Flesch Ármin: A zsidó a magyar közmondásban (Budapest, 1908)
Ha semminemű történelmi kútforrás sem igazolná, hogy a zsidóság Magyarországon mindenkor feltalálta hazáját és hogy e két nép felismerve közös keleti származását, lelkének összhangját és jellemének rokonságát, egy szívvel, egy lélekkel élt és halt azért a talajért, melyet hazai földnek nevezett, melyért együtt áldoztak munkájukkal, együtt szenvedtek balsorsának elűzéséért és reménykedtek jövő boldogulásáért; a közmondásokban megnyilatkozó szellem, melyről csak annyit tudunk, hogy a népélet gondolkodásának, lelki érzületének legközvetlenebb tolmácsa, egy ismeretlen népjur, mely nem árulja el hol, mikor, kiktől keletkeztek, legékesebben tanítja, hogy a magyar ember felismerte a zsidókban a testvért, a szintén elnyomott népfajt — mindegyik mint sziget van körülvéve az ellenségek óczeánjától, elhagyatva mindenkitől, sehol egyiknek sincs sem rokonfaja, sem rokonnyelvet beszélő néptestvére és ezért hazánk ezeréves fennállása óta mint még ma is magyar és zsidó, mint a közös édesanyának, a hazának hű gyermekei osztják meg sorsukat örömben és bánatban. Egy a mi népünkből, így nevezi a közmondás a zsidót. Sok népfaj lakott ősidők óta a Kárpátoktól az Adriáig terjedő földrészen, szlávok, ruthének, oláhok és szerbek, németek és vendek, horvátok, szászok, oroszok, tótok és örmények, ezek mindannyian saját nyelvüket, nemzetiségi ábrándjaikat, függetlenségi eszméiket iparkodtak megvalósítani és azért csak igen lassan, nebe-