatta Mrs. Salmont. Enyhén­­ skótos kiejtésével, becsü­letes, gondozott, jóságos megjele­nésével, maga volt az eszményi tanú. Az ügyész finoman bogozta az eset szálait. A tanú nagyon hatá­rozottan beszélt. Nem volt benne semmi rosszindulat, fontoskodás­nak semmi nyoma nem érződött benne. Itt állt a Központi Bün­tető Bíróság bíborba öltözött bírói előtt, akik minden szavát figyel­ték. Körülötte pedig az újságírók, akik mindent feljegyeztek. —­ Ezt láttam — mondta — aztán elmentem és felhívtam a rendőrséget. — És most is felismeri azt az embert ? Egyenesen szembenézett a vád­lottak padján ülő hatalmas alak­kal, aki dülledt szemmel, kifeje­­zéstelen­ül meredt feléje. — Igen, — mondta — ő volt az. — Egészen biztos benne? — Lehetetlen, hogy tévednék, — felelte egyszerűen. Ennyi volt az egész. — Köszönöm, Mrs. Salmon. Ekkor a védőügyvéd emelkedett fel, hogy néhány keresztkérdést tegyen. Aki annyi gyilkossági perről irt már tudósítást, mint jómagam, az előre tudhatta, milyen irányban fog tapogatózni. És nem is tévedtem, — egyetlen ponton kívül. — Kötelességem emlékezetébe idézni, Mrs. Salmon, hogy vallo­másától esetleg egy ember élete függ. — Tudom, uram. — Kifogástalan a szeme? Nem rövidlátó ? — Még sohasem kellett pápasze­met viselnem. — Ön ötvenöt esztendős? — Ötvenhat vagyok, uram. — Ugy­e, az a férfi, akit látott, az utca túlsó oldalán állt? — Igen, uram. — És ez hajnali két órakor történt. Igazán rendkívül jó lehet a szeme, Mrs. Salmon! — Holdvilág volt, és amikor az ember fölpillantott, a lámpafény épen az arcára esett . — Szóval ön biztos abban, hogy az ember, akit látott, azonos a vádlottal ? Igazán nem tudtam megérteni, hová akar kilyukadni. Nem vár­hatott egyéb választ, mint azt, amit kapott is: — Biztos vagyok benne. Ezt az arcot nem felejti el az ember. A védő egy pillanatra körülte­kintett a teremben. Aztán így szólt: — Nincs kifogása ellene, Mrs. Salmon, ha megkérem, hogy néz­zen mégegyszer figyelmesen körül a tanácsteremben ? Nem, ne a vádlottat nézze! Álljon fel, kérem, Mr. Adams! És ekkor, hátul, a terem túlsó végén vaskos testű, izmos combú, kidülledt szemű férfi emelkedett fel. Pontos hasonmása volt a vádlottak padján ülő férfinak. Még a ruhája is ugyanaz, — kék, Vízhatlan öltöny és csikós nyak­kendő. — Kérem, most nagyon figyel­jen, Mrs. Salmon. Még mindig meg mer esküdni rá, hogy az az ember, aki Mrs. Parker kertjében eldobta a kalapácsot, azonos a vádlottal? És nem ezt a másik férfit látta, az ikertestvérét? Mrs. Salmon természtesen nem mert megesküdni. Egyikről a má­sikra nézett és egyetlen szót sem szólt. A vádlottak padján ott ült a nagy behemót ember, keresztbe­vetett lábbal, de amott is ő állt, a terem túlsó végében és mind­ketten Mrs. Salmonra meredtek. Mrs. Salmon megrázta a fejét. És ezzel vége is volt a tárgya­lásnak. Egyetlen tanú sem mert esküt tenni, hogy az, akit látott, a vádlott volt. És a fivére? An­nak is volt alibije: a feleségével töltötte együtt a döntő pillana­tot, így a vádlottat bizonyítékok hiányában felmentették. De hogy őt érte-e utól a büntetés — ha ugyan ő követte el a gyilkosságot és nem a fivére — vagy sem, azt nem tudom. Mert ez a különös nap különösen ért véget.­­• A tárgyalóteremből kifelé menet csatlakoztam Mrs. Salmonhoz és odakint mind aketten belekevered­­tünk a tömegbe, mely — termé­szetesen — az ikrekre várakozott. A rendőrség igyekezett eloszlatni a tolongást, de csak annyit tud­tak elérni, hogy az úttestet meg­tisztítottak a forgalom számára Később megtudtam, hogy egy az ikreket, de azok vonakodtak: hátsó kijáraton akarták kiveztni “Úgy tudom, felmentettek, vagy mi ? — mondta az egyik — senki sem tudta, melyik — és egyene­sen nekimentek a főkapunak. És akkor történt. Nem tudom hogyan, bár elég közel voltam hozzájuk. A tömeg megmozdult és az ikrek közül az egyiket vala­hogyan letaszították a járdáról, egyenesen egy autóbusz kereke alá. Csak egy nyöszörgő hang hal­latszott, nem több, mint egy házinyúlé — ennyi volt az egész. Ott feküdt holtan, összezúzott koponyával, pontosan úgy, ahogy Mrs. Parker feküdhetett. Mi volt ez? Isteni igazságszol­gáltatás ? Bárcsak meg tudnám mondani! A másik Adams pedig ezalatt feltápászkodott a test mellől és mereven bámult Mrs. Salmonra. Arcán könnyek burultak végig, de soha senki sem fogja megmon­dani, hogy ő volt-e a gyilkos, vagy ő volt-e az ártatlan. S én most csak arra lennék kiváncsi, ha Mrs. Salmon helyé­ben volnék, nyugodtak lennének-e az éjszakáim? DEL KERESZTJE An original representation of Our Lady of Fatima, painted by Marian Jones, of Milwaukee. It appears on the jacket of the newly-published American edition of "Our Lady of Light,” by Pere G. DaFonseea, S. J.„ and Canon C. Barthas, which relates the authentic story of the •miracles, apparitions and prophecies connected with the events in the Diocese of Fatima, Portugal, just 30 years ago. (NC Photos) T. Szerkesztőség! Lapjukra sajnos nem tudok előfizetni, mert az eddigi három szám ellen az alábbi kifogásaim vannak:— megjegyezni kívánom, hogy katolikus vagyok — a lap túlságosan katolikus, jellegű és nem foglalkozik az­­ emigrációs politika híveivel. Úgy látszik, fél­nek a nyílt állásfoglalástól! Tisz­­sztelettel: Aláírás. Minden lapnak vannak eszméi, elvei, melyekhez alkalmazkodik. Vannak lapok, melyek pártokhoz, mások személyekhez, ismét má­sok a tömeghangulathoz vagy egyszerűen a semmihez igazodnak ! Mi a kétezer éves Egyház eszméi- I hez és elveihez tartjuk magunkat s akkor, amidőn írunk, vagy megis í­téljük a kis és nagy eseményeket. " Mi ahoz a közösséghez tartjuk magunkat, melynek 1044 óta ha mást nem hát öntudatát gerincét köszönheti nemzetünk. Ami pedig az emigrációs politikai híreket­­ illeti, arról valóban nem sokat beszélünk.-­ Személyeskedő és íz­léstelen magánügyek szellőztetése , szerintünk nem érdeklik már a gyárakban, farmokon, erdőkben, vasutakon, üzletekben dolgozó­­ magyarokat. JT. Szerkesztőség! A 3. számban megjelent szin- Iházi kritikából kiderül, hogy már " nevetni sem szabad... Néhány­­ kuplé még nem a világ és a sze­relem tudtommal nem szégyen... Vagy igen?... Aláírás. Mindent meg lehet írni, mindent el lehet mondani. Természetesen a szerelemről és annak minden vonatkozásáról is. A kérdés s egyben a válasz a következő: minden a hogyanon fordul meg. Igen, lehet és szabad nevetni, a szerelem és házasság is tele van­­ humorral, komikummal. A durva­­ beállítás azonban izléstelenül adja, vissza mindezt. Izléstelennek lenni­­ pedig — nem illik... i—w mi—un«—w—■ — o—w »i««—iw^—

Next