Délmagyarország, 1991. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-18 / 41. szám

1991. február 18., hétfő A helyzet A beteg lenne a munkaadó... Az orvos is „taxizik” Az orvos nem sztrájkolhat, mert a mun­ka meg­tag­ad­ás­sal egyszersmind megtagadná a hippokratészi esküt. Az orvos, még ha őt is ugyanúgy sújtja a benzinárrobbanás, nem nyúlhat a munkabeszüntetés ellehetetlenülésünket segí­tő, ám­de megfélemlítő eszközéhez. Az orvos egyet tehet — miközben teszi a dolgát —: betartja a hivatalos utat, s így próbálja megértetni: helyzete romlásának a beteg látja kárát. Az orvos — kivált, ha körzeti — nem követel gép­kocsiátalányt, sem benzinköltség-térítést — bár számára az autó munkaeszköz­e, mert tisztában van azzal, hogy erre nincs pénz. A körzeti orvos, kiből hamarost családorvost „faragnak”, s kinek nettó bérébe bekalkulálják a borra­valót, országgyűlési képviselői útján adresszálja kérését a Parlamentbe. A Magyar Orvosi Kamara szegedi körzeti orvosi szek­ciója ama követelésének közvetítésére kérte Szeged egyik országgyűlési képvi­selőjét. Interpellációjában mondja el: ha már az or­vosok béremeléséről szó nem lehet, legalább adó­alapjukból írhassák le a benzinköltséget, a gépkocsi­amortizációt, illetve a szak­mai továbbképzésükre for­dított költségeiket. — Nem csak a szegedi körzeti orvosokat sújtja a munkájukat közvetlenül be­folyásoló benzináremelés, hanem az ország valamen­­­nyi körzeti orvosát, és raj­tuk keresztül a betegeket — mondja a kérés-követelés jo­gosságát indoklandó dr. Pördi Nándor, a körzeti or­vosi szekció küldötte, ezért körlevelünkkel az or­szág valamennyi körzeti or­vosát felhívjuk arra —, kép­viselőik útján — ők is csat­lakozzanak hozzánk. — Fejtené ki bővebben követelésük jogosságát? — A fizetésünkből — ami nettó tízezer forint körül mozog — képtelenek va­gyunk a pillanatnyi ben­zinárak mellett munkánkat a kívánt módon, az elvárt színvonalon ellátni. Köztu­dott, hogy a körzeti orvos elengedhetetlen munkaesz­köze a gépkocsi, hiszen a városban és falun egyaránt csak autóval juthatunk be­tegeinkhez. Mi ennek fede­zésére sem gépkocsiátalányt, sem benzinköltséget nem ka­punk. Saját t­­­bből fizet­jük. — Ilyenkor mondják: ne panaszkodjanak az orvosok, hisz kapják a hálapénzt, a fizetésüket jócskán kiegé­szítendő. — Szégyen a paraszolven­ciára hivatkozni, mert szé­gyen a betegek borítékolt pénzére apellálni. Nemcsak azért, mert a hálapénz az elszegényedéssel együtt csök­ken, hanem azért, mert ha a beteg fizet a társadalom­biztosításnak az orvosi el­látásért, akkor milyen ala­pon számítunk még egyszer a pénztárcájára, milyen ala­pon természetes a (körzeti) orvos fizetésének ily módon történő kiegészítése. Csak legális úton-módon lehet és szabad megteremteni a lét­­biztonságot az orvos szá­mára, és az alapvető feltéte­leket munkája kifogástalan ellátására. Különben tovább romlik a már most sem ideális orvos—beteg viszony, ami szükségszerűen az or­vostársadalom ellen hangol­ja az embereket, és a biza­lom teljes hiányához vezet. Nem véletlen kórtünet az sem, hogy tömegek fordul­nak el a medicinától, és vár­ják gyógyulásukat a kuruzs­­lóktól, a svédcseppektől és a csodáktól. — Az ön által felvázolt helyzeten azonban gyöke­resen nem változtat követe­lésük teljesítése sem. — A benzinköltség leírása az adóalapból átmenetileg és némileg javítana a helyze­ten. A végleges megoldás az egészségbiztosítás megterem­tése lesz. — Erre vár orvos és beteg évek óta, csak hát hiába, hi­szen nem mozdul ez ügy­ben semmi. Bár nem a kör­zeti orvosok feladata az egészségbiztosítási rendszer kidolgozása, érdekelne, ho­gyan képzeli? — Igen-igen vázlatosan a következőképpen festene — a kórház-rendelőintézetektől hamarosan függetlenné váló alapellátás. A beteg vagy a biztosítója lenne a munka­adó, az orvos, a családor­vos pedig a vállalkozó. A biztosító fizetné a gyógyí­tást, ellenőrizné, hogy az orvos hatékonyan, eredmé­nyesen gyógyít-e. Az egész­ségügyi önkormányzat biz­tosítaná az igényeknek meg­felelően az orvoslás felté­teleit, így például adna adó­­kedvezményt, olcsó bérű rendelőket, kedvezményes kamatozású kölcsönöket mű­szervásárlásra. Az orvost el­végzett munkája, teljesít­ménye arányában dotálnák a biztosítók. A lényeg tehát egy jól kidolgozott egész­ségbiztosítási rendszer mi­hamarabbi megteremtése, de addig, amíg ez megvalósul, kénytelenek vagyunk apró engedményekkel beérni. Kí­váncsian várjuk tehát adó­alap-csökkentési kérelmünk — ha úgy tetszik, követelé­sünk — parlamentbeli fo­gadtatását. , K. K. Nád a házam... A két fiatalember a faluszéli tó kövérre hízott jegén nádat vágott. Inkább igyekezettel, mint szakértelemmel csapkodták a kaszaszerű eszközzel a nád tövét. Szóba­­elegyedésünk után röviddel ki is derült, hogy nem végez­tek még ilyen munkát. Hogy akkor most miért csinálják? Mert náddal akarja befedni egyikük a házát. Adódna ugye, ebből a kö­vetkeztetés, hogy „népies­­kedni” akar. Ám azt mond­ja, nem ez adódik. Hanem pénze nem adódik elég, hogy modernebb, divatosabb — mondjuk hódfarkú cserépből készülő — tetőt rakjanak a feje fölé. Magyarázza, ez lesz a legolcsóbb megoldás .É> még úgy is, hogy a nád­fedelet rakó mesterember tudományát jól meg kell fi­zetnie. A nád azonban majd­nem ingyen van, maguk aratják, szállítják, és szemé­lyesen lesznek segédmunká­sai a tetőfedőnek. Egyikük azzal a szándékkal is, hogy ellesse, megtanulja tőle a szakmát. Mert úgy véli, ilyen tudású mesteremberek­re ismét szükség lesz — no, meg a városi gyár, ahová dolgozni jár, nem ad már sokáig biztos és elégséges családravalót neki. Mondja: váltani kell. S úgy gondolja, ha szükségből is, de divatba jövő szakmára vált. Az építkezőknek ugyanis lassan csak a vágy és a szándék marad, elégséges pénzük nem lesz a megva­lósításra. Aki eladósodni, s ezáltal fél életében kiszol­gáltatottá válni nem akar, az azon jöri a fejét mostaná­ban, minél s miként válthat­ná ki a méregdrága építő­anyagokat. Hogyan, miből húzhatná fel olcsóbban a saját életteret adó otthona falait, tetejét. Pénz nincs, igény van. S úgy tűnt az al­kalmi nádvágókkal folytatott beszélgetésből, van a látszó­lagos ellentmondást felolda­ni kész lelemény is. A józan paraszti eszük kereke régi nyomokba fordul: nádtetőt készítenek, s arról győzköd­nek, lehet vályogból is jó házat építeni Ha nagyapáik tudományai valami mostani fifikával éleszthetnék újra, szerintük mindenki jól jár­na. Állítják, itt az ideje en­nek: a hagyományos építő­anyagokat (a pelyvás sárból készített vályogtéglát, a ter­méskövet, a nádat, a plafon­tartó sárléceket, a tapasztó­sarat, a kohósalakból házi­lag készített blokktéglát) ismét fel kell fedezni, és il­domos alkalmazni. Nem szégyen, s az sem biztos, hogy eme „posztmo­­dern” építőanyagokból csak szegényes árnyékait lehetne építeni a modern kor eme­letes, klinkertéglás, faragott teraszos házainak... Az vi­szont biztos, hogy segítsé­gükkel, alkalmazásukkal ne­hezedő körülményeink kö­zött is sok fiatal család szá­mára tennék elérhetővé az önálló otthon, a saját ház vágyálmát. Amit persze le­hetne kalákában végzett építkezéssel is megvalósíta­ni: családi, baráti összefo­gással, segítséggel — mint a modern kor előtti időkben ... Amikor a közös munka az adómentes anyagi hasznon túl még az emberi kapcso­latok szorosra fonódásában is kamatozott. Alakítva az értékrendet, miben igazi rangja annak volt aki jól tudott dolgozni — s nem an­nak, aki gangos házat épít­tetett ...­­Lehet, hogy a nádvágó fiatalemberek csak látszólag váltanak visszafelé? Valójá­ban talán a múltra építkező jövő vállalkozói ők? Valószínűnek látszik. Az is, hogy meg fogják találni a számításukat — s lesznek követőik is. Ha nem is zsindellyel és zsúptetővel — mert ahhoz drága a faanyag, s nincs kézzel csépelt, rozs­szalma . . . Szabó Magdolna Milyenek a Royal Kávéház Azért vállalkoztunk jugo­szláviai karsztexpedíciónk nyilvános felidézésére, mert tapasztalataink sze­rint a szegedi emberek többségének semmi, vagy legfeljebb csak nagyon ho­mályos és bizonytalan fo­galma alakult ki arról, mi­lyen is úgy istenigazában Jugoszlávia? Csaknem há­romhetes karsztexpedíci­ónk során mi úgy találtuk, hogy egyszerűen csodálatos. Az ország területének egy­­harmada különleges mész­kőhegység. Kilencvenezer négyzetkilométer. Vagyis éppen annyi mint egész Ma­gyarország területe. Tele van ez a táj rejtett óriás­barlangokkal, felderítetlen földalatti fol­yórends­zerek­kel, kihalt városokkal. Iga­zában még az ott lakóik sem ismerik valamennyi titkát. Hát még a szegedi polgár, aki Szabadkáig és Újvidé­kig jár át vásárolni, jobb esetben pedig az Adria sely­mes kék vizével hűsíti le bronzvörössé pirult kániku­lai bőrruháját karsztok ? Jugoszlávia földrajzi titok­zatossága, tájainak sajátos izgalmassága azonban ép­pen legrejtettebb belső he­gyekben és poljéi­ben tárul­kozik elő, ahová alig vető­dik el jó szándékú idegen. Hacsak nem a JATE föld­rajzszakos hallgatói öncso­portosulásának tagja, akit éppen az érdekel egy or­szágról, amit még nem le­het könyvekből olvasni. Elzárt kértük hát fel Jakucs professzor urat, Jugoszlávia furcsa mészkőhegyeinek ne­ves kutatóját, karsztexpe­díciónk megszervezésére. Sátrainkkal és saját felsze­reléseinkkel hatvanan vág­tunk neki a háromhetes út­­nak. Merre jártunk és mi mindent láttunk 3500 km-es emlékezetes utazásunk so­rán? Erről beszélgetünk ma 18 órakor a Royal Irodalmi Kávéházban, ahová az ex­pedíció tagjai és dr. Trog­­mayer Ottó házigazda sze­retettel várnak minden ér­deklődőt. Levetítjük diafel­vételeinket, s Vida Mihály­nak, az expedíció tevékeny­ségéről készült televíziós filmjét is. A karsztexpedíció nevében: Várnagy József— Barlay Mónika egyetemi hallgatók Mesereklám— reklámmese Gyanútlanul vetítjük ott­hon a Holle anyó című diafilmet. Fölélegzünk, a lusta lány elnyerte méltó büntetését, ráömlött a szu­rok. Már húznám ki a gépből a filmet, amikor kiderül, hogy a meglepetés még hátravan. A „Vége” után jön még egy kocka, rajta (mesebeli környez­­etben) a postamackó, meg a hozzá való felirat (A gyerek még nem tud ol­­vasni, ezt a részt nem mesélem el neki, nehogy hozzákapcsolja a történet­hez, és, később úgy gondol­jon vissza rá, hogy tulaj­donképpen nem is a Home anyó itt a lényeg) Persze, az ötlet nem rossz. Miért ne tudhatná meg az a gyerek már há­rom-négy éves korában, hogy melyik bank áll hoz­­zá a legközelebb? A sor folytatható. A felhasznál­­ható mesék korlátlanul kí­nálják rek­lám felületü­ket. Például a szállítómunkás változat finomabb formája lenne, amikor Hófehérke felsül az üvegkoporsóban, és a királyfi — aki most ugrott le fehér lováról — rögtön egy pohár Her-Hót töltene neki. Ugyanebben a történetben a gonosz, mos­toha nem a tükrét kérdez­né meg, hanem egy ITT Nokiát (,,a dobozba zárt világ”, az csak ad­ja, ki a legszebb). Jancsit és Juliskát a boszorkány egy tábla táv­irányítós Nestlé csoki se­gítségével csalná a házhoz, ahol a gyerekek (fityiszt mutatva a vasorrúnak) előhúznák Kenguru-zseb­­igazolványukat (ami bizto­sítja őket minden baj el­len), aztán leennék a banya falé fölül a házat. De ha megmaradunk az eredeti reklámnál, akkor kézenfekvő segítségül hív­ni Csipkerózsikát, aki az új betéti kamatok hallatán szenderülne erőteljes kop­­panással százesztendős álomba. És micsoda kama­tok várják, ha majd föl­éb­red ...! (nyilas) Önkormányzati felügyelettel Döntést nem hozhat a bizottság Volt tanácsi vállalatok: e titulussal illethető Szegeden a fonalfeldolgozó, a város­gazdálkodási, a közlekedési és az ingatlankezelő válla­lat, továbbá a vízművek és fürdők. Most önkormányza­ti tulajdonba kerültek. A város vagyonának racioná­lisabb kezelését szorgalmaz­va, törvény adta lehetősé­gével élve, a polgármesteri hivatal az említett vállala­tok gazdálkodását ellenőr­ző felügyelőbizottságok fel­állítását határozta el. A bi­zottságokban négy önkor­mányzati képviselő, négy független, felkért szakértő, és egy, a kérdéses vállalat által delegált alkalmazott vesz részt. A tanácsi rendszerben a bi­zottságok jelenlegi feladatát egy-egy szakreferens látta el, aki észrevételeit, tapasz­talatait évente egy alkalom­mal tárta a tanács elé. A most felállított bizottságok feladataként a vállalatok eredményesebb és hatéko­nyabb működésének eléré­sét jelölték meg. Evégett jo­guk van a vállalatok gaz­dálkodási terveibe, szám­lakönyveibe betekinteni, il­letve azok ügymenetét min­den szinten ellenőrizni. A bizottságok tagjai ter­mészetesen nem hozhatnak döntéseket, erre — nagy horderejű ügyekben — az önkormányzati közgyűlés, valamint az erre felhatal­mazott vagyonkezelési és privatizációs, továbbá vá­rosrendezési, -fejlesztési és -üzemeltetési szakbizottsá­gok jogosultak. A város­o­k tulajdonát képező öt vállalatnál termé­szetesen e döntésnek nem örülnek túlzottan — az au­gusztus 16-i minisztertanácsi rendelet ugyan lehetőséget kínál a bizottságok létreho­zására, ám nem teszi kötele­zővé azok felállítását. Az önkormányzati válla­latok vezetői a független szakértők „kotnyeleske­désétől”, az ott dolgozók pe­dig a racionalizálástól tar­tanak, hiszen például a monstruózus méretű admi­nisztráció leépítése nyil­vánvalóan elbocsátásokat eredményez majd. A munkájukat a kölcsö­nös bizalmatlanság légköré­ben végző bizottságok má­jus végére készülnek el első döntés-előkészítő javasla­taikkal. (varga) Kübekházi csúfondáros Az utóbbi esztendőkben megszok­hattuk, hogy Forráskút községben évről évre felelevenítik a farsangi folklórkörhöz tartozó huskóhúzás szokását. Idén először, Molnár Ró­bert szervezésében, szombaton Kü­­­bekházán is elindult a különös es­küvői menet. Elől a furcsa pár: a menyasszony, aki férfi, a akit sza­márháton vezet a vőlegény — aki nő — és nyomukban a jelmezes nász­nép. Az uszály legvégén pedig a há­zasságtól húzódozó, megbüntetett legényeknek kell ágas-bogas fatus­­kót végighúzniuk a falun, mert a népszokás úgy tartja, ha a tavasz közeledtével eddig nem választottak párt maguknak, hát legyen övék a tuskó, és vonszolják csak a csúfon­dáros gyülekezet nyomában. Persze a jó mulatság bállal folyta­tódott. Jab­ Nándor, a kübekházi képviselő-testület fiatal tagja — aki a tuskó húzásából nemkülönben ki­vette a részét — estére bált rende­zett, s ennek bevételét 4 község sportkörének újraalapítására fordít­ják majd Kübekházán. 5. P. 5. Somogyi Kérolyné felvételei

Next