Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
Szombat, 1985. május 25. MAGAZIN Dokumentumfilmek megméretése Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: „Mikor mondhatom, hogy kész a képem?” „Akkor — felelte a mester —, amikor meglepődsz annak láttán, amikor kételkedsz abban, hogy az a te műved.” Vagyis soha. Ám a válasz tartalma nem pusztán az, hogy egy festmény (vagy bármely más alkotás) sohasem lehet teljesen befejezve, hanem az, hogy az igazi alkotó nem lehet képes idegenként, külsőként szemlélni-megítélni saját művét, tulajdon alkotása „feltárását” másnak kell átengednie. Még akkor is, ha a feltáró funkció szerves része az alkotásnak, sőt akkor különösképpen. A miskolci filmfesztiválra — immár a huszonötödik alkalommal — az a megtisztelő feladat hárul: alkotások feltárása, feltárók megméretése. Mert amióta Lumiére operatőrjei megnövelték a híradófilm hosszát, amióta az ismeretlen operatőr 1897- ben hatszáz méter terjedelemben rögzítette egy lovastiszti iskola lovasainak ünnepi bemutatóját, nyilvánvalóvá vált, hogy a valóság filmezése nemcsak az, aminek látszik, nemcsak rögzítés, hanem feltárás, s nemcsak feltárás, hanem alkotás. Ma már a nem játékfilmeknek is fontos indítéka, hogy az alkotó a saját mondandóját érezze lényegesnek: készítsen híradó-, animációs, népszerű tudományos vagy dokumentumfilmet — feltár és teremt. A világ bármiféle megjelenítése magában hordozza a világról formált véleményt. A népszerű tudományos film készítője éppúgy magából ad valamit, s éppoly kevéssé szorítkozik a valóság bemutatására, mint, mondjuk, egy olyan animációs film alkotója, akinek műve — látszatra — merő abszurditás. Nem véletlen, hogy a filmtörténet a dokumentumfilm születéseként tartja számon Martin Duncan professzor 1903-ban bemutatott, A láthatatlan világ című, állattani, mikroszkopikus filmjeit, amelyeket ma a népszerű tudományos kategóriába sorolnánk. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Walt Disney egyes mesefigurái nem pusztán „valóságosak”, hanem — bármily meglepőnek is hangzik — harcra buzdítanak. Amikor Roosevelt meghirdette a New Dealt, Disney megalkotta a Három kis malac című filmjét, aminek lényege, hogy a lusta malacot felfalja a farkas, ám a serények — mert téglaházat építettek maguknak — megmenekülnek. Könnyen lehet, hogy Disney maga se látta előre, de tény: a népszerű „Nem félünk a farkastól” filmdallam és -szöveg a gazdasági válsággal küszködő Amerika harci kiáltása lett... Nem tudni, hogy a most Miskolcon vetített filmek mennyire lesznek népszerűek, s hogy a közönség milyen módon rezonál majd az alkotók szándékára. Nem tudni, hogy a közönség csak bólint-e majd ezer fejével, avagy e „rettenetes cézár” tettrekészségét erősítik a dokumentarizmus jegyében született alkotások. Ezek egy része — némely vélemény szerint — feketébbnek láttatja a valóságot, semhogy hitelt érdemlő dokumentumokként nézzük. Csakhogy a jó dokumentumfilm éppen nem a valóság puszta mása, nem csupán tényértékű képek felvonultatása (amelyek egyébként a hazugságot is hihetővé tehetik), hanem olyan emberi mű, amely tudatosan kelt emóciót, értelmes tettre sarkall. Nincs „fekete” dokumentumfilm, csak jó és rossz dokumentumfilm van, hasonlóan bármely művészi igényű alkotáshoz. A fércmű megjelenítés általában tetszeni próbál, a jó mű hitvallás, követelés. A rossz mű szolgál és bemutat, a jó bátorít és esetenként felháborít. A művész felelősségét felemlíteni épp ezért nemcsak közhely, nemcsak hagyományos publicisztikai fordulat, hanem szerves része a műalkotás egészének, része a miskolci fesztivál szellemének is. Ugyanígy a zsűri felelőssége. A zsűritagoké, akiknek ezúttal tíz híradófilm, tizenhét animációs film, tizennyolc népszerű tudományos és huszonhat dokumentumfilm közül kellett a díjazandókat kiválasztani. Az öt fesztiválvetítéses napon több mint 20 órát kellett a filmvászon előtt tölteniük, márpedig 1600 percnyi filmet végignézni is sok, nemhogy megítélni. De — ez a dolguk. Ami pedig a közönséget illeti, az ő felelősségét nem szokás emlegetni. A közönség alkotótárs ugyan, de nem egyes filmekért, hanem közös boldogulásukért felelős. És — mellékesen — a bemutatott hetvenegy film, különösképpen a díjnyertes filmek fogadtatásával, a huszonötödik miskolci filmfesztivált fogja minősíteni. K. M. Lödi Ferenc Jubileum Újsághír: 75 éves a Délmagyarország Most is összefogjatok köszönteni a vén lapot, barátaim és olvasók. Közös a gondunk és a csók. Hetvenöt év már nagy idő. De tudjátok-e, hogy ki ő? Világra jötte már sikoly, rúgott és vágott, amikor szanaszét petyhüdt lelkeket árnyékuk körül kergetett, s magához hívta, akiket nem választ el már én-sziget. A lelket kellett tartani, hogy na akarjon hajlani, csak izzani, hogy tűz legyen, mert nagy volt itt a küzdelem Most alkalom, hogy ünnepel s harcai nem évülnek el. Városnak, tájnak tükre lett, a szive ezért lüktetett.« Kötözött hozzá szoros köldök, s melegéből most is őrzök. A vére bennem áthalad, , s adott is erős szárnyakat. Köszönhetem, nekem járja, nézhet rám, mint hű fiára, s hiszem, a lelkiismeret, lehet, ha te is ismered. 5 VIT-dosszié 1. rész Már javában folynak az előkészületek a XII. Világifjúsági és Diáktalálkozóra. A fiatalok színpompás seregszemléjének immár másodszor Moszkva ad otthont. A július végén kezdődő találkozó előtt érdekes lehet dióhéjban, egy-egy kép segítségével áttekinteni az eddigi fesztiválok történetét. I. 1947 — Prága, „Egy jelszónk, a béke...” — ettől a daltól visszhangzott alig két évvel a háború befejezése után az Arany Prága. A dal azóta DIVSZ-indióként a világ haladó ifjúságának himnusza lett 3. 1951 — Berlin. A hidegháború szele fújt Európában, dörögtek a fegyverek Koreában és Vietnamban. A nyugati kormányok durva beavatkozása ellenére. 104 ország 26 ezer fiatalja énekelte: „Amerikaiak, menjetek haza!". A képen: magyar sportolók, a VIT-tel párhuzamosan rendezett Eniversiadén 2. — 1949 — Budapest. Az államosítások, a fényes szelek nemzedékének hőskorszaka, s ekkor dőlt el a hatalom kérdése hazánkban, a szocializmus javára. Fiataljaink egy egész felszabadult ország támogatásával fogadták a küldöttek ezreit, akiket a képen a Hősök terén rendezett zárógyűlésen láthatunk. 1953 — Bukarest. A román fővárosban Ili ország 30 ezer fiatalja vallotta magáénak a Békevilágtanács felhívását, amely a hidegháború megszüntetésére és a tárgyalások megkezdésére hívta fel a nagyhatalmakat. A képen: román fiatalok, nemzeti viseletben 5. 1955 — Varsó. A német fasiszták által a földdel egyenlővé tett lengyel főváros építéséből a VIT-küldöttek is kivették részüket. A találkozó egyik jelképévé vált a város központjában levő Tudomány és Kultúra Palotája, ahol a kulturális rendezvények zöme zajlott. 1957 — Moszkva. A VIT-történelem legnagyobb fesztiválja, amelyen 131 ország 34 ezer delegátusa vett részt. A béke és barátság jegyében rendezett fesztivál magyar küldötteit felkereste Kádár János