Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

Szombat, 1985. május 25. MAGAZIN Dokumentumfilmek megméretése E­gy festőnövendék kérdezte mesterétől: „Mi­kor mondhatom­, hogy kész a képem?” „Ak­kor — felelte a mester —, amikor megle­­­­pődsz annak láttán, amikor kételkedsz abban, hogy az a te műved.” Vagyis soha. Ám a válasz tartal­ma nem pusztán az, hogy egy festmény (vagy bár­mely más alkotás) sohasem lehet teljesen befejez­ve, hanem az, hogy az igazi alkotó nem lehet képes idegenként, külsőként szemlélni-megítélni saját művét, tulajdon alkotása „feltárását” másnak kell átengednie. Még akkor is, ha a feltáró funkció szerves része az alkotásnak, sőt akkor különöskép­pen. A miskolci filmfesztiválra — immár a huszon­ötödik alkalommal — az a megtisztelő feladat há­rul: alkotások feltárása, feltárók megméretése. Mert amióta Lumiére operatőrjei megnövelték a híradó­­film hosszát, amióta az ismeretlen operatőr 1897- ben hatszáz méter terjedelemben rögzítette egy lo­vastiszti iskola lovasainak ünnepi bemutatóját, nyilvánvalóvá vált, hogy a valóság filmezése nem­csak az, aminek látszik, nemcsak rögzítés, hanem feltárás, s nemcsak feltárás, hanem alkotás. Ma már a nem játékfilmeknek is fontos indítéka, hogy az alkotó a saját mondandóját érezze lényegesnek: készítsen híradó-, animációs, népszerű tudományos vagy dokumentumfilmet — feltár és teremt. A vi­lág bármiféle megjelenítése magában hordozza a világról formált véleményt. A népszerű tudományos film készítője éppúgy magából ad valamit, s éppoly kevéssé szorítkozik a valóság bemutatására, mint, mondjuk, egy olyan animációs film alkotója, akinek műve — látszatra — merő abszurditás. Nem véletlen, hogy a film­történet a dokumentumfilm születéseként tartja számon Martin Duncan professzor 1903-ban bemu­tatott, A láthatatlan világ című, állattani, mikrosz­kopikus filmjeit, amelyeket ma a népszerű tudo­mányos kategóriába sorolnánk. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Walt Disney egyes mesefigurái nem pusztán „valóságosak”, hanem — bármily megle­pőnek is hangzik — harcra buzdítanak. Amikor Roosevelt meghirdette a New Dealt, Disney megal­kotta a Három kis malac című filmjét, aminek lé­nyege, hogy a lusta malacot felfalja a farkas, ám a serények — mert téglaházat építettek maguknak — megmenekülnek. Könnyen lehet, hogy Disney maga se látta előre, de tény: a népszerű „Nem félünk a farkastól” filmdallam és -szöveg a gazdasági vál­sággal küszködő Amerika harci kiáltása lett... N­em tudni, hogy a most Miskolcon vetített fil­mek mennyire lesznek népszerűek, s hogy a közönség milyen módon rezonál majd az alkotók szándékára. Nem tudni, hogy a közönség csak bólint-e majd ezer fejével, avagy e „rettene­tes cézár” tettrekészségét erősítik a dokumentariz­­mus jegyében született alkotások. Ezek egy része — némely vélemény szerint — feketébbnek láttatja a valóságot, semhogy hitelt érdemlő dokumentumok­ként nézzük. Csakhogy a jó dokumentumfilm éppen nem a valóság puszta mása, nem csupán tényérté­­kű képek felvonultatása (amelyek egyébként a ha­zugságot is hihetővé tehetik), hanem olyan emberi mű, amely tudatosan kelt emóciót, értelmes tettre sarkall. Nincs „fekete” dokumentumfilm, csak jó és rossz dokumentumfilm van, hasonlóan bármely művészi igényű alkotáshoz. A fércmű megjelenítés általában tetszeni próbál, a jó mű hitvallás, kö­vetelés. A rossz mű szolgál és bemutat, a jó báto­rít és esetenként felháborít. A művész felelősségét felemlíteni épp ezért nemcsak közhely, nemcsak hagyományos publicisz­tikai fordulat, hanem szerves része a műalkotás egészének, része a miskolci fesztivál szellemének is. Ugyanígy a zsűri felelőssége. A zsűritagoké, akik­nek ezúttal tíz híradófilm, tizenhét animációs film, tizennyolc népszerű tudományos és huszonhat do­kumentumfilm közül kellett a díjazandókat kivá­lasztani. Az öt fesztiválvetítéses napon több mint 20 órát kellett a filmvászon előtt tölteniük, márpe­dig 1600 percnyi filmet végignézni is sok, nemhogy megítélni. De — ez a dolguk. A­mi pedig a közönséget illeti, az ő felelősségét nem szokás emlegetni. A közönség alkotótárs ugyan, de nem egyes filmekért, hanem kö­zös boldogulásukért felelős. És — mellékesen — a bemutatott hetvenegy film, különösképpen a díj­nyertes filmek fogadtatásával, a huszonötödik mis­kolci filmfesztivált fogja minősíteni. K. M. Lödi Ferenc Jubileum Újsághír: 75 éves a Délmagyarország Most is összefogjatok köszönteni a vén lapot, barátaim és olvasók. Közös a gondunk és a csók. Hetvenöt év már nagy idő. De tudjátok-e, hogy ki ő? Világra jötte már sikoly, rúgott és vágott, amikor szanaszét petyhüdt lelkeket árnyékuk körül kergetett, s magához hívta, akiket nem választ el már én-sziget. A lelket kellett tartani, hogy na akarjon hajlani, csak izzani, hogy tűz legyen, mert nagy volt itt a küzdelem Most alkalom, hogy ünnepel s harcai nem évülnek el. Városnak, tájnak tükre lett, a szive ezért lüktetett.« Kötözött hozzá szoros köldök, s melegéből most is őrzök. A vére bennem áthalad, , s adott is erős szárnyakat. Köszönhetem, nekem járja, nézhet rám, mint hű fiára, s hiszem, a lelkiismeret, lehet, ha te is ismered. 5 VIT-dosszié 1. rész Már javában folynak az elő­készületek a XII. Világifjúsági és Diáktalálkozóra. A fiatalok színpompás seregszemléjének immár másodszor Moszkva ad otthont. A július végén kezdő­dő találkozó előtt érdekes lehet dióhéjban, egy-egy kép segítsé­gével áttekinteni az eddigi fesz­tiválok történetét. I. 1947 — Prága, „Egy jelszónk, a béke...” — ettől a daltól vissz­hangzott alig két évvel a háború befejezése után az Arany Prága. A dal azóta DIVSZ-indi­­óként a világ haladó ifjúságának himnu­sza lett 3. 1951 — Berlin. A hidegháború szele fújt Euró­pában, dörögtek a fegyverek Koreában és Viet­namban. A nyugati kormányok durva beavatkozá­sa ellenére. 104 ország 26 ezer fiatalja énekelte: „Amerikaiak, menjetek haza!". A képen: magyar sportolók, a VIT-tel párhuzamosan rendezett Eni­­­­versiadén 2. — 1949 — Budapest. Az álla­mosítások, a fényes szelek nem­zedékének hőskorszaka, s ekkor dőlt el a hatalom kérdése ha­zánkban, a szocializmus javára. Fiataljaink egy egész felszaba­dult ország támogatásával fo­gadták a küldöttek ezreit, aki­ket a képen a Hősök terén ren­dezett zárógyűlésen láthatunk­­. 1953 — Bukarest. A román fővárosban Ili or­szág 30 ezer fiatalja vallotta magáénak a Béke­világtanács felhívását, amely a hidegháború meg­szüntetésére és a tárgyalások megkezdésére hívta fel a nagyhatalmakat. A képen: román fiatalok, nemzeti viseletben 5. 1955 — Varsó. A német fasiszták által a földdel egyenlővé tett lengyel főváros építéséből a VIT-küldöttek is kivették részüket. A találkozó egyik jelképévé vált a város központjában levő Tudo­mány és Kultúra Palotája, ahol a kulturális rendezvények zöme zajlott­­. 1957 — Moszkva. A VIT-történelem legnagyobb fesztiválja, amelyen 131 ország 34 ezer delegátusa vett részt. A béke és ba­rátság jegyében rendezett fesztivál magyar küldötteit felkereste Kádár János

Next