Szeged, 1923. június (4. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-08 / 127. szám

Szerkesztőség és kiadóhiva­tal: Kölcsey­ utca 6. (Próféta­szálló, I. emelet 6.) Telefon 13-33. A „Szeged" megjele­nik hétfő kivételével minden nap. Egyes szám ára 30 ko­rona. Előfizetési árak: Egy hónapra Szegeden 800, Buda­pesten és vidéken 850 kor. Egyes m xévn éra 40 korona. Hirdetési árak: Pé hasábon 1 mm. 12, egy hasábon é»más­fél hasábon 30 K. Szövegközt 25 százalékkal drágább. Apró­­hirdetés 10, kövér betűkkel 20 K. Szövegközti közlemények Botonként 150 K. Ny­ilttér, csa­ládi értesítés 21­0 K. Több­szöri feladásnál ár engedmény IV. évfolyam. Szeged, 1923 június 8. PÉNTEK, 127-ik szám. A tisztviselőkérdés. Sokat beszéltek már pro is, kontra is a tiszt­­viselőkérdésről, alaposan felépített és hevenyen rögtönzött beszédekben, hideg obj­k­tvitással és elvakult gyűlölettel, beszélt róla Utain Fe­renc és beszélt róla Apponyi Albert is, de úgy érezzük mégis, hogy Szilágyi Lajos mai hatal­­mas beszéde új s­ációt jelent a tisztviselőkérdés tör­énetében. Hideg és objektív volt Szilágyi Lajos ott, ahol egyszerűen rá kellett mutatnia az á­lom részéről elkövetett számtalan hibára és méltányt­lanságra, nem használta fel azt a gyuj­óanyagot, ami szinte önkéntelen­ül is kínál­kozott a kormány helyzetének megnehezítésére, de meleg és szívhezszóló volt akkor, amikor a fix fizetésüek nehéz sorsának vázolására tért át. Többször is hangsúlyozta, hogy a nyomor­okon­ e keseredést nem szabad egyetlen em­bernek, vagy pártnak sem felhasználnia agitá­­ciós célokra, de viszont ez mégsem lehet aka­­dálya ann­k, hogy szóvá tehessék azt a rét­ene­­tes helyzetet, akiben a tomboló drágaság kö­zepe­te vívja élet-halál harcát az, akit Isten azzal vert meg, hogy ma fix fizetéséből éljen meg. Pedig Szilágyi Lajost és képviselőtársait nem kötelezik a válasz­ási ha­c idején tett ígéreteik a fix fizetésüek ügyének fe­l­rolására, hiszen tudjuk jól, hogy tavaly májusában éppen a köz­­szt­viselők voltak az ellenzéki jelöltek leg­­heves­bb ellenfelei és az ő aktív közbelépésük nélkü­la bizonnyal más lenne a parlament képe. Az ellenzéknek tehát meg lenne minden oka arra, hogy ha már nem is akar a tisztvi­selők ellen állást foglaln­i, legalább­is passzíve kezelje a kérdést, hiszen annak kedvező elinté­zését azoknak kellene szorgalmazzok, akik erre ígéretet tettek és akik éppen a tisztviselő­­szavazatokkal jutottak be a gyönyörű dunsp­rti palota padsoraiba, de akik, úgy látszik, a par­la­ment buff­tjében megivott első pohár borral rögtön meg is feledkeztek ígéreteikről. Hangsúlyozzuk, a tisztviselőkérdés megoldá­sával f­glalkozó ellenzéki pártszövetséget nem kö elerik ígéretek, még csak elvbarátság sem fűzi őket a politikában tőlük messze eső ösvé­nyen haladó tisztviselőkhöz és vaószinüleg a jövőben sem lesz sok okuk az ellenzéki kép­viselőknek dicsérni az örökké kormánypárti tisztviselőket, de Szilágyi Lajos és társai mégis határozott és erélyes támogatására siettek a rettenetes helyzetben lévő tisztviselőosztálynak, nm politikai célokból és nem önző haszonle­­sésből, hanem egyszerűen azért, mert ők — ha az arra kötelezettek nagyszerűen érzik is magu­kat semmittevésükben — nem tudják tovább tétlenül nézni, mint gyűri maga alá a drágaság ezerfejű sárkánya a segítségért hiába kiáltozó tisztviselőosztályt. Ez volt az ellenzék harcbalépésének egyik oka, míg a másik ok az volt, hogy ők tisztán látják, hogyha nem siet az állam azonnal és hathatósan a köztisztviselők segítségére, akkor az olyan bajoknak lehet okozója, melyek egyelőre még beláthatatlan következményeket zúdíthat­nak amúgy is eleget szenvedett országunkra. Tény és való, hogy a tisztviselőosztály valóban nem igen volt a múltban tu­dottan forradalmár, de az üres gyomor nagyon rossz tanácsadó és ilyenkor szívesen dönt meg még régi „igazsá­gokkal is, ha ezeknek az „igazságok”nak megdöntésével kenyérhez juthat. Igaza van Szilágyi Lajosnak, ezeket az indu­latokat le kell vezetni, még­pedig normális úton törvényhozásiig, mert ezek a le nem vezetett indulatok mindig újabb és újabb tápot kapnak egyes lelkiismeretlen politikusok részé­ről, akik túllicitálnak mindenkin ígéret dolgá­ban. Hogy ezek az ígéretek beválthatók-e vagy sem, azzal persze ezek a lelkiismeretlen agitá­torok nem igen törődnek, nekik egyedül az a fontos, hogy azt a politikai erőt a maguk részére meg tudják nyerni, amit a köztisztviselők tábora jelent. Ezek ellen egyetlen védekezés van, az ország színe előtt letárgyalni az egész kérdés kompl­xumát, hogy mindenki előtt tisz­tán álljon, mi az a minimum, ami ha nem is teszi mindjárt gondtalanná a fix fizetésüek életét, de legalább lehetővé teszi a puszta létet. A parlamenti vita folyamán mindenki kifejtheti érveit és ellenérveit, megvilágíthatják a tiszt­viselőnyomort minden szemszögből és leszögez­heti a pénzügyminiszter is, hogy mit bír el az államháztartás egyensúlya és hol billen át a mérleg hirtelen. Szilágyi Lajos nem kereste beszédében a szín­e kínálkozó alkalmakat a kormány kímé­letlen ostorozására, csak konstatálta az elhibá­zott és elégtelen intézkedéseket, objektíven mér­legelte az állam fizetési képességeit és mind­járt tovább is ment egy lépéssel, rámutatott arra, hogy ha páratlanul nehéz is a mai szo­morú pénzügyi visz­nyok között a magyar állam helyzete alkalmazottaival szemben, azért van még mód a segítésre, csak komolyan és erő­sen kell akarni. Nagy körvonalakban meg is rajzolt Szl­ágyi Lajos a módot, hogyan lehetne az emberi megélhetést lehetővé tenni az állam cselédein k, a­nélkül, hogy a gazda tönkre­menne bele és ez reményt nyújt a jövőre, mert hisszük és reméljük, hogy a mai beszéd nem marad a pusztába kiáltott szó. Rövidesen kiújul az „egységes“ párt válsága. (A Szeged budapesti tudósítójától.) Az indem­­nitá­s vitája során, hir szerint, felszínre vetik az egységes párt most elhalasztott belső válságának ügyét is A kormány körein belül is az a fel­fogás, hogy az indemnitási vita során elhangzó fe­l­zlalások és az erre adandó miniszteri vá­laszok előreláthatólag még jobban felkeltik a párt szélső­jobboldali elemeinek bizalmatlan­ságát a kormány iránt, úgy hogy ekkor ön­magától adódi­k majd a helyzet, a­mely a szélső­jobb­ldal kiválását vonja maga után. A kor­mány szigorúan kit­ar­t kormányzati programja mellett és ez a ki­artás teszi más­­ amúgy is lehehetetlenné az egységes párt fronderjeinek bennmaradását a pártban. Különben taktikai okből azért lehetett most ehhez a f­eyver­­hez nyúlni, mert még­­ mindig elintézetlen a földreform kérdése. Azt v an Be­hlen miniszter­­elnök, aki már folytatott tanácskozásokat erre nézve, a minisztertanácson fixírozza a maga programját a kívánságok dolgában és a minisz­tertanács állásfoglalása alapján egészen bizo­nyos, hogy nagyatádi Szabó Istvánnal a kér­dés meritumára nézve meg fog egyezni. A Rassay—Benárd párbaj. A parlament tegnapi ülésén keletkezett affért ma párbajjal intéz­i el Benárd Ágos­on és Rassay Karoy. A párbaj délután négy órakor folyt le a Fodor féle vívóteremben. Először Rassay támadott és már az első összecsapás­nál éles vágást mért Benárd fejére, aki négy centiméter mély sebet kapott koponyájára. Ras­say bal fülét is horzsolás érte. Benárd sebét be­­kellett varrni. A fe­ek nem békültek ki. Benárd megsebesülése folytán a Sándor Pállal való párbaját, mely ma délután 6 órára volt kitü.ve, el kel­ett halasztani. Egyébként Bogya János a Pallav­cini- Batthyány- ügy nemzetgyűlési tárgyalása alatt őt ért „személyes inzultus“ miatt Próray Pál alez­redes és Koll­eh Tibor báró utján provokál­ta­ Rupert Rezsőt és Sándor Pált. A pártonkívüliek vacsorája. A pártonkívüli képviselők csoportja ma este nyolc órakor a városligeti Ou^del fé­e étterem­ben vacsorát tartottak, melyen Apponyi Albert gróf, Paupere Ferenc, továbbá Huszár Károly és Almássy László nemzetgyűlési alelnökök is megjelenek. A vacsora során, mely teljesen baráti jellegű volt, ez alkalommal Ugron Gábor köszöntötte fel a vendégeket. A felszólalásra Apponyi Albert gróf és Almássy László válaszoltak. A felszó­lalások után élénk politikai eszmecsere indult meg. A társaság a legjobb hangulatban a késő éjjeli órákig maradt e­gyütt. Rubinek István lett az eleki közélet hivatalos kormánypárti jelöltje. Ma délután az eleki választókerület 50 tagú küldöttsége járt a miniszterelnöknél. A küldött­ség szónokai kifejtették, hogy Bethlen politiká­jának feltétlen hívei, éppen ezért hozzá fordul­nak, hogy a megüresedett mandátumra új jelöltet ajánljon. Bethlen István gróf válaszában kijelentette, hogyha az ő politikájának hívei akarnak lenni, akkor a megüresedett kerületbe Rubinek Istvánt jelölték, így a kerület hivatalos jelöltje Rubinek István lett. Levették a kényszerépítkezési javaslatot a napirendről. A kormány a nemzetgyűlés elé terjesztette az építkezésről szóló törvényjavaslatot, de amint értesülünk, nem fogja tárgyalni s már­is le­vették a napirendről, mert Vass József népjóléti miniszter a GyOSZ, a TÉBE és a Bankárszö­vetség képviselőivel megegyezett olyan kompro­misszumban, amely egyrészt biztosítja a kis­lakások építését, másrészt pedig egyelőre feles­legessé teszi az építkezési törvényjavaslatot. Szilágyi Lajos nagy beszéde a fix fizetésüek helyzetéről. (A Szeged budapesti tudósítójától) A nemzet­­gyűlés mai ülését egynegyed 12 óra előtt nyi­totta meg Scitovszky Béla elnök. Usetty Ferenc, a gazdasági bizottság elő­adója beterjeszti a bizottság jelentését a nem­zetgyűlési képviselők részére megállapított je­lenléti díjak felemelése tárgyában. A fixfizetésüek helyzete. Ezután áttérnek a napirendre. Szilágyi Lajos megokolja indítványát. Tulaj­donképen nem is annyira a tisztviselőkérdésről kíván beszélni, mint inkább a fixfizetésüek helyzetéről. Érti ezalatt a közalkalmazottakat, magánalkalmazottakat, nyugdíj­­okat, nyugbére­seket, nyugdíjas özvegyeket és árvákat. S élni kíván továbbá a hadirokkantakról, árvákról és özvegyekről, akik nem tar­oznak a szorosan vett kategóriába, de akikről gondoskodni az állam kötelessége. Annak a mozgalomnak, amit a fix fizetésnek érdekében megindítottak, nincs más célja, mint a bajok megelőzésére való tö­rekvés. A mozgalom eszközei a normális par­lamenti út, a tárgyalás és megegyezés fegy­verei. A mozgalom rokonszenvet keltett a nyomor­gók között és ellenszeret azok között, akikre a fix fizetésüek nyomorának megoldása újabb ter­heket ró. A nyomor enyhítése nem lehet párt­­­ kérdés. Nagy örömmel vette a kormány és nők­nek eljárásán hogy megtette javaslatát a kér­dés napirendre tűzésére. A nyomor okozta el­keseredést becsületes ember, vagy becsületes­ párt nem használja ki agitációra. Akiken segí­teni akarnak, nem tartoznak az ő táborukba, sőt a választások alatt a legtöbben ellenük dol­goztak. (Kiss Menyhért: De utasításra). Szilágyi: Ki akarják mondatni a kormánnyal,

Next