Délsziget, 1988 (10-12. szám)
1988 / 10. szám
Délsziget 10 1988 Az olvasóház Az 1988-as esztendővel újabb évfolyamába lép a Délsziget, hazánk egyetlen magán-kezdeményezésű, sokak által támogatott folyóirata. Célkitűzései azonban változatlanok, miként nem távolodtak el az első nekilendülés időszakának — 1946—47! — eszményétől. Ez a hűség követeli meg, hogy figyelemmel ápoljuk kultúránk hagyományait, tekintetet vessünk a jelen eredményeire, friss hajtásaira, s pillantásunk befogja a határainkon kívül élő magyarság szellemi teljesítményeit, gyökerezzenek bár a múltban, vagy tükrözzék a ma erőfeszítéseit. Vagyis vezető csillagunk az emberi, a művészi, az alkotói tisztesség. Ugyanekkor elvetjük az emberközösségek, alkotóműhelyek megosztását célzó sanda szándékot jobbról, balról, kerítésen túlról egyaránt. Hisszük továbbá, hogy népünk, nemzetünk úrrá tud lenni a történelmi jelenidő minden gondján-baján, s a nihil nem perspektívája ... ! Fentiekhez híven mit nyújtunk e szám olvasóinak? Úgy vélem, nem érdektelen európai értelemben sem Sütő András nyilakozatának közlése, amelyet még a Herderdíj átvételekor tett, de akkor hozzánk nem juthatott el szava. Nyomában haladva tekint vissza G. Komoróczy Emőke Kassák Lajos és a 20-as évek romániai magyar irodalmának kapcsolatára, amely cáfolhatatlan erényeket, eredményeket éppen úgy tükröz, mint emberi, művészi meghasonlásokat, s jelesül gazdagabbá teszi eddigi Kassák-képünket. Két tanulmányunk is foglalkozik — akár polémiára készen — Németh László munkásságával, életművével. Szathmáry Lajos — elképzelhetően — berzenkedésre ingerli azokat, akik az „Égető Eszter”, az „Irgalom”, a „Gandhi” íróját tabunak vélik, noha épp ő volt az, aki a mítoszokat elvetette, aki nem ismert vitathatatlan ideákat. Sándor Iván ezzel párhuzamosan oly munkával ajándékozott meg mindannyiunkat, amely — szinte egyetlen regény tisztes-gondos vizsgálata révén is — közelebb képes csalogatni Németh László örökségéhez mindazokat, akiknek látószögéből máig kiesett a XX. századi irodalom európai rangú magyar művésze. Katona Imre néprajztudós már 42 esztendeje publikált az akkori Délsziget oldalain. Ismét jelentkezvén Móricz Zsigmond munkásságának jobb megismerését segíti elő ama időszak feltárásával, amelyet nagy írónk — indulásaként talán — a népköltészeti gyűjtésnek szentelt, s e gyűjteménye máig kiadót keres. Dömötör János ugyanakkor a Hódmezővásárhely történetét először klasszikus formába foglaló, azt feldolgozó Szeremlei Sámuel emléke előtt hajt főt a múlt századba visszatekintő írásában, és hasonlóként helytörténeti jellegű az a munka, amelynek révén Kovács Gábor történész a Hatvany Lajos Múzeum oklevélritkaságainak világába kalauzolja a Délsziget barátait. A szépprózát ezúttal a hatvani származású Gerelyes Endre hagyatékának egyik feszültséggel, gondolattal teli novellája, a Gorgias képviseli friss lapszámunkban. Költőink körét pedig — a számról számra szerepeltek oldalán — Bencze József, Benke Irén, Büki Attila, Jenei Gyula, Kiss Ottó bővíti tovább. S ha már a költészetnél, a novellánál tartunk, feltétlenül fontosnak, hasznosnak ítélem Cs. Varga István vállalkozását, amelynek során az egri „illetőségű” Életjel eddig megjelent füzeteit veszi számba, célirányos szóval igazítva el annak fiatal szerzőit. Teátrum...! Ez sem idegen a Délszigettől. A színháztörténész Cenner Mihály pedig nyilván a hatvaniakat lepi meg leginkább írásával, amely — Déryné Széppataki Róza e városhoz fűződő családi szálait bogozgatva — érzékletes képet nyújt a korabeli településről is. Továbbá: témáját tekintve ugyan elüt az imént említett írástól a Benkő Cs. Gyuláé, ám Heves megye, azon belül Parád üvegművessége nem csak ipartörténet, hanem művészet a javából. Képzőművészet? Igen. A Délsziget e szállal is mind több érdeklődőt tud magához kapcsolni. Akik például köztéri szobrászatunk jelen gondjaiban szeretnének eligazodni, nyilván haszonnal lapozhatják Tandi Lajos tanulmányát, amely egy kitűnő szobrászházaspár, a Munkácsy-díjas Tóth Valéria és Kligl Sándor alkotói világát teszi mérlegre az ügy kapcsán. Végvári Lajos e rovatban a tragikus fiatalon elhunyt Nemes Lampérthra emlékezik szobrának avatása apropóján, Losonci Miklós pedig felfedezés erejével ható írást publikál egy Iránban élő magyar festőnőről. Végül: interjú! Éspedig Belletár Béla tollából. Akit vallat, voltaképpen Vásárhelyről indult, s ma a magyar zenei élet egyik jelese. Miként ítél magáról, a mai muzsikáról? E tárgykörben rajzol őszinte, hiteles képet a Délsziget interjúalanya. A SZERKESZTŐ