Dunántúl, 1952 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1952 / 2. szám
Borsos József Csúfolódó kislányok Az iskolából lányok jöttek kifelé. Nem is jöttek azok, hanem úgy libegtek ki az iskola kapuján könnyű, tarka-barka nyári ruhájukban, mint megannyi kis pillangó. Csak nem olyan csendesen. Kiabáltak, énekeltek. Mikor az iskola elé értem, már csak egy kis csoport volt ott. Vitatkoztak. Lehettek úgy nyolcan-tízen, olyan hét-nyolcévesek. — Mi a baj kislányok? — álltam meg mellettük. Rögtön körülfogtak. — Meg akart verni bennünket. Tetszik tudni bácsi. . . Egymás ellen beszéltek, magyaráztak, de úgy, olyan igazi női szenvedéllyel, alapossággal, hogy egy szót sem értettem az egészből. Felemeltem a kezemet. — Ne egyszerre beszéljetek! Egy mondja el, mi történt! — Rám tessék figyelni bácsi. Majd én mondom el! Én mondom el. . . Mindőjük az ,,egy“ akart lenni. Erélyesebben kiáltottam rájuk. A pillanatnyi csendben elém állt a legnagyobb, egykövérkés, szőke lány. Fehér szíves köténye hátul masniba volt kötve. A hajában is fehér szalag, a cipője is fehér, meg a bőre is üde. — Nem is én kezdtem — hadarta —. Ne tessék elhinni, akármit mond — dühösen mutogatott a legkisebb lány felé. — Senki sem hisz neki, mert hazudós. Ki se látszik a földből és máris hazudik. A csiperke, ő a legrosszabb az iskolában. A tanítónéni már kétszer bezárta. Meg nem is tanul, a múltkor is csak közepest kapott. — Fejét oldalra hajtotta és a száját biggyesztette. — A kis tökmagja. Mindenkinek nekimegy. Olyan durva, mint az apja. Lószagú, lószagú, szagú, szagú ... — Patikaszagú, patikaszagú, szagú, szagú, patikaszagú... — nyelvelt vissza a kartonruhás, foncsíkos hajú kisebbik. Elnöki szigorral megint csendet intettem és a kicsinek szóltam, a „lószagúnak“. —г Miért verekedtél? — Ééén? villant rám bátor szemével — még hogy én bántom Lilit? Nem is igaz. A dagi akarta bántani, de én nem hagytam. A ,,nagylány“ félbeszakította. — Igen, mert a Lili meg akarta verni az Erzsit. Pedig nem is olyan, hogy ártana valakinek. Az Erzsi papája ügyvéd. Ez a kis csiperke meg odajön és azt mondja, hogy ő nem hagyja a Lilit. Haha-ha, még hogy ő nem hagyja, — fölfújta magát és megvetően sziszegte — a lószagú, szagúszagú, lószagú. V