Dolgozó Nő, 1980 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 12. szám
Selymes füvű vagy fagyos föld, felhőtlen reggel, felleges ég, tulipánok, gyöngyvirágok, kásák, rózsák vagy liliomok; nagyvárosok márványterme vagy meszelt falakról visszaverődő fény az alacsony mennyezet alatt; hosszú, ünnepi kíséret, nem hivatalos ceremóniamesterekkel is, vagy csak a szülők — könnyezők, nevetők — vagy csak egy-két barát; hófehér hagyomány, lebegő menyasszonyi fátyol és csokor nyakkendő az ádámcsutkán, vagy semmi feltűnés, csak a felszabadultság folytatása, akár egy sétán «megfogom a kezedet»; hanglemez, magnó, cifrázó hegedűhang, egész zenekar már a legelső hangtalan, félénk lépéseket is visszhangos ütemekké erősítő, hét határon túlra elhallatszó vigadalom, fél falut csűrbe csábító tányérozás, vagy csak néhány teríték mellett emlékezések, tűnődések meghitt családi ünnepe, szöktetés, dacos, botrányos nász, vagy két kar, két ajak, két szem, két gondolat folytatása minden fitogtatás nélkül, talán szemérmesen, girlandokat vonszoló autósor, villanófényes, nyüzsgő fotóriporterek, hajnalig, vagy a csendes mosoly, a ki nem mondott szó, a nyugalom délutánja s az Én és a Te legnyugodtabb, világteremtő éjszakája, mely «bárcsak FEDŐLAPUNK MARGÓJÁRA EMBERPÁR mindörökké tartana!» De mindenképp BÉKESSÉG, EGYESÜLT ERŐ, ÍZJ ÉLET ÍGÉRETE. A HIT KOCKÁZATA, A KÉPZELET ÖNVÉDELME ÉS DIADALA A KOPÁRSÁG FELETT - A VÉGTELEN MEGKÍSÉRTÉSE. Minden társra találó pár az élet meg-megújuló lüktetése, a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus. Őket úgy hívják, hogy Mária és László. Régóta társak. Osztálytársak voltak, együtt érettségiztek a líceumban, együtt próbáltak bejutni a főiskolára, s most együtt dolgoznak az új elektronika gyárban. «Persze, még csak tanulókként — mondja László. — Egyéves tanfolyamot végeztünk » De jövedelmük már 2x1900. «Ránk is fér—mondja Mária —, csak saját erőnkre alapozhatunk. Az őszinteség, a fizika, matematika szeretete s a műveltség-igény közös erőnk és tartalékunk.» Hol fognak lakni? «Egyelőre külön... A szülők legalábbis így mondják» — mosolyognak egymásra. Lakáskérésük beadva, még továbbtanulásra is gondolnak. Meg nagy családra, több gyermekre. «Szép otthonunk lesz... Utazni is fogunk...» Beismerik, másként, merészebben gondolkoznak, mint szüleik, nagyszüleik. Megkérdezheti bárki tőlük: lehet-e farmerben gyermeket nevelni? Bizonyára mosolyogva bólintanak. A családnevük: Pocsai. Kolozsvári család; érdemes felkereseni őket. L.CS. 14 Ami juharfából készült szobaberendezését egy íróember is megirigyelhetné. Szól a telefon, fut, felveszi. Zilah. «Halló! Szia, Mama!....» Virág a polcokon, az íróasztalon is. Ami tavasztól őszig megszállottan gondozza és szedi csokorba az orgonát, bazsarózsát, rózsát, jácintot, tulipánt, eszmolát, kardvirágot. A lecsüngő aszparágusztól, a filodendrontól télen is zöldell a szobája. «Valaki akar veled beszélni, Mama.» A Nagymama nem kérelteti magát, másnap reggel hazajön a busszal Somlyóra. A tizennyolc éves Ladányi Anna (Ami) a negyedik nemzedéket képviseli ebben a szilágysomlyói házban. Az ablakon kilátni a szőlőhegyre. «Ott az az élénk zöld folt s ahol a levelek vöröslenek, az az egy hold szőlő is még az első generációtól fogva örökség volt. Közben tönkrement; két éve megint szüretelhetünk.» Könyvei közül régi énekeskönyvet vesz elő, az elején a Családi emléklapok olvashatók: bejegyzések különböző tintával — születések, elhalálozások, egybekelések, keresztelők... Az első bejegyzés: Születtünk «(Én) Kállay János az 1887 év április hó 26.-án».... Lapozunk egy történelemnyi időt: «Ilonka húgom férjhez ment Zahey Sándorhoz 1914 május 19.-én. Kedden. Esküdtek a ref. templomban.» Az Unokák nevéhez a telefonon felhívott «Mama» maga írta be: Ladányi Anna-Mária, szül. 1963. július 26.» Ami szeretettel beszél családjáról, szülővárosáról, mégis különös izgalommal készül jövőre, érettségi után a iaşi-i főiskolára. — Nem ajánlotta senki, sőt ellenezték — mondja. — Akik Somlyóról elmentek s megpróbálták, azok közül kevesen jutottak be a textilmérnökbe. Kicsit az anyám mesterségét szeretném folytatni. Szeretek öltözködni, elelképzelek egy-egy szép ruhát, édesanyám, pedig magyarázat után megvarrja. Én is varrogatok, és szabásminta után már szabtam is... Akár a szüleim, én is ragaszkodom Somlyóhoz, lakiból ide szeretnék visszatérni. A ház, az udvar, a kiskert, a szőlő, a nyugodt életrend csupán a megszokott környezetet jelentik számára; az igazi családi örökséget abban keresi, ami a legtermészetesebben fogant meg benne, amit születésével magával hozott, és amit szüleitől, nagyszüleitől eltanult. — Az olvasás szeretetét édesapámnak köszönhetem, az állhatatosságot, szorgalmat mindkettőjüknek. Anyám első osztályos koromtól kezdve leült mellém, s addig nem álltam fel, amíg nem tudtam a szükségeseket. A családi krónika évszámokhoz köti az eseményeket, ünnepeket. Ami mint jó megfigyelő azokra a napokra, pillanatokra emlékezik elsősorban, amikor felfedezett egy új, a szüleivel közös jellemvonást önmagában, vagy amikor megértette, hogy ezt vagy azt miért kell megtenni vagy másképp tenni. «Anyámmal elmentünk vásárolni, megtetszett nekem egy ruha, anyám megmagyarázta, hogy miért nem vesszük meg. Fájt, de megértettem.... Apám, ha éjjel megzörgetik az ablakot, ugrik és rohan a gyárba. Ha baj van a gépekkel, előfordul, hogy huszonnégy órát nem jön haza. Sokszor bosszankodtunk anyámmal, várjuk, hogy telefonáljon, sokszor órák telnek el, míg felhangzik az üzenet: Hozzatok ennivalót! Akkor pakolok és futok... Nagyapámnak vegyeskereskedése volt; miután elvették, beállt üvegezőnek az építőtelepre. Mindig jókedélyű ember maradt, vele játszottam a legtöbbet. Nagymamám szigorúbb, kimértebb — mennyi mindenről kellett fiatalon lemondania; — én mindent figyelembe veszek, és sikerül mindig megtalálnom vele a közvetlen hangnemet... Anyám a rábeszélő, édesapa olykor szigorúan rámnéz, s már elég...» A családban mindeddig nem tudták, hogy Ami naplót vezet. Hány ilyen gondolat bizonyíthatná még előttük, hogy érett, nagylányuk van. Nem mintha volna okuk nyugtalankodni nevelésük eredménye miatt. Ladányi Ferenc, az apa a munka, a kitartás jelenvalóságát családi példákhoz, a hagyományhoz köti: — Apám ügyességével és szorgalmával érvényesült, utazgatott, hozta a legszebb árut. Mikor üzletét államosították, nem tört meg, hanem kétkezi munkával megteremtette a feltételeket, hogy fiai tanulhassanak. Én a legsúlyosabb anyagi gondok közt csak szakiskolát járhattam, húsz évig mezőgazdasági gépészként dolgoztam, két éve hazakerültem Somlyóra, a szigetelő anyagrészleg műhelyvezetője vagyok. A lányom? Menjen, ahová akar, reméljük, bejut. De ha valami közbejönne, bárhol meg fogja állni a helyét. — Ami itthon is megfogja a csákány nyelét — veszi át a szót a feleség —, vág egy kis teraszt, szépíti a szőlőt, zöldséget ültet. Jó időben megint ott szoktunk vacsorázni, hét végén pedig ebédelni. Ha jól emlékszem, 1960-ban vették el a mi egy holdunkat is a többi szőlővel együtt, szinte húsz évig úgy hagyták, tönkrement. Két éve, mikor az új városi párttitkár idekerült, az elhanyagolt területeket visszavehettük és betelepíthettük. Azóta van mit megdolgozni, de gyümölcs is van... Amivel sohasem volt nevelési problémánk. Talán a családi tanulságok korán, jó értelemben megérlelték és fokozták ellenállóképességét. A közösségi érzés az itthoni közteherviseléssel csak erősödik. Ahol rendezett a családi élet, és a nehéz munkának hagyománya van, ott kevésbé gátlásosak és sérülékenyek a fiatalok, s a kudarcokkal is képesek lesznek megbirkózni. A telefonon hazahívott «Mama», az ingázó nagymama épp egy újabb telefonbeszélgetésről számol be: —A brailai fiam hívott fel, hogy: «Anyu, átruccanhatna egy kicsit hozzánk!».... Tudja, ott is van egy unoka, négyfelé összesen hat, s mikor hol van rá szükség — nyaralás, betegség vagy egyéb jön közbe—, oda kell utaznom. Ez a Somlyói fiam, Ferenc,csendes, kötelességtudó ember, sohasem szokott hangoskodni. Az udvarhelyi fiamban több van az én természetemből, egy kicsit indulatosabb. Nekem muszáj volt az lennem, olyanok voltak a körülmények. Képzelje el, négy gyermekkel a nyakamon, s még takarítóállást sem kaptam. Minden nyáron ott dolgoztak a fiúk az uram mellett, ha be tudta őket dugni az építkezéshez, a ruháravalót meg kellett keresniük. Az volt ám a munkára nevelés! Én csak szezonmunkát kaptam később a Fructexportnál. Elmondhatom, hogy egyikükről lehúztam a nadrágot, és ráhúztam a másikra; a lányom a rokonoktól levetett ócska holmikban járt. Akkor nem sok időm volt töprengeni, de most utólag elgondolni is hihetetlen, hogy milyen nehéz volt, s ma az enyémeknek mennyivel könnyebb. Én egyedüli gyermek voltam. Nem szerettem az egyedüllétet, az urammal el is határoztuk, hogy nekünk nagy családunk lesz. Lett is négy gyermek, hatot akartunk, de közbeszólt a háború. Mindennek az volt az oka. Ezt fontos megértetni a mai gyermekekkel s a mindenkoriakkal, hogy a háború mindent felemészt, amit összegyűjtöttél, megépítettél, a sok életről, áldozatról nem is beszélve. LÁSZLÓFFY CSABA Az ingázó nagymama villámreggelije A tűzgyújtás mindennap Amira vár «Mama» kóstolgatja az unoka töstjét