Dolgozó Nő, 1980 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1980-12-01 / 12. szám

Selymes füvű vagy fagyos föld, fel­hőtlen reggel, felleges ég, tulipá­nok, gyöngyvirágok, kásák, rózsák vagy liliomok; nagyvárosok márványterme vagy meszelt falakról visszaverődő fény az alacsony mennyezet alatt; hosszú, ünnepi kíséret, nem hivatalos cere­móniamesterekkel is, vagy csak a szü­lők — könnyezők, nevetők — vagy csak egy-két barát; hófehér hagyomány, le­begő menyasszonyi fátyol és csokor nyakkendő az ádámcsutkán, vagy sem­mi feltűnés, csak a felszabadultság folytatása, akár egy sétán «megfogom a kezedet»; hanglemez, magnó, cif­rázó hegedűhang, egész zenekar már a legelső hangtalan, félénk lépéseket is visszhangos ütemekké erősítő, hét határon túlra elhallatszó vigadalom, fél falut csűrbe csábító tányérozás, vagy csak néhány teríték mellett emlé­kezések, tűnődések meghitt családi ünnepe, szöktetés, dacos, botrányos nász, vagy két kar, két ajak, két szem, két gondolat folytatása minden fitog­­tatás nélkül, talán szemérmesen, gir­landokat vonszoló autósor, villanó­fényes, nyüzsgő fotóriporterek, haj­nalig, vagy a csendes mosoly, a ki nem mondott szó, a nyugalom délu­tánja s az Én és a Te legnyugodtabb, világteremtő éjszakája, mely «bárcsak FEDŐLAPUNK MARGÓJÁRA EMBERPÁR mindörökké tartana!» De mindenképp BÉKESSÉG, EGYESÜLT ERŐ, ÍZJ ÉLET ÍGÉRETE. A HIT KOCKÁZATA, A KÉPZELET ÖNVÉDELME ÉS DIA­DALA A KOPÁRSÁG FELETT - A VÉGTELEN MEGKÍSÉRTÉSE. Minden társra találó pár az élet meg-megújuló lüktetése, a nagyvi­lág kék halántékán ugyanaz a pul­zus. Őket úgy hívják, hogy Mária és László. Régóta társak. Osztálytársak voltak, együtt érettségiztek a líceum­ban, együtt próbáltak bejutni a főisko­lára, s most együtt dolgoznak az új elektronika gyárban. «Persze, még csak tanulókként — mondja László. — Egyéves tanfolyamot végeztünk » De jövedelmük már 2x1900. «Ránk is fér—mondja Mária —, csak saját erőnk­re alapozhatunk. Az őszinteség, a fizika, matematika szeretete s a művelt­ség-igény közös erőnk és tartalékunk.» Hol fognak lakni? «Egyelőre külön... A szülők legalábbis így mondják» — mosolyognak egymásra. Lakáskérésük beadva, még továbbtanulásra is gon­dolnak. Meg nagy családra, több gyer­mekre. «Szép otthonunk lesz... Utazni is fogunk...» Beismerik, másként, me­részebben gondolkoznak, mint szü­leik, nagyszüleik. Megkérdezheti bárki tőlük: lehet-e farmerben gyermeket ne­velni? Bizonyára mosolyogva bólin­tanak. A családnevük: Pocsai. Ko­lozsvári család; érdemes felkereseni őket. L.CS. 14 Ami juharfából készült szobaberen­dezését egy íróember is megirigyel­hetné. Szól a telefon, fut, felveszi. Zi­­lah. «Halló! Szia, Mama!....» Virág a polcokon, az íróasztalon is. Ami ta­vasztól őszig megszállottan gondozza és szedi csokorba az orgonát, bazsa­rózsát, rózsát, jácintot, tulipánt, eszm­­o­lát, kardvirágot. A lecsüngő aszpará­gusztól, a filodendrontól télen is zöldell a szobája. «Valaki akar veled be­szélni, Mama.» A Nagymama nem kérelteti magát, másnap reggel haza­jön a busszal Somlyóra. A tizennyolc éves Ladányi Anna (Ami) a negyedik nemzedéket képvise­li ebben a szilágysomlyói házban. Az ablakon kilátni a szőlőhegyre. «Ott az az élénk zöld folt s ahol a levelek vörös­lenek, az az egy hold szőlő is még az első generációtól fogva örökség volt. Közben tönkrement; két éve megint szüretelhetünk.» Könyvei közül régi énekeskönyvet vesz elő, az elején a Családi emléklapok olvashatók: be­jegyzések különböző tintával — szüle­tések, elhalálozások, egybekelések, ke­resztelők... Az első bejegyzés: Szület­tünk «(Én) Kállay János az 1887 év április hó 26.-án».... Lapozunk egy tör­­ténelemnyi időt: «Ilonka húgom férjhez ment Zahey Sándorhoz 1914 május 19.-én. Kedden. Esküdtek a ref. temp­lomban.» Az Unokák nevéhez a tele­fonon felhívott «Mama» maga írta be: Ladányi Anna-Mária, szül. 1963. július 26.» Ami szeretettel beszél családjá­ról, szülővárosáról, mégis különös iz­galommal készül jövőre, érettségi után a iaşi-i főiskolára. — Nem ajánlotta senki, sőt ellenez­ték — mondja. — Akik Somlyóról el­mentek s megpróbálták, azok közül ke­vesen jutottak be a textilmérnökb­e. Kicsit az anyám mesterségét szeret­ném folytatni. Szeretek öltözködni, el­elképzelek egy-egy szép ruhát, édes­anyám, pedig magyarázat után meg­varrja. Én is varrogatok, és szabásminta után már szabtam is... Akár a szüleim, én is ragaszkodom Somlyóhoz, laki­ból ide szeretnék visszatérni. A ház, az udvar, a kiskert, a szőlő, a nyugodt életrend csupán a megszo­kott környezetet jelentik számára; az igazi családi örökséget abban keresi, ami a legtermészetesebben fogant meg benne, amit születésével magával ho­zott, és amit szüleitől, nagyszüleitől eltanult. — Az olvasás szeretetét édesapám­nak köszönhetem, az állhatatosságot, szorgalmat mindkettőjüknek. Anyám első osztályos koromtól kezdve leült mellém, s addig nem álltam fel, amíg nem tudtam a szükségeseket. A családi krónika évszámokhoz köti az eseményeket, ünnepeket. Ami mint jó megfigyelő azokra a napokra, pilla­natokra emlékezik elsősorban, amikor felfedezett egy új, a szüleivel közös jel­lemvonást önmagában, vagy amikor megértette, hogy ezt vagy azt miért kell megtenni vagy másképp tenni. «A­­nyámmal elmentünk vásárolni, megtet­szett nekem egy ruha, anyám megma­gyarázta, hogy miért nem vesszük meg. Fájt, de megértettem.... Apám, ha éjjel megzörgetik az ablakot, ugrik és rohan a gyárba. Ha baj van a gépekkel, elő­fordul, hogy huszonnégy órát nem jön haza. Sokszor bosszankodtunk anyám­mal, várjuk, hogy telefonáljon, sokszor órák telnek el, míg felhangzik az üzenet: Hozzatok ennivalót! Akkor pakolok és futok... Nagyapámnak vegyeskeres­kedése volt; miután elvették, beállt üvegezőnek az építőtelepre. Mindig jókedélyű ember maradt, vele játszot­tam a legtöbbet. Nagymamám szigo­rúbb, kimértebb — mennyi mindenről kellett fiatalon lemondania; — én min­dent figyelembe veszek, és sikerül mindig megtalálnom vele a közvetlen hangnemet... Anyám a rábeszélő, édes­apa olykor szigorúan rámnéz, s már elég...» A családban mindeddig nem tudták, hogy Ami naplót vezet. Hány ilyen gondolat bizonyíthatná még előttük, hogy érett, nagylányuk van. Nem mint­ha volna okuk nyugtalankodni nevelé­sük eredménye miatt. Ladányi Fe­renc, az apa a munka, a kitartás jelen­valóságát családi példákhoz, a hagyo­mányhoz köti: — Apám ügyességével és szorgalmával érvényesült, utazga­tott, hozta a legszebb árut. Mikor üzle­tét államosították, nem tört meg, hanem kétkezi munkával megteremtette a fel­tételeket, hogy fiai tanulhassanak. Én a legsúlyosabb anyagi gondok közt csak szakiskolát járhattam, húsz évig mezőgazdasági gépészként dolgoz­tam, két éve hazakerültem Somlyóra, a szigetelő anyagrészleg műhelyveze­tője vagyok. A lányom? Menjen, aho­vá akar, reméljük, bejut. De ha valami közbejönne, bárhol meg fogja állni a helyét. — Ami itthon is megfogja a csákány nyelét — veszi át a szót a feleség —, vág egy kis teraszt, szépíti a szőlőt, zöldséget ültet. Jó időben megint ott szoktunk vacsorázni, hét végén pedig ebédelni. Ha jól emlékszem, 1960-ban vették el a mi egy holdunkat is a többi szőlővel együtt, szinte húsz évig úgy hagyták, tönkrement. Két éve, mikor az új városi párttitkár idekerült, az el­hanyagolt területeket visszavehettük és betelepíthettük. Azóta van mit meg­dolgozni, de gyümölcs is van... Amivel sohasem volt nevelési problémánk. Talán a családi tanulságok korán, jó értelemben megérlelték és fokozták ellenállóképességét. A közösségi ér­zés az itthoni közteherviseléssel csak erősödik. Ahol rendezett a családi élet, és a nehéz munkának hagyománya van, ott kevésbé gátlásosak és sérülékenyek a fiatalok, s a kudarcokkal is képesek lesznek megbirkózni. A telefonon hazahívott «Mama», az ingázó nagymama épp egy újabb tele­fonbeszélgetésről számol be: —A brai­­lai fiam hívott fel, hogy: «Anyu, átruc­canhatna egy kicsit hozzánk!».... Tud­ja, ott is van egy unoka, négyfelé össze­sen hat, s mikor hol van rá szükség — nyaralás, betegség vagy egyéb jön közbe—, oda kell utaznom. Ez a Som­lyói fiam, Ferenc,csendes, kötelesség­­tudó ember, sohasem szokott hangos­kodni. Az udvarhelyi fiamban több van az én természetemből, egy kicsit indu­latosabb. Nekem muszáj volt az lennem, olyanok voltak a körülmények. Képzelje el, négy gyermekkel a nyakamon, s még takarítóállást sem kaptam. Minden nyá­ron ott dolgoztak a fiúk az uram mellett, ha be tudta őket dugni az építkezéshez, a ruháravalót meg kellett keresniük. Az volt ám a munkára nevelés! Én csak szezonmunkát kaptam később a Fruct­­exportnál. Elmondhatom, hogy egyi­kükről lehúztam a nadrágot, és ráhúz­tam a másikra; a lányom a rokonoktól levetett ócska holmikban járt. Akkor nem sok időm volt töprengeni, de most utólag elgondolni is hihetetlen, hogy milyen nehéz volt, s ma az enyémeknek mennyivel könnyebb. Én egyedüli gyer­mek voltam. Nem szerettem az egye­düllétet, az urammal el is határoztuk, hogy nekünk nagy családunk lesz. Lett is négy gyermek, hatot akartunk, de közbeszólt a háború. Mindennek az volt az oka. Ezt fontos megértetni a mai gyermekekkel s a mindenkoriak­kal, hogy a háború mindent felemészt, amit összegyűjtöttél, megépítettél, a sok életről, áldozatról nem is beszélve. LÁSZLÓFFY CSABA Az ingázó nagymama villám­reggelije A tűzgyújtás mindennap Amira vár «Mama» kóstolgatja az unoka töstjét

Next