Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)
1912-05-01 / 101. szám
2 DÉLMAGYARORSZ ' állapítjuk, hogy Lukács László irányeszméit, alapgondolatait mindenki helyesnek ítéli, mindenki elfogadja. Ha pedig egyszer a vezéreszmékre és a bázisra nézve a felfogások egyezők, nem látszik hiúnak a reménykedés, hogy a kompromisszum a részletekre nézve is létrejön. A kormányban mindenesetre meg van a teljes liberalitás arra nézve, hogy minden eszmét és javaslatot fontolóra vesz, ha azok az alapelveket nem érintik s azokkal ellentétben nem állanak. A miniszterelnök a kormány létalapját és létjogosultságát abban a törekvésében jelölte meg, hogy a parlament munkaképességét helyreállítsa. Meg akarja szüntetni azt a bizalmatlanságot, mely a választójog megalkotására vonatkozólag eddig a kormánnyal szemben fennállott. Tényekkel kívánja igazolni, hogy kész a választójogi reformot haladéktalanul munkába venni s azt oly időben letárgyaltatni, hogy a legközelebbi választások már annak alapján legyenek kiírhatók. Kormány, többség és ellenzék ilyenképen ezen a fontos ponton is találkoznak. A miniszterelnök programbeszédének olyan jelentékeny részét foglalta le a választóreform problémája, hogy az egyéb tervezett törvényalkotások sorozatát szinte csak szárazon elősorolta, így azonban a hatás talán még erősebb volt. Mert a miniszterelnök egymásután sorolta föl az egyes reformterveket, melyek kívánatosak, fontosak és amelyek mindenképen megújhodást hoznak erre a nagyon agyonsanyargatott országra, erre a magyar parlamentre. Mert az országnak s a nemzetnek legfőbb óhaja a munkaképességét visszanyert képviselőház! Az eddig is eléggé ismert nagy országos érdeken felül újabb nagy ok arra, hogy e cél elérésére mindenki lelkiismerete szerint és tőle telhetőleg törekedjék. A képviselőház a miniszterelnök hatalmas ekszpozéja után elnapolta tanácskozásait. A legközelebbi néhány nap alatt a delegáció fog megszavazni provizóriumot a közös ügyek költségeiről. Azután meg fog indulni a diszkusszió a miniszterelnök programnyilatkozatáról. 1912 május 1.' küdtem. Rendbe hozom azokat. ‘Ez természetes. Ezentúl közös tárcáink lesz. Hiszen együtt lakunk s együtt megyünk színházba, Iá foglalóba.’fia két ember szereti egymást, nem válik el egymástól. És minthogy kettőnk közül én vágyaik a gazdag,én fizetek. Az én ,inasom szolgálja ki ebédnél s az én soffőröm viszi a városba. A többivel ne törődjék. Van pénzem s minden rendben fog menni. Én annyit fogok magának adni, amennyi az éttermekben szükséges a számlák fizetésére. Ez elég. És így nagyon boldog lehet. Lionel.. . —De . . . — — Igen, nagyon boldog. Nos, mit felelhetett volna a szegény Lionel? Hozzá kell tennünk, hogy az ő felesége, Maud széles válla, nagy asszony, hogy parancsoló tekintetét nehéz elviselni s hogy minden franciát gyűlöl, mint egy jelentéktelen és frivol nemzet fiait. . Egy napon, mikor a vincennesi démont nézték meg együtt,, — mert Maud mindent látni kívánt — trombitaharsogást hallottak: a katonák tartottak épen gyakorlatot. — íme, — magyarázta Lionel — itt van t az ébredés ... az ebéd . . . a zászlókiiütés ... a váltás,. . . a fejfuvás .. . — És a futás? A futásra nincs külön dallamuk? — tudakolta Maud. Lionelnek dühbe kellett vollna jönni, ugye bán- s kikérni magának az eíhihez hasonló élceket ihlazája1 fiairól? De . ... De .Lionel ’tökéletes nagyvilági férfiú, sohase fogja magát kellemetlen túlzásokra ragadtatni ... okai és veszélyei. Irta Kunz József, Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés alelnöke. A középeurópai pénzvilág két vezető férfi, akik magas átállásból tekintik át a gazdasági életet, néhány héttel ezelőtt bizalmas figyelmeztetést intéztek a bankok igazgatókhoz. A bizalmas intések nyilvánosságra kerültek és riasztó hatást idéztek elő. Az első ■ vészkiáltást Havenstein, a német birodalom ■ jegybankjának vezérigazgatója hallatta. És ennek az intelemnek nyomban utána visszhangot adott Pranger udvari tanácsos, az osztrák-magyar jegybank vezértitkára. Két év óta azt látjuk, hogy rekordtermések dacára az elsőrendű szükségleti cikkek, az élelmiszerek, a lakások egyre drágulnak. A bajt eleinte nem is ismertük fel. Játszottunk a magas árakkal. Az üzlet világ csak a spekulációba való ösztönt merítette belőlük. A tiltó vámok oltalma alatt erősbödtek az ipari kartelek, nagyarányú terjeszkedésre buzdultak a gyárosok. És a rohamosan fejlődő gazdasági éleit a kis és nagy bankokat arra biztatta,hogy évrőlévre öt milliókkal és húszmilliókkal emeljék a tőkéjüket. Rohamosan emelkedett a földbirtok értéke és az iparvállalatok részvényeinek az árfolyama. A tőzsdére csak ,úgy özönlött a mágnások és a kisemberek pénze, mert ott állandóan uralkodott a hausseláz és akik a legvakmerőbben játszottak, néhány hét alatt százezreket, milliókat nyertek. Azzal vajmi keveset gondoltak, hogy a földbirtok hozadéka arányban áll-e a befektetések összegével, hogy a kockázatokkal dolgozó iparvállalatok árfolyama megfelel-e az ipartelepek belső, állandó értékének? A külső látszat úgy festett, hogy az ország duzzad a jóléttől. A múlt évben több, mint kétezer millió korona értékű árut vásárolt a külföldtől. Hogy sokkal többet fogyasztott-e vagy sokkal drágábban fizette-e a szükségleteit, mint az előző években, azt meg nem tudjuk, mert a múlt évben importált áruk átlagos értékeit nem állapították meg pontosan és nem hasonlították össze az előző éviekkel. Csak az ejtette némileg gondolkodóba az embereket, hogy a külkereskedelmi mérleg ijesztően nagy passzívumot mutat föl, hogy gabonakivitelünk lassan fejlődik és állatekszportunk óriásilag csökkent, iparcikkeikből való behozatalunk pedig a kartelek által megdrágított árak folytán messze túlhaladta ekszportunkat. A nagy iparállamokban a külkereskedelmi mérleg passzívuma senkit sem aggaszt, mert helyre üll a fizetési mérleg nagy aktívuma. Nagybritannia gazdasági élete oly 'erősen van konszolidálva, hogy három héten át kibírta közel kétmillió ipari munkásnak a sztrájkját, a három heti szénhiányt és a legmerészebb munkabérpolitikai kísérletet meri megkockáztatni. De már a franciák visszariadnak a tőkeekszport túlzásaitól. A párisi kormány gátakat emel a hármas szövetségi értékpapírok beözönlése elé. Ezt ,a lépést nem tisztán gazdasági szempontokkal indokolja, holott ezek, úgy látszik, ép olyan befolyást gyakoroltak az elhatározásaira, mint a külpolitikai érvek. Most, hogy a francia tőke, amely még a múlt évben oly erősen kínálkozott a magyar fővárosnak, teljesen kerül bennünket, —ami súlyos válságba sodorta a már említett ambiciózus középbankot — most kénytelenek vagyunk szigorú kritikát gyakorolni a legutóbbi évek pénzügyi és ipari alkotásai rekorderedményei fölött. Egyes szenzációs eseményekből megtudjuk, hogy hiteléletünk impozáns fejlődése jórészben túltengés volt, hogy az évről-évre jobban duzzadó váltótárcákban sok a selejtes anyag, hogy sok vállalat fenomenális árfolyama csak képzelt értéktöbbleteket fejezett ki. Budapest székesfőváros új sugárutat tervez, amikor a körúti paloták százai roskadoznak a jelzálogkölcsönök alatt. A vidéki városok milliós kölcsönöket vesznek fel olyan kulturális célokra, amelyek majd csak későbbi jövőben fognak a lakosság reális szükségleteinek megfelelni. Villamos világítást rendezünk be olyan városokban, melyeknek csekély keresetű lakossága a legszükségesebb élelmi és ruházati cikkek árait nem képesek elviselni. A német nép a drágaság és a túlspekulácib alapokait már felismerte és a lehető legnyomatékosabban, hét és félmillió szavazólappal tiltakozott az agrárvámok ellen, amelyek az élelmiszereket drágították meg, hozzájárulván ezzel a munkabérek és az ipari termelés egyéb költségeinek emelkedéséhez. A német nemzet nagy többsége félreérthetetlen módon fejezte ki azt a meggyőződését, hogy az élelmezési és egyéb szükségleti cikkek mostani horribilis árai csak egy helytelen vámpolitika szüleményei és nem felelnek meg a termékek és készítmények belső értékének. Ebből aztán szükségképen következik, hogy a könnyelműen hitelező pénzintézetek és a túlságos sokat termelő iparvállalatok részvényeinek mai árfolyamai irreálisak. Mi itt Magyarországon az ott már felismert hibákat hatványozott mérvben követtük el. Mi a mi palotáinkat, húszmilliós középbankjainkat sokkal gyöngébb alapokon építettük fel, mint a németek. Alacsonyabb kultúrájú, csekélyebb keresőképességű népnek a vállaira rakjuk az élelmiszerek, a lakások és a ruházati cikkek mostani árait, melyek ebben a tőke nélküli országban sokkal magasabbak, mint az erőtől duzzadó Németországban, a millárdokban dúskáló Franciaországban. És a legszomorúbb az, hogy mi, akik ilyen szomorú anyagi helyzetben vagyunk, vajmi keveset törődünk égető gazdasági problémáinkkal és mint évek óta annyiszor, most ismét csak a tülekedő politikai pártok lyukas mogyoróival játszunk. A pénzügyi válság