Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-17 / 89. szám

1989. április 17., hétfő A megkísértett szabadság Csoóri Sándor, Konrád György, Tamás Gáspár Miklós — e három név számomra a gyakorta kizáró és korlátozó ellenzék néha görcsösödő fo­lyamában három európai szi­get: ők nem ítélkeznek, ők kü­lön állnak, s ők a szabadság jelképei. E sokat tűrt és nagyon keveset támogatott gondolko­dók úgy követelik kontinentá­lis jussukat, hogy közben nem­csak népben és nemzetben, s nem csupán alanyban és állít­mányban, de megítélhető bűn­ben és megbocsátásra számít­ható bűnösben gondolkodnak. Egyikőjük, Konrád, mint a Szabad Demokraták Szövet­sége tanácsadója járt Szege­den, s tartott előadást pénte­ken este a November 7. műve­lődési házban. Minden bizon­­nyal nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a jelenkori magyar próza­­irodalom konok polgárát kö­szönthetjük benne, aki rövid — mintegy félórás — bevezetője után hosszú percekig válaszolt az előadótermet dugig meg­töltő érdeklődők kérdéseire. Nehéz lenne a kortárs iro­dalmi és közéletet jellemző kérdések, témák közül bármit kiemelni, így az olvasó kényte­ Konrád György Szegeden lön a hivatásos szemtanú szá­nandó ízlésére hagyatkozni. Nos, ez a személy a mondandó súlypontját ott véli megtalálni, ahol Konrád a személyes (poli­tikusi, döntéshozói) felelősség kérdéseit tisztázta — szigorúan a polgár által megkísérthető szabadság szellemi sarokkö­vére építkezve. Kijelentette: ..az ember cse­lekedeteivel ítéli el önmagát. Ez így elég metafizikusan hang­zik, de ennél jobbat nem tudok mondani.” Nem is kellett, hogy jobbat mondjon. Hiszen nem hihető, hogy bármely jobbra törő gon­dolat elfogadja a cse­lekedet és a morál különválasztásának le­hetőségét. Ebből pedig az kö­vetkezik, hogy a lelepleződés (az igazság pillanata) nem a bírói (ítélkezői) pulpitus előtt toppan be, hanem ez elkövetés pillanatában. Ennek — világosan látható — nem egyszerű morális, ha­nem politikai tartalma van. Konrádot az esten többen megbírálták megbocsátó gesz­tusaiért, s ezekből a vitázó mondatokból világossá vált, hogy a hozzászólók többsége számára a politikai döntésho­zók felelőssége volt a legdön­tőbb kérdés. Az előadó ugyanis arról szólt, hogy nagyon nehéz lenne pontosan megrajzolni a társadalmat mélybe taszítók körét, a hozzászólók egy része azonban — különösen az MSZMP helyi képviselői — a bírósági igazság- és jogszolgál­tatás szükségességét hangsú­lyozták. A gyengéden parázsló vita végére maga Konrád tett — tájékunkon egyelőre szokatla­nul elegáns — pontot. Azt mondta: „megértem az önök álláspontját, de kérem, tartsák tiszteletben az enyém, amin nem kívánok változtatni.” Nem visszavonulás volt ez, hi­szen Konrád többször el­mondta, hogy barátai is vitat­ják ezt a nézetét. Aki pedig barátainak és vitapartnereinek ugyanazt mondja, az a polgár: civilizált és szabad lény. Konrád György gondolatai­val egyébiránt mélyebben meg­ismerkedhetnek olvasóink szombati számunk mellékleté­ben, egy interjúban. Dlusztus Imre Éjsötét hajnalban, napfényes reggelen A paradoxon maga az élet Aludni kár. Amíg más ember alszik, mi új alapokra helyezhet­jük életünket, ismeretségeket köthetünk, barátságot oldha­tunk, meggazdagodhatunk és el­szegényedhetünk ... S ha már al­vás nélkül telt az éjjel, hajnalban is fölösleges lefeküdni. Járjuk be inkább a horkoló várost. Hajnal van még — épp öt óra —, induljunk hát az Alkony ut­cából. Ez nem paradoxon, ez maga az élet... Majd következ­zék a Remény utca, Mór aváros jószagúbb utcája, hol orgona- és láncillat jár, balzsamos a levegő, harmat ül a füveken, a fákon. Sötét van még, kormos a lég, lépteink visszhangosak, koppa­­nók. Lám ... a játszótér villany­világított, néptelen, néma. Mel­lette a bolt, a sarki­­ üvegfalán túl, a pultok között neonfény zúg. És a hordó formájú büfé. Ez a Kolozsvári tér... Gyerünk tovább, int a láthatatlan cice­rone, közben már világosodik. Rigó füttyent, gerle búg. A Pe­tőfi Sándor sugárúton kamion­­sor halad, a fényszórók sárgára festik az utat. A kerékpárúton a bekecses horgász biciklizik, a botok a vázhoz kötve, a leghos­­­szabb végén fehér rongy libeg. Fújtat, teker a biciklis, lehelete fehér, hideg van még... Ez ma fog valamit, tudjuk. Aki akar, az fog is. Ez mindenre értendő... A Móravárosi vendéglő elé már kirakták a kerthelyiség fehér fémvázát, az ajtó fölött pilács világít. Tömeg nyüzsög, hol is? — hát a Cserepes sori vásárté­ren. Új meg új csoportokat hoz a villamos, polák, olaj és magyar­­ szó, akár egy beiruti bazár... Tovább, tovább! m int a lát­hatatlan cicerone, s előttünk máris a Szeged Nagyállomás. Fölállványozott állomásépület, fémcsövek hosszában, deszka­pallók keresztben. Világos a reggel immár, a váróterem fali­órája öt perc híján hatot mutat. Hangszóró: „a hármas vágá­nyon a szerelvény kitol... " Gyű­rött arcú linkek ülnek az aszta­lok mellett; vidám diákok háti­zsákkal; terjedelmes, vidéki né­nik, fejükön kendő, két karju­kon egy-egy kosár; kialvatlan, gyanús pofák; sötét, csellengő alakok... Mi­­ ilyenek vagyunk. A restiben sörözők beszélget­nek, két kedélyes utas rántottát rendel, amott egy pálikázó, reszketeg manus. Előtte öt üres pohár, benne a méreg, mely hordozhatóvá könnyíti a hor­­dozhatatlant, rugalmassá gumí­rozza a lelkiismeretet, dara­bokra tördeli az életet — min­den egyes korty egy-egy halk roppanás. Hangszóró: „Nap­fény expresszvonat indul..." In­dulunk mi is. A sugárút — neve: Április 4. — néptelen még, vége párába vész. a Porta Heroum láthatatlan. Hopp: egy taxi (Gábriel) — irány a Marx tér. a forgatagos, színes piac. Van itt minden, virág és virág, palánta (paprika), répa, retek, mo­gyoró. Nap ragyog, aranyos, be­festi a földet. A lúgossütő kék bódéjánál hosszú a sor, olajszag leng. A halsütő: pontyszeletek forrnak, sisteregnek az olajban. Műanyag tálban paprika, erős is, meg savanyú is. Panír pattog, ugrik a ponty, a buborék dupla. ..Autóbuszjárat indul Makó, Tótkomlósra... " A csarnokban hurkát eszünk, a hegyes, erős zöldpaprikát a zöldségesnél vesszük hozzá. A reggeli bő. a hangulat majdnem ünnep előtti, ám a láthatatlan cicerone tudja: e helyszín csak egy a mély­lét bugyrai közt. Most jó itt lenni, de isten irgalmazzon attól, hogy itt találjon mindennap kezdete, buszra várva a hajnalban. S hogy ezt a cicerone honnan tudja? Hallgat, nem beszél; tán most formálja leírható mondatokká a színes hajnal élményeit? ...A jégben titok leng, gyerünk in­nét, át a körúton, a derűs Belvá­ros iránt s felé. Kárász utca, korzó, a virágos park platánfái. Ferdén tűz a reg­geli Nap. A folyó (Tisza) hang­talanul, sárgán szalad, az úszó­házak némán feszülnek szembe az árral. Néptelen a part, a sé­tány, itt egy újságolvasó öregúr, amott rövid szőrű, barna kutyát sétáltat egy hosszú hajú, szőke lány. A víz fölött, egy pallón, fölfordított csónakot­­ nézeget két ember. Javításra szorul ta­lán?, itt a festés ideje... Gye­rünk át a hídon Újszegedre, az alacsony ég alatt, s a magas víz fölött. A ligetben csóka rikkant, fülemüle csattog, száz rigó szól. Közel van a kollégium, kipirult futó szuszog tornadresszben és­­ cipőben, a távgyalogló lányok trikója feszes és az is, ami alatta van... Az új híd huzatos, itt mindig fúj a szél (a régin meg hőség van), visszatérünk a szegedi ol­dalra. A Sajtóház közelében fe­kete hajú lány sétáltat fehér ku­tyát, az ég világít, a város ra­gyog, szívünk két kávétól do­bog. Most nekiülünk írni. Nyolc flekk... Ablak nyílik, mint vi­dám kiáltás, trikós ember nyúj­tózkodik benne, amott az erkély napsütésében könyöklő, álmos, hunyorgó asszonyok... Mások­nak most kezdődik a nap, ne­künk meg így folytatódik, meg­­szakíthatatlanul. F. Cs. 5 Nagy sikerű est az ifjúsági házban „Királyi zászló jár elöl...” — „Emeld el” a földtől a témát — mondta a szerkesztő pénteken, amikor elindultam az ifjúsági házba, a Sík Sándor születésének századik évfordu­lója alkalmából megrendezett estre. Később persze kiderült, „emelésre" nincsen szükség, a téma lebeg magától is. Az est egyébként minden ízében profi volt — ez világosan látszott —, jótékonyan hiányzott belőle az életünk mind több területét elözönlő amatörizmus; erre egyébként még visszatérünk. Gyulay Endre megyés püs­pök Sík Sándorról elsősorban mint papról beszélt — utalva ugyanakkor arra, hogy költő­ként, tudósként, szerkesztő­ként és pedagógusként is szá­mottevő szerepet töltött be, cserkészvezetői, imakönyvírói munkásságáról nem is szólva. Papi életműve csúcsának alig­hanem konferenciabeszédei te­kinthetők. Hétköznapi keresz­ténység című beszédéből egész életfölfogását megérthetjük. Az ember mindennap vegye föl keresztjét; a hétköznapok oly­kor szinte lehetetlen viszonyai közt kell gyakorolnunk a meg­valósított kereszténységet — vallotta Sík Sándor. A „vasár­napi kereszténység" nem élet­forma; ha kereszténységünk ki­merül a templomba járással — akkor az nem kereszténység. „Aki keresztény, az másoknak jó” — idézte Sík Sándort a megyés püspök, nekem pedig eszembe jutott, bizonyára na­gyon sokan vannak, akiknek életvitelét ez határozza meg; én kettőt ismerek. Számos ember­ről elmondhatni ugyanakkor, hogy kereszténységére némely formalitásokon túl egyéb jel nem utal. Ő maga ötletszerűen hasznos vagy kártékony, mint akárki hitetlen. — Néhány latin szó úgy cseng immár, mintha magyarul hallanánk. Stabat mater... Az első szenvedő keresztényre, Jé­zus édesanyjára gondolunk... — mondotta az előadó, s szavai után a szeged-tarjánvárosi énekkar előadásában fölhang­zott Jacopone da Todi himnu­sza, amit Sík Sándor fordított magyarra. Ezután Jeleníts Ist­ván piarista rendfőnök. Sík Összegyűjtött versei szerkesz­tője beszélt részletesen a költő­paptanárról, megemlítve,hogy Sík az első világháború, s Tria­non után került Szegedre — irodalomtörténészi katedrát kapott ugyanis a Kolozsvárról idetelepült egyetemen. Ihletett nevelőként oktatta hallgatóit a fölismerésre: „a költészet ün­nepi kalács, lehetővé teszi, hogy áldást hordozzunk magunk­ban”... S hányan nem jutnak ma el a versolvasás puszta fé­nyéig sem! Pedig ez még csak a legelső szint. A tulajdonkép­peni műbefogadásról mint második szintről, s a vers ha­tása által keltett emberi meg­­jobbulás (a befogadást követő kibocsátás) magaslatairól nem is beszélve... Mily kevés közöt­tünk a lehetséges áldáshor­dozó! — Királyi zászló jár elöl... Sík Sándor így fordította a kö­vetkező, 7. századi himnusz cí­mét: Hallgassuk meg együtt! — fordult a hallgatósághoz az elő­adó. Talán ez volt a csúcs; a mo­dern hangszerelésű, himnikus­­dinamikus zeneszám minden­kit megragadott, aki a terem­ben ült. Egyébiránt korombeli huszonévesekkel volt tele a he­lyiség, ezen először meglepőd­tem, majd úgy véltem, amíg a fiatalok számos kínálkozó, péntek esti lehetőség közül a Sík Sándor-estet választják, ad­dig esetleg van remény... He­lyénvaló volt hát a profizmus, a fölkeltett érdeklődéssel nem szabad visszaélni, minél több szívet meg kell ragadni. — Ki volt Szent Elek? — hangzott föl a kérdés. Megtud­tuk: római patríciuscsaládból származó szent és hitvalló, nagyjából 400 körül élhetett. Mennyegzője éjjelén elhagyta a feleségét. Edesszába ment, ott remetéskedett 17 évig, majd mint Isten embere tért vissza Rómába, s felesége kapujában, ismeretlen kodusként élt és koldult haláláig. E­­ kódexekben megörökí­tett — legendáról írt Sík Sán­dor Alexius címmel verses drá­mát, amit az est alkalmával Dálnoki Zsóka és Kátó Sándor, a szatmári, illetve a temesvári színház művészei előadásában ismerhettünk meg. Abba is hagyom ezt a cikket — a szerkesztő ugyanis azt mondta, nyolcvan sorban „emeljem el” a földtől a témát. Ez most épp annyi. A téma nyolcvan sorban „emelte el" a földtől önmagát, az ifjúsági házbeli Sík Sándor-est pedig néhány percre vagy órára a megjelent közönséget is. Farkas Csaba Sík Sándor (1889—1963) Kossuth-díjas költő, műfor­dító, irodalomtörténész, egyetemi tanár. A piarista rend váci és budapesti gimnáziumában tanított; 1930-tól 1944-ig a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora, s az úgynevezett „Szegedi Fiatalok­’ — közöttük Radnóti — támogatója volt. Szegedi korszaka után nem sokkal a Vigília című katolikus folyóirat szerkesztője, majd a piarista rend magyarországi tartományfőnöke lett. Esztétikai és irodalom­­történeti munkássága igen jelentős; verseiből 6 nyelven 17 fordítást ismerünk. Piaci hangulat — életképekben Nagy László fotóriporter életképei a Marx tér pillanatait ábrázolják, ahol s amikor sü­tött a Nap, nyüzsgött a nép, hullámzott a tömeg, és alakul­tak a piaci árak... A piaci gúlát minden elemét megtalál­hatta a téren az, aki arra járt.

Next