Dunántúl, 1912. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1912-01-03 / 1. szám
11. évfolyam 1. szám. Szerda Pécs 1912. január 3. —1_.—Ill i i Szerkesztőcég, Lyceum-utce 4. am. Feldre szerkesztői késmÁrky IstvÁm ár Szerkesztőség telefoni«, 650. szén. Kéziratokat nem adtak vissza. Eiwintel ér ! 87 év»• • • • Félévre...................12.— negyedévre . . • 6.— így hóra .... 2.— Egy szán ina ttbár, Kiadóhivatal Lyceum utca 4. u. Kiadó telefonja: 222. Hirdetések díjszabás szerint, naponkint réggé. Uj év táján íjabban az a divat, hogy az emberek pár koonáért megváltják az uj évi tisztelgéseket és üdvözléseket. Ez a megváltás azonban egyáltalán nem megváltás ránk nézve. Ez a megváltás egy újabb hajtása annak a terebélyes fának, amely legjobban január 1-ét virágzik ki s amelynek röviden pumpolás a neve. Boldog-boldogtalan boldog uj évet kíván boldog-boldogtalannak. A jó kiválság mindig jó, aki azonban nekünk uj évre kván jót, az csakugyan jót kíván, mert az pénzt kíván. Kíván és kap, mert ez társadalmi szokás. Kereskedelmi kifejezéssel: ez így van bevezetve. Bevezették, ha jól tudon, a kéményseprők, átvették a postások, a tűzmesterek, szolgák, bérkocsisok, hordárok inasok és minden hasonló állású embertársunk, aki csak él és létezik. Az uj év alkalmából ez mind felkeres bennünket és aztán nem látjuk őket, nem hallunk róluk egy esztendeig, a legközelebbi uj évig, így volt ez eddg és igy lesz éveken át. Aki azonban az uj évi tisztelgéseket megváltja az ugyan úgy jár, mint aki nem váltja meg, mert ettől, szintúgy a buékos kártyáktól megmenekülni nem lehet. Tanulságok a rácvárosi gyilkosságból. Rendesen valamely nagyobb, szenzációs bűntett elkövetésére van szükség, hogy az a társadalmat gondatlanságából , felrázza, m és a tisztességes emberek rémülve kérdeztek, hova sütünk? mi vár reánk? Ilyen büntety volt a kegyetlen gyilkossággal összekötött rácvárosi rablás, mely felrázta Pécs város nyugalmát és bármerre ment az ember, mindenütt e kegyetlen bűntett képezte a beszéd tárgyát. Csak igaza van Leben Gusztávnak, ki híres munkájában azt állítja: „Valamely országban a kriminalitás abban az arányban nő, amíg arányban fejlődnek a büntetőjogban : humanitárius intézmények. Ha korlátozzuk a megtorlást, a büntetés elveszti elijesztő hatását.“ Hogy ily körülmények között hová jutunk, arra nem nehéz a felelet. Visszatérünk a vad álapotba, a kezdetleges barbárságba, ahol az ember ragadozó állat, mely zsákmány és gyilkosság útján elégíti ki szükségletet. És ezek a szükségletek többé nem olyanok, melyeket kielégített a mindennapi kenyér. Hajdan a küzdő emberiségnek az vlt a jelszava: „Élni dolgozva vagy meghalvi harcolva.“ És ebben volt még valami rémes vonás. Ma az elégedetlenek nem akarnak sem dolgozni, sem meghalni, ők élvezni akarnak, és pedig sokat és mindig, azok csak forradalmárok voltak, ezek már anarchisták. Igazi vadállatok ezek, kik a társadalom erdejében bolyongnak,leselkedve keresik az alkalmat, hogy ha kell, revolverrel vagy egy késszúrással szerezzék meg a pénzt, mely vad vágyaiknak kielégítésére szükséges. És honnan ered ez a kétségbeejtő irány? A mai szerencsétlen, Isten tagadó nevelésből, tudományos irányzatból. Ez tabula vázát akar csinálni a hitből, a hagyományokból, az egyetemes erkölcsi világrend elveiből szabályaiból. Az erkölcsi világrend szerinte egy sötét kor hagyománya és minden törekvése oda irányul, hogy a modern nemzedéket ezen megalázó tudatlanság és babona bilincseiből feszabadítsa. A modern tudományok által felvilágosított ész előtt Isten egy haszon nélküli mythos, és fölösleges a tőle leszármazó erkölcsi rend is. Az illik az ember méltóságához, hogy önmaga miatt legyen erkölcsös, és ne ismerjen el más törvényt, mint amelyet ő maga alkotott. Tegyük a jót, kerüljük a rosszat, de nem azért, mert Isten törvénye ezt parancsolja, hanem mert ezt követeli a szabad lelkiismeret, ez a haladás netovábbja. Igen, csakhogy sokan fütyülnek erre. A materializmust büntetlenül nem lehet tanítani. Most annak tanait követői közül sokan logikusan levezetik azon végletekig, amelyeket ennek tanítói előre nem láttak. Ha az élet nem egyéb, mint átmenet két semmiség között, ha az ember arról, amit ez életben tesz, senkinek sem tartozik számadással, akkor a legokosabb, ha tőle telhetőleg kiélvezi ezt az életet. A szigorú keresztény erények, melyekért a vallásos erkölcs isteni jutamat ígér a jövő életben, az ilyen ''mber szén"/4'' torka semmiségek. Az ilyen ember szereti azt, ami jó e földön, szereti féktelen szenvedéllyel. Az ilyen rohan a gyönyörök után, az erkölcsi törvényekre nem gondol, és mint a prédájára rohanó vadállat, ő is teljesen ártatlannak érzi magát, míg a zsandárok kezébe nem kerül, így lesz a vallástalan nevelés a gonosztevők iskolájává. Ehhez a bajhoz hozzájárul egy másik, mely még jobban fenyegeti a közbiztonságot: a mindjobban enyhülő irány a büntetéseknél. Általános a panasz, hogy a büntettek száma egyre szaporodik, a lapok hírei és törvényszéki rovata tele van lopással, rablással és gyilkossággal. Ezrekre megy azoknak a száma, főleg nagy városokban, kik nem tudják még reggel, hogy miből élnek meg aznap; ezeknek rendes kereseti módja a lopás, rablás, gyilkosság, prostitutió. Mint áradat, úgy nő ezeknek a száma és már-már elnyeléssel fenyegetik a mai társadalmat. A társadalom meg tétlenül nézi azt, alig védekezik. A józan ész azt kívánná, hogy a társadalom olyan mérvben szigorítsa törvényeit, amilyen mérvben gyengül az erkölcsi törvények uralma. Minél kevésbbé tartják meg az erkölcsi törvényt, annál szigorúbban kell büntetnie a pozitív törvénynek. És sajnos, ma épen az ellenkezőjét látjuk. A büntető igazságszolgáltatás bizonytalan, enyhe, maga a büntető rendszer sokszor nevetséges. Ma már nem tudunk, V3y— nem akarunk büntetni. A büntető igazságszolgáltatásban egy vészes humanizmus kapott lábra, mely a gyilkosban és tolvajban csak áldozatot lát, nem az emberiség kártékony elemét, a gonosztevők iránt gyengédséggel, szánalommal vannak, a becsületes emberekkel, kiket amazok megloptak vagy meggyilkoltak, nem törődnek. A társadalom szinte tehetetlenül áll ezzel a téves philantropiával szemben. A hatóságok vagy épen nem alkalmazzák teljes szigorúságukban a megtorló törvényeket, vagy ha esetleg itt-ott szigorúbb büntetést szabnak ki, a közhatalom gondoskodik róla, hogy annak eltűrése minél könnyebb legyen az elítéltnek. Hiszen a fogházak és börtönök ma, főleg a nagyobb városokban, egészen kellemes helyek, a fogház cellája kényelmesebb, mint a kaszárnya szobája, jobban bánnak a rabokkal, mint a katonákkal. Miért is tartózkodnék a gonosztevő a bűntett elkövetésétől, mikor annak fejében legföljebb egy kényelmes fogház vár reá, hol magát kipihenheti? Hiszen olyan jó szobájuk és ellátásuk van, olyan jól bánnak velük, hogy sokan csak azért ítéltetik el magukat, hogy kényelmesen kiteleljenek. Ez a téves philantropia nagy hibája a mai büntetőjogi iránynak, úgy tekinthetjük azt, mint állandó veszélyeztetését a személy- és vagyonbiztonságnak; és míg ez az irány nem változik, addig “hiábavaló minden panasz, mert ez az irány nemcsak a theóriában uralkodik, ma, hanem a gyakorlati életben is, magában a bírói gyakorlatban. Pedig jobb volna, ha nem ez a téves philantropia, hanem a társadalom védelmének eszméje lebegne a bírók előtt, midőn ítélkeznek, akkor az egyes bűntényekre nekik megfelelőbb, bűntény nagyságával inkább arányban álló büntetéseket szabnának ki, mert a büntetésnek csak úgy van sociális haszna, ha az példát is statuál, jobban mondva ha megfékező hatása is van. A legtöbb ítélet ma nem éri el célját, részint azért, mert az elítélt a kiszabott büntetésnek csak felét vagy legföljebb kétharmadát állja ki, részint, mert maga a büntetés is inkább csak egy kis nélkülözés, nem igazi bűnhődés. Nekünk nincsenek gyarmataink, ahová az elítélteket deportálni lehetne, hogy ott erős munkával termékennyé tegyék azt a vidéket és így közvetve hasznot hajtsanak az országnak. De miért ne lehetne az ilyen bűnösöket itthon kényszermunkára alkalmazni az egész társadalom érdekében. Svájcban megvan az, és azok nagy hasznot is húznak ebből. Mennyit emlegetjük, hogy milyen szükséges volna az ország csatornázása. Ennek földmunkálatainál lehetne felhasználni az ilyen gonosztevőket, ez részben elriasztó is volna, részben az államnak is hasznára lehetne de még azoknak a gonosztevőknek is hasznosabb lenne a szabadban töltött erős munka, mint a börtönökben folytatott tétlen élet, mely fizikai erejüket is gyengíti, erkölcsi