Déli Hirlap, 1942. október-december (18. évfolyam, 226-302. szám)
1942-10-01 / 226. szám
Am Thnișoara-Temesvar, XVI. évf., 226 szám 'stCl LES Csütörtök, 1942 október 1 » 0n asoept cuu și SIM» <■ t nomániai Magyar Népközösség lapja 1 dr. vadnay elemér ------------------------------------------------W____________________ J * ° rJ B felelős szerkesztő Leadom az utolsó kéziratot. Amikor leírtam ezt a címet cikkem fölé, egy nagy kerek könnycsepp gömbölyödött le arcomon. Ez a ténykedés ugyanis ezúttal búcsút is jelent. Búcsúmat ettől a laptól, melyet közel két évtized előtt az én újat teremteni akaró elhalálozásom hívott életre és búcsúmat attól a közönségtől, melynek érdekeit írásommal három évtizedet meghaladó idő alatt szolgálni becsületes elhivatottságomnak ismertem. Búcsúzni mindig nehéz és fájó és én most, amikor talán utoljára szólok az olvasóhoz ezeken a hasábokon, a mélyen átérzett fájdalom érzésével teszem ezt. Hiszen ez bucsuzást jelent a folytonos, állandó munkában töltött ifjúságomtól is. bucsuzást munkakörömtől, mely sok csalódás mellett annyi örömnek is szülője volt, elszakítását jelenti azoknak a kötelékeknek, melyek évtizedeken át szövődtek és megszűnését annak a fluidumnak, mely bizonyos lelki közösséget teremtett újságíró és közönsége között. Búcsúzom és ez a búcsú alkalmul szolgál, hogy önmagammal is számot vessek és a múltba visszatekintő lelki szemeim előtt elvonultassam az évtizedekké torlódott hónapokat és esztendőket, melyeket újságírói hivatásom teljesítése töltött ki. És látok hiányokat, mulasztásokat érzek, szemrehányások intenek felém rosszak fejcsóválással; voltak dolgok, melyeket másként lehetett volna szolgálni, eszmék, melyeket több kitartással talán meg lehetett volna valósítani. Nincs azonban lelki megterhelésem, hogy bármikor bármit a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, az önzetlenség, az erkölcs, a nemzeti öntudat parancsszavai ellenére tettem volna. Egészen fiatalon, mint ifjú jogász, választottam az újságírás göröngyös, elismerést ritkán érlelő, de annál több tövist termő pályáját. Akarattal és tudatosan. És tapostam a vidéki újságírás fokozottan nehéz útját, mert jó inaséveknek gondoltam. És később szándékosan maradtam „vidéki”, mert láttam, hogy igazi hivatás itt vár Arra az újságíróra, aki az újságírást nemcsak kenyérkeresetnek, hanem szent elhivatásnak tekinti. írtam egyidőben halálozási hírt és humoros karcolatot, színes báli cikket és véres verekedést, előkelő temetést és előkelő esküvőt, beszámolót futballmeccsről és beszámolót rablógyilkosságról, felvettem telefontudósítást mozgalmas parlamenti ülésről és pusztító árvízről, szenzációs esküdtszéki tárgyalásról és háborús össze. Mert amikor harmincnyolc havi harctéri szolgálat után hazatértem, ott folytattam, ahol a tizennégyes behívó parancs megszakította munkámat. A liberalizmus fénykorában kezdtem, amire ennek a világszemléletnek apostolai hangos szóval járták az országot s azt hitték, elérkezett az ideje annak, hogy eszméik diadalának összes gyümölcseit learassák. És talán ez a minden téren megnyilvánult prepotencia és önteltség, a magánérdekeknek kölcsönös, szemérmetlen szolgálata, az eszmei értékek semmibevevése volt elhatározó akkor, és mindvégig későbbi állásfoglalásaimra és magatartásomra. Harcos volt ez az állásfoglalás, de kényszerűleg elvetélt energiák tették meddővé a küzdelmet, mert nem volt tér, melyen szélesebb körök részére megnyilvánulhatott volna. így volt ez tizennégy előtt és így maradt tizennyolc után is. Ez volt elsősorban oka a Déli Hirlap alapításának is. Az uj világ, melynek tüneteit most mindenki látja, már akkor vajúdott az idők méhében. És talán nem szerénytelenség, ha megállapítom, hogy ennek a vajúdásnak a fájdalmait érezteti, meg én is és az egész régi világgal szemben, Romániában a magyarok közül elsőnek, állottunk ki a porondra, hogy a keresztény és nemzeti irányzat szolgálatában cselekvőleg működjünk közre ennek az új világnak a megteremtése érdekében. Súlyos volt a harc, nem egy vérző sebet szenvedtünk és nem egyszer úgy éreztük, hogy nincs tovább. A tűz azonban, mely hevített, újra és újra erőt öntött belénk, száz csatavesztés után új csatába indultunk és nap nap után újra kezdtük a nemes küzdelmet. Az újságíró munkája örökös harc és minden nap újra kezdődő küzdelem. Nincs megállás és nincs pihenő, amint az élet örökös forgatagában sincs szünet. Az élet mindig újabb és újabb kérdéseket vet fel, szinte naponta újabb és újabb problémákkal állít szembe és ezek nem tűrnek késedelmeskedő halasztást vagy a megoldás előli kitérést. Voltak harcaim és voltak küzdelmeim. Tollamat soha igaztalan ügy szolgálatában nem koptattam, meggyőződésem ellen soha vallomást nem tettem. Hittem és hiszek az Írás szentségébe , és ezt a hitemet soha meg nem tagadtam. Nagy és nehéz közjogi és pártpolitikai társadalmi és egyházpolitikai, világszemléleti és nemzetpolitikai harcok közepette az újságírást soha be nem szennyezten, kicsinyeskedő szesélyeskedésekkel le nem alacsonyítottam. Amint sebeket kaptam, oltottam is sebeket, de fegyvereimet soha méregbe nem mártottam. A harmincnégy év alatt szereztem barátokat és bizonyára szereztem ellenségeket is. Barátaim érzéseit magammal viszem, ellenségeim is megbékülnek talán most, ha hallják, hogy megszűntem a hetedik nagyhatalom képviselője lenni. Akit akaratlanul megbántottam, attól alázatos lélekkel bocsánatot kérek; akinek a közérdekkel összetévesztett magánérdekeit nem voltam hajlandó úgy szolgálni, amint szerette volna, vagy hiúságát nem tudtam a neki tetsző és őt kielégítő módon legyezhetni, szintén bocsásson meg a búcsúnak ebben a magunkbaszállást és a gyónás őszinteségét kívánó pillanatában. Egyébként megváltozott helyzetemben is vallom: barátaim barátságát ápolom, ellenségeimmel majd csak megleszek ezentúl is. Az volt az elvem, hogy a lapot nem magamnak és nem egy szűkebb baráti vagy érdekkörnek csinálom, hanem a nagyközönségnek, a köz érdekében. Soha egy pillanatra meg nem tántorodtam, soha arról az útról, melyet lelkiismeretem parancsolt, le nem tértem. És az dobja rám az első követ, aki soha nem tévedt. Mindezek után azok, akikkel oly hosszú időn át voltam szellemi és lelki kapcsolatban a lapon keresztül, joggal vethetik fel a kérdést, mi az oka annak, hogy visszavonulok, mikor sem testi, sem szellemi rokkant nem vagyok. Azokkal ellentétben, akik fiatalságukban nagy hangon hirdetik, helyet az ifjúságnak, hogy azután az idők múlásával megfeledkezzenek erről az elvről és görcsösen ragaszkodjanak állásukhoz vagy tisztségükhöz még akkor is, mikor már egy új nemzedék várja türelmetlenül a munkába állást, én nemcsak hirdettem én hirdetem az ifjúság jogait, hanem félreállásommal helyet is csinálok. Az öregség irigysége nélkül. Mindig szerettem a fiatalságot. Nemcsak magamban, hanem másokban is. .Akik az utolsó harmadfél évtized alatt velem dolgozhattak, tanúságot tehetnek erről. Igazi öröm és felüdülés volt számomra, ha az ifjak felkerestek, hogy az élet kis és nagy kérdéseiről elbeszélgessünk és tapasztalataimból nyújtsam azt, amit hasznosnak gondoltam számukra. Soha boldogabb nem voltam, mint ha új tehetséget fedezhettem fel. Munkásságom talán ezen a téren sem volt egészen, hiábavaló. Ezt a Fiatalságot szeretném látni az érvényesülés útján azoknak az öregeknek jóindulatú és önzetlen támogatásával, akik fölött hozzám hasonlóan eljárt az idő. A közösségi gondolat megvalósítása megkövetelte, hoggy a Déli Hirlap mint népközösségi lap, tényleg, tulaj doo jogilag is teljes egészében a Magyar Népközösség birtokába kerüljön. Ez a változás megtörtént és az uj gazdával együtt új vezetőség is került a lap élére. Ezek azok az okok, melyek miatt megválok az újságtól. És amikor búcsúzom a közönségtől, búcsút mondok azoknak is, akikkel hosszabb-rövidebb ideig — vannak, akikkel együtt rajongó lelkességgel titánoskodtunk annak idején — együtt dolgozhattam egy jobb, egy szebb, egy boldogabb, egy nemesebb kor eljöveteléért. És köszönetet mondok nekik és mindazoknak, akik az élet nehézségei, de szépségei mellett is velem voltak és velem éreztek. És kívánom, hogy akik utánam jönnek és talán új hangon vagy új szóval szólnak a magyarsághoz, tegyék azt ugyanazzal a szeretettel, ugyanazzal a tiszta, becsületes érzéssel és bátor hűséggel, mint én tettem. Talán nem végeztem egészen rossz munkát, — végezzenek ők egészen jó munkát. Dr. VUCHETICH ENDRE Amikor tizennyolc esztendő előtt meggyőződtünk arról, hogy a romániai magyarság sorsának irányítása nem maradhat tovább káros következmények nélkül, a liberális sajtó kizárólagos előjoga és hogy már nem nélkülözhetjük tovább az egészséges közszellem kifejlesztése érdekében a keresztény magyarság ügyét önzetlenül és elfogulatlanul szolgáló napisajtót, — rövid számvetés után bátor elszántsággal megcsináltuk a Déli Hirlapot. Nem töprengtünk, mert éreztük, hogy szükség van reá, nem várhatunk tovább — és megjelentünk. Boldog örömmel és büszkén állottam oda én is, hogy szerény erőimmel, de annál több szeretettel és lelkesedéssel segítsem életre hívni a romániai magyarságnak első keresztény, független politikai napilapját. Boldogan tettem, mert segíteni mindenkor a legigazibb, legtisztább öröm és büszkén, hogy én is telettem valamit magyarságunk szolga.1uuitij.il. Szil» ■••ti is öíizetlenül tettem, mert tanultam a múltból és éreztem az uj idők szellemét. És ha volt is lekicsinylő vállveregetésben, majd támadásokban is részünk, — onnan is, ahol ma már ugyancsak látják és hangosan hirdetik ennek a vállalkozásnak a szükségességét, elbírtuk ezt is az igaz ügy szolgálatának biztos tudatában, félelem és panasz nélkül. Tudtuk, hogy jó úton haladunk és szent célért küzdünk. Az idő igazolt minket és elégtétele adott. Ma jóleső örömmel látjuk, hogy elsőkként hirdethettük az új Európa uralkodó eszméinek hajnalhasadását, — ma, amikor csaknem két évtized után az akkor gáncsoskodók és elégedetlenek is ezt az utat járják és ennek az eszmének harcos vitézei. És most, amikor búcsúznom kell a laptól, fájó érzéssel mondok Isten hozzádot, mint az apa búcsúzik gyermekétől, akit nagyon szeretett és akiért mindent odaadott. Neveljék az utánunk következők is olyan szeretettel és mindent feláldozni tudó önzetlenséggel, mint mi tettük, akik magunk vágtunk új utat a nehéz, göröngyös nyivron. • Dr. VARNAY ELEMÉR áiüeisca ion trimiemlii üiméoÉ moisü a isii i városában A Timișoara temesvári társadalomsegelyzöbizottság, valamint a no aiui Ostasului egyez,meghívásain ^tutién reggel Antonescu ion cauoi nagyallamvezeio ni .vese a varosba érkezett. Uavoziescre megjelent Dragaima Coinehu tábornok neje, a Corul Ostașului elnöke, Manaru Marin tábornok és neje, Deliceanu tábornok. Timiș-Torontal-Temes-Torontál megye prefektusa. Pop Eugen dr. főpolgármester. Beiescu ezredes, rendőrségi vezérfelügyelő, Meseșai, Traian rendőrkvesztor és még számos előkelőség. Anonescu Ion tábornagy-állam vezető hitvese megérkezése után kíséretével a Notre Dame-kórházba hajtatott, amelynek megnyitása most ment végbe. A kórház nagytermében Lazarescu Vasile, Timișoara^ temesvári görög keleti püspök istentiszeletet mutatott be, majd beszédet mondott. Ezt követően Dragalina tábornokné hangoztata, hogy a kórház felavatásával újabb jelét kívánták adni a harctéren küzdő hős katonák iránti szeretetüknek. Kiemelte, hogy a volt Jugoszláv Bánság románjainak adományai nagyrészben hozzájárultak a háromszáz ágyas kórház felszereléséhez. Bejelentette, hogy a Darul Ostașului a helybeli katonakórházban a sebesült és beteg tisztek részére külön szárnyat rendezett be. Pop Eugen dr. főpolgármester beszédében Antonescu Ion tábornagy államvezető hitvesének szociális téren kifejtett munkásságát méltatta, majd Manafu Marin tábornok a hadsereg nevében köszön .ötte a magas vendéget. Antonescu Ion államvezető neje mondott ezután rövid beszédet, amelyben hangsúlyozta, hogy mindig nagy örömmel jön ebbe a városba, mert itt tökéletes megértést és áldozatos munkát talál. Elsősorban köszönetét fejezte ki Dragaiina tábornoknénak, aki férjéhez méltóan, aki a bolsevistaellenes fronton áll, a Darul Ostașului egyesületet vezeti Timișoara-Temesvárott Az államvezető nejének beszéde után Miu-Lorca Constantin, a propagandaügyi minisztérium kerületi tanácsosa bemutatta a volt Jugoszláv Bánság román lakosságának küldöttségét, amelynek vezetője szintén beszédet mondott. A megjelentek ezután megtekintették a kórház berendezését. A Notre Dame-kórházban tett látogatás után Antoneson tábornagy-államvezető neje a piarista főgimnuz épületében berendezett katonakórházba és a józsefvárosi állomáson működő kantinba hajtatot és délután kíséretével együtt, elhagyta Timiapara-Temesvárt.