Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-13 / 186. szám
Napfényország árnyékai Kedves levelet írt Debrecenből Szamosújvári Sándor tanár, aki a Carmen előadásán járt Szegeden. Dicséri a Napfényország című színes prospektust. Zavarta az élményt, hogy negyedórás kéréssel kezdődött az előadás, még a nyitány alatt is járkáltak rendezők és vendégek a dobogó deszkapallón. Előadás után, éjfélkor a hosszú út előtt álló gépkocsivezető nem kapott feketét az elárusítósátrakban, mert azok már bezártak. Az emlékek közt mégis több a fény, mint az árnyék: sajnálják, hogy nem kapták meg előbb az ingyenes prospektust (nem lehet-e tán a hazai és a külföldi csoportos jegyek rendelőinek előre elküldeni?), mert akkor több napot töltöttek volna Szegeden. Porálló daráló A darálónak, amelyről Kutas András (Petőfi Sándor sugárút 54. szám) ír, szerencsére nincs tüdeje, mert akkor már valószínűleg régen megfulladt volna attól a sok portól, amit maga csinál. A híres daráló a Petőfi Sándor sugárút és a Faragó utca sarkán működik, árasztja el a környéket a mezők lucernaillatával, valamint porral. Jut ebből a porból az orvosi rendelőbe, az élelmiszerbotba, a Szivárvány-büfébe is. Fő szezonban az udvariatlan daráló még este 9-kor is „zúgolódik”. Ettől aztán a házbeliek szintén. Azt kérik, hogy tegyük szóvá: miért nem vigyáznak jobban a daráló tulajdonosai arra, hogy ne veszélyeztessék a környék lakóinak egészségét? Ahol semmi sem változik A táncdalban csak házról van szó, sok olvasónk szerint ezt a kis dallamot a városra is alkalmazni lehetne. Mindez persze túlzás, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, hogy a közölt levelekkel nemhiába foglalkozunk, a panaszok nagy része orvoslásra talál. Mégis vannak, kik másodszor vagy harmadszor is felkeresik lapunkat soraikkal, mert nem találják megfelelőnek az intézkedéseket, a válaszokat. Cs. Sz. L. olvasónk például még mindig talál elég hibát az Attila utca és Bartók Béla tér környékén. Nem teremtett rendet a FÉMTEX, s a sebességkorlátozást jelző táblákat sok vezető nem veszi figyelembe. A környék lakói szerint a balesetveszély a nagy forgalom miatt még fokozódott is. Úgy gondolják, hogy több ellenőrzést kellene ezen az útvonalon tartani, mert egy-két példát statuáló büntetés jótékony hatással lenne azokra, akik nem törődnek sem a KRESZ sem az emberiesség szabályaival. A Széchenyi tér 16. számú ház lakóinak nevében hasonló levelet küldött Holländer Sámuelné. Kétségbe vonja, hogy csak zajos ventillátor létezik, mert ő maga is járt több üzletben, ahol ez a levegőfrissítő szerkezet halkabban működik. Új-e A Ludas Matyi mottója szerint a régi vicc is lehet új. Attól függ , kinek. Felföldi László olvasónk nemrég költözött Szeged környékére, így sok olyan új meglepetés éri, ami nekünk már régi. Felfigyelt arra, hogy nagyon kevés az önkiszogáló bolt, s az üzletek nyitvatartási ideje néhol egybeesik a normális munkaidővel: hogyan vá r *7 régi? súrolnak akkor a dolgozók? Megkérdezi: a piactéren miért nem árulnak délután is, miért nem mutatják táblák a villamosok útvonalait, illetve a város térképét többnyevű szöveggel? A többit fel se soroljuk: ha sokat olvasta lapunkat, rájön úgyis, hogy nemcsak ez a néhány hiba az, amit régisége miatt már fel sem emlegetünk. Verseny a javából Az ötlettelen cím mögött egy igazi szuperfilm rejtőzik, a műfaj minden kellékével: a már-már felülmúlhatatlan színdömpinggel, a nevettető ötletek garmadájával és a sztárok sztárjainak jókedvű, tehetséges játékával. Tegyük persze hozzá azt is, hogy ezt a szuperfilmet tulajdonképpen idézőjelben kell érteni. Blake Edwards rendező ugyanis már a legelső képsorokban elárulja, hogy paródiáról lesz szó. A mostanában annyira elszaporodott kalandfilmek paródiájáról, amely a földrészeken át tartó kergetősdiket meg a földön, vízen, levegőben egyaránt megállíthatatlanul közlekedő ellenbandák rivalizálását „hivatott” kifigurázni. S tulajdonképpen ez a hol erősebben, hol gyengébben — de azért mindig — jelen levő humoros felülről-nézés teszi igazán szórakoztatóvá a Szegedi Filmnapok újabb bemutatóját. Jót nevetünk a technika századának első éveit annyi léssel és bájjal bemutató képsorokon, megmosolyogjuk a mindent tudó gépparódiákat, és kikacagjuk az állandóan versengő technikus-zseniket, akiknek díj hajszolásáról tulajdonképpen az egész film szól. Olykor azért bele is lehet fáradni a színek nézésébe, s az is megesik, hogy egyegy poént — kimerültség miatt — nem tudunk kellő nevetéssel honorálni. Néhány perces „kényszerpihenő" után azonban újra szórakoztatnak a jól időzített gégék, s ismét eltűnődünk a filmcsinálók minden technikai bravúrján. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a szerencsétlenül elnevezett Verseny a javából elsősorban a filmtechnika jóvoltából lett azzá, ami. A 70 milliméteres panorámaképek látványa szinte már önmagában is szórakoztat, különösen azzal a mértéktartó jóízléssel fényképezve, ahogy Blake Edwards filmjében is tapasztalható. A színészek, a „sztárok sztárjai”? Akár a kettős szerepben remeklő Jack Lemmont, akár — gyakori partnerét —, Tony Curtist említjük, akár a szépséges Natalie Wood öncsúfoló játékára hivatkozunk, mindenképp csak dicsérő jelzőket kell felsorakoztatni. Az olykor fárasztó szépségáradat mellett egy dolog azért még bosszantja a geográfiai és históriai pontosságra kényes nézőt. Nevezetesen az, hogy „konkrét” New Yorkról és „konkrét” Párizsról lévén szó — e két metropolis között száguldoznak hőseink — hogyan lehet a közbeeső állomásokat olyan elképzelhetetlenül stílustalan ország- és városképződményekké tenni. Különösen a krimibetétnek ható koronázási játék színhelyére borul a kibogozhatatlanság köde. Ez azonban nem több, mint hatodrendű kényszerkifogás; a báránybőr kucsmás huszárok tüsténtkedésén azért így is lehet nevetni... A. L. Képcsarnok a Korzón Azóta, hogy a város központját az ünnepi hetek magacsinosító buzgalmában szinte kicserélték, a korzó végén vonzóbb környezetbe került a Képcsarnok Vállalat szegedi bemutatóterme is. Bár erre a külcsínre az utóbbi években sem lehetett panasz, a képcsarnokot ablakainak méltóságteljes üvegtáblái eleven kirakattá varázsolják: teljes hosszában, mélységében nyitott az utcai forgalom előtt. • Vili bácsi szalonjának mondták azt a kis bolthelyiséget, ami "a jelenlegi bemutatóteremmel átellenben szerénykedett a maga avittas, rögtönzött formájában. Szeged képzőművészetének fontos megnyilatkozási területe, művészet és praktikum addig megoldatlan harmóniája volt ez az ötvenes évek derekán, amikor végre vásárló publikumhoz jutott a szegedi festőtábor. A mai rétesbolt helyén Vili bácsi árulta a képeket, s egyszeriben kiderül, a szegediek vásárolják. Az ügy hamarosan szorgos kezekbe került. 1958-ban Nagy Lászlónak, a Képcsarnok Vállalat akkori igazgatójának ötletére a Klauzál téri ajándékbolt képrészlegét kanyarították ki bemutatóteremnek. Eladási anyagát már következetesen gyűjtötték, megszűnt az ajándékbolti vegyes árusítás, csak képeket és iparművészeti tárgyakat tettek kirakatba, melyeknek művészi értéke a látogatók esztétikai ízlésének fejlesztését is célozta. A Klauzál téri képcsarnokot a szükség hozta létre, maga a helyiség is ideiglenesen készült, nem kellett sokáig várni, míg reprezentatív otthonba költözhettek. Mai helyén, a Kárász utca bejáratánál 1962-ben adták át rendeltetésének az új képcsarnokot, ahol néhány lépcső magasságáig elhatárolható kétszintes teremben árusító- és kiállítóhelyet építettek. A megnyitó nagyszabású ünnepségére félszáz szegedi képzőművész kollektív tárlatot rakták fel, s meghívtak néhány vendégszereplő művészt a szabadtéri játékokról is , ami később gyakorlattá vált (így lépett fel többek között Házy Erzsébet, Gencsy Sári, Domahidy László, Gobbi Hilda). A szegedi fesztivál idején a szabadtéri társrendezvényeinek értékes programját kínálták a képcsarnoki tárlatok, s ez ma már hagyomány: legutóbb L. Szabó Erzsébet üvegművész és Perez János ötvösművész munkáival rendezték be termet. A szegedi képcsarnok nyaranta idegenforgalmi látványosság, ami azt is jelenti hogy megszerették a városban. Szinte törvény, aki egyszer belépett az ajtaján, visszatérő vendég, s ha visszatérő, már innen vásárolja lakásának képeit, kisplasztikáit, kisbútorait, az asztali vázákat, modern térelválasztókat, kerámiákat. Mert a bolt profilja nemcsak festmények bemutatására, eladására korlátozódik — megtalálhatók mindazon tárgyak, melyekkel a mai ember lakását ízlésesen díszítheti. Évente 4—6 alkalommal tartanak kiállítást, egyszeregyszer kollektív jellegűt, vagy olyan köztárlatot, mint tavaly: keramikus, textiltervező, ötvös, esetleg más műhely munkáiból. Nádor Imréné, a vállalat budapesti központjának osztályvezetője a kezdeti lépésektől bábáskodott a bemutatóterem ügye mellett: — A szegedi boltnak kulturális missziót szántunk helyi és országos művészek megismertetésével, a lakás korszerű tárgyainak kiállításával. Az ízlésfejlesztés hatékony eszköze a kiállítás, de szervezőink is komoly munkát végeztek, lakásokhoz, házakhoz jártak el, különösen az új épületek lakóinál nem kevés sikerrel. Az ilyen alkalmi vásárlók felkeresték később a boltot, melynek forgalma ma az első évekének több mint kétszerese. Hemmert János szegedi festőművész, aki szintén állított már ki a képcsarnokban: — A szegedi bemutatóterem hézagpótló szerepet tölt be a város képzőművészeti életében. Kezdetben a képzőművészeti alap gyakran lerándult ide helyi művészektől vásárolni, később elelmaradozott, nemegyszer a fővárosiak eladatlan (mert eladhatatlan) képeit hozták le. Ami viszont a vázákat, kisbútorokat illeti, ideális anyaggal rendelkeznek. A képállomány azonban esetleges, gyakran elég nívótlan. Ez is egy vélemény, amit még folytathatnék. Bizonyára belőle sem profitál kevesebbet a képcsarnok, melynek hibái, fogyatékosságai — ha valósak —, csupán figyelmeztetnek: van mit tenni még . Nikolényi István Nagy tartalék a termelékenység emelésének útján Egymillió munkás, ötmilliárd tonna anyag A reform sok vonatkozásban megtermékenyítette a vállalatok tevékenységét, gazdálkodását. Eddig mellőzött feladatok kerültek a megoldás útjára. A munka termelékenységének emelésében azonban a legutóbbi másfél évben bizonyos megtorpanás észlelhető. Sőt, soha nem látott mértéket öltött a munkaerőhiány. Az idei első félévben valamelyest már országos átlagban is csökkent a termelékenység. Mindezzel összefüggésben — néhány cikk keretében — a termelékenység legkiválóbb tartaléka, az anyagmozgatás helyzetét korszerűsítésével, gépesítésével kapcsolatos kérdéseket szeretnénk megvilágítani. Megalapozott becslések szerint hazánkban körülbelül egymillió munkás foglalkozik anyagmozgatással az ipari, a közlekedési és a mezőgazdasági üzemekben. Az anyagmozgatás a legtöbb helyen rendkívül elmaradott, a hagyományos kézi munkára, nyers erőre épül. Pedig nem kis súlytömegről van szó: évente mintegy 200 millió tonna anyag áramlik a népgazdaság vérkeringésébe. Átlagosan — és szerényen — számolva minden anyagot 25-ször kell kézbe venni, átrakni, felemelni, mozgatni, amíg késztermék válik belőle. Így máris a címben szereplő 5 milliárd tonnás anyagmozgatási feladatnál vagyunk. Anyagmozgatással foglalkozik az üzemekben a segédmunkások számottevő része. (A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a fizikai dolgozók 44 százaléka szakképzetlen). Az anyagellátás és mozgatás hiányosságai okozzák a szakmunkások és a termelőberendezések veszteségidejének nagy részét. A szakmunkások, a diszpécserek, a művezetők stb. ezért gyakran maguk is kénytelenek bekapcsolódni — a termelés és az irányítás rovására — az anyagmozgatásba, szállításba. A gyapjúiparban az összes munkások egynegyede, az élelmiszeriparban egyharmada anyagot mozgat; ennél is nagyobb az arány az építőiparban vagy a bányászatban. Vessünk egy bátortalan pillantást a jövőbe. Elképzelhető-e, mondjuk 20 év múlva, amikorra az ipari termelés mintegy megötszöröződik, hogy a segédmunkások, a cipekedők hadserege is ezzel arányosan gyarapszik? (Jelenleg ugyanis a termelés minden egy százalékos emelkedését átlagosan a segyakran mégis azzal térnek ki az égetően fontos feladat megoldása elől, hogy az anyagmozgatás nem értékalkotó tevékenység; szerintünk csak az anyag megmunkálása és technológiai átalakítása az. Anélkül, hogy elméleti vitába bonyolódnánk az értékalkotó munkáról, annyit megjegyezhetünk: ma már a gyártási technológia fejlesztését, a termelő berendezések kihasználását is erősen fékezi az elmaradott, korszerűtlen anyagmozgatás. Az utóbbi években sok vállalatnál nagyértékű, világszínvonalon álló termelő berendezéseket helyeztek üzembe, ám évszázados módon, talicskával, lapáttal, nyers erővel szolgálják ki azokat, így persze nem tudják a korszerű berendezéseket egyenletesen üzemeltetni. Ezzel óhatatlanul visszavetik, korlátozzák teljesítményeiket. A korszerűtlen szállítás egyébként sok helyen a zsúfoltságnak, a szervezetlenségnek és a balesetveszélynek is a fő forrása. Íme, számtalan körülmény, tény és érv szól az anyagmozgatás, az üzemen belüli szállítás korszerűsítése mellett. Pedig közülük is csupán a műszaki-gazdasági indokokat említettük, és nem beszéltünk a nehéz, „tróger”-munka gépesítésének emberi, társadalmi vonatkozásairól. A tények, az érvek ellenére sem halad a szállítás gépesítése előbbre. Hogy miért? Az elmaradottság és az ezzel kapcsolatos gépmunkás-igények 0,7 szá- közömbösség okairól követralékos növekedése kíséri)kező írásunkban foglalkoz segédmunkások, az anyagank, mozgatók utánpótlási forrásai már napjainkban is bedugultak. Hiába emelkednek béreik az átlagos szakmunkás és a kezdő mérnöki keresetek fölé (!), így sem akad már ma e nehéz fizikai munkára elegendő jelentkező. A jövőből tehát napjaink nem éppen épületes látványára kell irányítani tekintetünket. Ha más nem, a jelenlegi segédmunkáshiány is nyomatékosan indokolja az anyagmozgatás korszerűsítésének napirendre tűzését. De témánk időszerűségét a termelékenység emelésének és a gyártási költségek csökkentésének sürgető feladatai is aláhúzzák. A termelési költségek 20—70 százaléka az anyagmozgatással kapcsolatos. A helyi vezetők Kovács József Következik: Gazdaságos-e a gépesítés? Humhboldtaranyérem Kerényi Károly, a Svájcban élő magyar klasszikafilológusnak, Thomas Mann és C. G. Jung munkatársának ítélték az idei Humboldt-aranyérmet. Az ünnepélyes átadásra a tudományos társaság székhelyén, Mannheimben október 28-án kerül sor. Szeged szobrai Semmelweis Ignác , (1818—1865) (23.) Lux Elek carrarai fehérmárványból faragott — szecessziós stílusú — domborműve őrzi az anyák felmentőjének emlékét a szegedi panteonban. Semmelweis Ignác tudományos működésének ezzel a szép emlékművel adózik az egyetemi város. SZERDA, 1969. AUGUSZTUS 13. DÉLMAGYARORSZÁG 5