Divatcsarnok, 1860 (8. évfolyam, 2-52. szám)
1860-09-11 / 37. szám
NŐI DIVAT- ÉS MŰTANCSARNOK. Mai divatképünk magyarázata. Bármiként igyekezünk is a mostani meleg napokban kárpótolni magunkat a sok nedves, kellemetlen nyári napok és estékért, mégis önkénytelenül kell éreznünk, hogy September nem július , mert bizony esténként már érezhető is a levegő és a magas ruhaderék nagyon kedves vendég, főleg azokra nézve, akik nem titkolják, hogy mit éreznek. A mai ábránkon látható nőalak zöld selyem ruhát visel zárt, magas derékkal és félbő ujjakkal. A mente finom lilaszínű posztóból készült, gazdagon van zsinórozva és fehér gombokkal s hasonló csatokkal van ellátva. A kalap fekete selyemmel van bevonva és fekete tollal diszitve, karimája fel van hajtva és fekete bársonynyal beszegve. Most ugyan még bajos a kalapok maradandóságáról valami határozottat mondani, de ha tekintetbe veszszük azon általános tetszést, melyben a gömbölyű kalapok egyátalában részesülnek, bizton lehet következtetni, hogy ezen gömbölyű kalapok a téli idényen át sem fognak háttérbe szorulni. A divatképen látható mente „Rábaközi mente“ nevet visel és készítője Bodrogi János, kit az e téren elismert tekintély Kosztyál Ádám mint a legeredetibb magyar nőszabót már ajánlott a közönség figyelmébe. És valóban magunk is meggyőződtünk, hogy Bodrogi mind a szabás eredetisége, vagyis inkább a régi magyar öltönyökhözi hűsége, mind a sujtásozásban tanusított ízlése, mind pedig munkája által ajánlatraméltóvá teszi magát. Nem sokára egy oly gyönyörű készítmény mentéje rajzát adjuk, hogy csak azt sajnáljuk, miszerint az egészet, amint össze van állítva, teljes és minden oldalról látható rajzban nem adhatjuk. Bodrogi úr szíves volt négy mente példányát bemutatni, melyek „Árpád“, „Zrínyi“, „Rábaközi“ és „Bodrogközi“ nevezetek alatt szerepelnek a női divatvilágban. Mianyája igen szép és nehezíti a választást. Egyébiránt legközelebbi számunkkal egy menterajz-kiállítást adunk, melyet Alter Antal divatkereskedése állított össze s a melyen látható menték nagyobb részét Bodrogi készítette, kinek lakása van a régi posta-utczában 3-ik sz. alatt a 6-ik ernetben. Minden lépten-nyomon egy-egy vár, ez eltépett könyvei a múlt századoknak, melyekben alig lehet egynéhány szót olvasni : „ki volt nagyobb“, „ki esett itt el ?“ A porok felett olykor a szellő sóhajt, ez a hősök felett az emlékezet. E pontok felett uralg a gyönyörű Weilburg, főherczegi kastélyával, minden lépésen egy-egy paradicsoma az élvvágyó bécsieknek. A magas bérczen át le-letekint egy sas a völgybe, mely megszokta Tyrol szédítő magasait s oly messziről ide jő, — de visszacsap, mint a villám, neki más haza kell ! Állandó vendég már kevés van Bádenben, reggel jőnek a vaspályán Bécsből s estve ismét visszamennek, de azért egész napon át népes s csak úgy foly a liesingi, schwechati ser, mint a Lajta- i folyam, a mödlingi bajorlé és a Wöslauer, mely itt somlalja a vidékieknek. Egy pár órát időztem Rauensteinben s átmentem Brühlbe, mely hg Lichtensteiné, szintén az erdőkoszorús hegyek között, a kirándulási helyeknek ez is egyik legigézőbb pontja; minden kis bérczfokon egy várrom van — a kornak megcsonkult, de nyugdijtalan kőkatonái !... Megveri őket minden nap s e tehetlen, csonkult vitézek visszasírnak a múlt századokba !... Láttam omló könyeiket, ott foly alattok a völgyekben s patakoknak hívják őket . . . pedig dehogy patak, most az egyszer a romok sírnak s nem a föld ! ! Itt van előttem Bécs, kőhalmazával, emberezreivel, felette olyan füstfelleg, mintha minden ember Hiess Ferencz csibukjait sziná a szent István téren. Menjünk odább, eldobom a tollat, majd írjunk sötét szobában többet, addig is légy üdvöz, édes hazám ! Pánczél Feri. Télihibák Bádenből. Huszonnegyedik tál. (Szárnyal, mint a sas. Rauenstein. Weilburg. Tyroli sasok. Minden lépten várrom. Üdvözlégy édes hazám.) Hátam megett már 40—50 mértföld s előttem még négy enynyi, mit berepülni óhajt lelkem. A szó teljes értelmében repülök, mig a tollhibák úgy másznak Pestre a távolból, mint a csiga ! ! De bajos dolog írni, befogni igába a lelket, mely szárnyalt, mint a sas . . . szabad lég helyett sötét szoba, ég helyett por . . . és sár. . . . Bádenben alig maradtam pár perczig s kisiettem a gyönyörű, regényes fekvésű „Bauensteinba“ mely Badenhez alig egy negyed óra. Az igaz, hogy nincs itt illatos fekete kávé, de van a bérezeknek illatos virága. . . . Nincs kártya-asztal, mely a szenvedélyek rabszolgájává teszi az embert, hanem van olyan egészségesség, hogy csak úgy üd ül az ember tőle , szegény Saphir, itt irt annyi szép „vadrózsát“, nem tudom, sirján most van-e csak egy rózsa is? Hátam megett hús szellője lengedez a Steier bérczeknek s arczomat kedves hazám lége érinti s feldobog szivem . . . hazámból jő a napsugár . . . onnét jő a meleg ... az a meleg, mely forrasztja a honszerelem lánczát . . . megcsókollak honszerelem, te édes láncza szivemnek. . . . Nagyváradi szagos bouquette-ok. — Füllents Pubi észvirágaiból összeköti — GYÖMBÉR MARCZI. I. (Figyelmeztetés ! Miután én nem tudhatom előre, milyen virágok lesznek e bouquette-ba kötve, tartalmat nem írhatok, ezt csak a végén tehetném, de itt már felesleges lesz, mert ha valaki az utolsó pontig eljutott, azonnal tudja a tartalmát. Nagyon természetes, hogy nekem mint ismeretlennek azt kellene itt megmondanom, hogy ki és mi vagyok, a ki itt alkalmatlankodom s miután nincs, a ki benyírkoljon, hát magamnak kellene ezt tenni. De tudva azt, hogy „nemo próféta in sua patria“ azaz: minden vidéki levelező gyűlölt az ő saját városában, el kell minden saját becses egyéniségemre vonatkozó dolgokat hallgatnom, nehogy oly hiven írjam le magamat, hogy rám ismerjenek itt nálunk is, s mihelyest olyasvalamit találnék mondani, ami nem tetszenék, egyiknek vagy másiknak, komámasszonynak, vagy szomszéd uramnak, kihűthessék rajtam boszárokat. De különben is e sorok írásában nekem épen annyi érdemem van, mint a betűszedőnek, aki ezt erre a zöld borítékra kiszedi. Itt minden érdem Füllencs Pubié. De hát ki ez a Füllencs Pubi ? ez a nagyon természetes kérdés most. Méltóztassék rám hallgatni, azonnal elmondom. Füllencs Pubi nekem igen jó ismerősöm, a mellett napontai látogatóm ; ha otthon nem talál, összejár tornyát, bárányát s végtére is rendesen sikerül neki fellelni. De hát miért jár úgy utánam ? kérdezik igen sokan mostan ismét,— talán szerelmes belé, vagy hitelezője ? Oh nem, Füllencs Pubi nekem igen jó barátom, én is szeretem őt, meg ő is engem. Nem tudom, miből él, de azt tudom, hogy sem