Abafi [Aigner] Lajos: Szabadkőműves nyomok a régi magyar irodalomban - Hungária páholy (Budapest, 1870)

„legújabb magyar irodalom“ a lírában a három epigonnal: Gyulaival, Szász Károlylyal és Lévayval már be is fejeződik. A drámában Szigligeti és Csiky a határkő. A szépprózát a Mikszáth neve zárja be. És valóban, az objektív kritikai alapon végbemenő irodalomtörténeti értékmegállapítások ezekkel a nevekkel és dátumokkal mondották ki az utolsó szót. A­mi rajtuk kívül esik: az eddigelé csak a napisajtó nem is problematikus értékű és súlyú pajtáskodó könyvismertetései, vagy egy-egy szépirodalmi lap pártos klikk-szava révén kapott olyan-amilyen értékelést. S még ez végeredményé­ben nem volna a legnagyobb baj. A hivatalos és hivatásos irodalomtörténet nélkül is lehet egyéni véleményt formálni az előttünk levő és folyó irodalmi jelenségekről, irányzatokról és alkotások­ról. S néha még kortörténeti érdekessége is lehet egy efféle egészen egyéni jellegű professziónak. Csakhogy az alkalom, a hely, a hallgatóság — mind-mind — parancsoló szükségességgel dik­tálta számomra, hogy ilyen természetű, teljesen szubjektív hangú professzióval nem szabad ide­­állanom, kísérleteznem, már csak azért sem, mert ez a formátum felettébb előtérbe tolja az egyént magának a tárgynak a rovására. Fel kellett hát hagynom az első tervvel s új és más thémáról kellett gondoskodnom. Ez a más théma pedig — az előbb mondottak alapján — egész önként kínálkozott fel: vizsgáljuk tehát a már történeti beállítást nyert magyar irodalmat a szabadkőművességhez való vonatkozásában. Nézzük meg, főbb vonásokban — főként a régi magyar irodalom néhány nevének kapcsán — hol, mikor

Next