Dunántúl, 1912. augusztus (2. évfolyam, 172-196. szám)
1912-08-01 / 172. szám
2. oldal. Köztudomású dolog, hogy mi lett ennek a következménye. A fiatal Törökország dühöngött és fenyegetőzött, de tenni nem mert semmit, sőt azzal is súlyosbította bukását, hogy pár millióval megfizettette magát. Az ilyen megalázásnak azután meg vannak a további következményei. Olaszország megtámadta Tripoliszt, abban a reményben, hogy jó borravaló árán ő is megszerzi azt; de vannak olyan dolgok, melyeket nem lehet megismételni, azután meg Tripolisz igazi török tartomány volt, ha távol esett is, de valódi muzulmán föld volt. Annak pénzért való átengedése biztos halála lett volna a mai rendszernek, sőt biztos halála a mai rendszer vezető embereinek. Ezek az emberek nem bocsáthatták folyton pénzért áruba a birodalom integritását: Judás is csak egyszer kapott harminc ezüst pénzt. Bár képtelenek voltak felfegyverezni Tripoliszt, de még inkább lehetetlen volt beleegyezni annak elvesztésébe. Szerencsére ott voltak az arabok, akik vállalkoztak az ellenállásra. És így az ifjú Törökországnak megvolt a háborúja, egy igazán különös háború, melyet a maga rövidlátásának köszönhetett, melyet sem előkészíteni, sem folytatni nem tudott, amelyben az önkéntes hősiesség önfeláldozó csodája pótolja a tehetetlenséget. Mindezekért a katonai közvélemény a polgári megbízottakat, a minisztereket tette felelőssé. Mahmud Sefket pasa több hónapon át megkísérlette a kibékítést, ő a hadseregnek is embere volt, a Bizottságnak is minisztere, ő a maga személyében egyesítette mind a két pártot. De mégis csak eljött a nap, mikor a csupa illúzióra épült ház alapjai meginogtak. A monastii katonaszökések és az albániai zavarok összeroppantották a gyönge épületet. Mahmut Sefket visszavonult. Azt hitték meglesznek nélküle is. De nem ment a dolog. Nem tudtak új hadügyminisztert fogni, a kormány megbukott és ugyanazon éjjel az olasz torpedók bombázták a Dardanellákat. Törökországban majdnem mindig voltak zavargások, p. o. a janicsárok. De mióta meg van az alkotmány, ezen zavaroknak jellege és hordereje megváltozott. Az nem maradhat büntetlenül, hogy a hadsereg éveken át csak politizált. A tisztek saját erejük öntudatára ébredtek és amíg az „Egység és Haladás“ bizottságnak voltak az eszközei, most a maguk nevében akarnak dolgozni és elejteni minden polgári ellenőrzést. Most a katonai liga az, amely beszél, cselekszik, ír és követel. A katonai liga követeli a miniszteri válságot és a parlament feloszlatását. A bizottság csak egy lélek nélküli test. Ellenáll és harcol, hogy életben maradhasson. De már későn van, hisz a hadsereg volt eddig az ő ereje, de a hadsereg már nincs vele. Most tehát mindenki a szultán felé fordul, a felé a szultán felé, akit eddig semmibe sem vettek, még a parlamentben is nevetségessé tettek. Most eszükbe jut, hogy ez a szultán, akit eddig csak parádénak tartottak, képviseli most a válság óráiban az egyedüli politikai, vallási és katonai tekintélyt. Aláírattak vele egy proklamációt, melyben a katonákat inti, hogy ne politizáljanak, a felkelőket pedig visszatérésre szólítja fel. Vájjon hallgatnak-e reá? Lehetséges. De minél jobban hallgatnak reá, annál nagyobb baj a most hatalmon levő pártra. Forradalmat csinálni és azután a legitimitás segélyével megmenekülni, ez Pyrrhusi győzelem. Eddig a Bizottság volt a szultán pártfogója, most a szultán lett a Bizottság pártfogójává.. Proklamációjának hangja méltóságtól jóslás ügyes. De milyen meglepő dolog ilyen szavakat hallani a hívők eddig elhanyagolt uralkodójának szájából! Ennek az okmánynak egyes öntudatos hideg részletei valóságos korbácscsapások. Váljon azokat „a független véleményű, a dolgok vezetésében hosszú tapasztalattal bíró férfiakat“ akiket a szultán a kormány élére ígér állítani, a Bizottságból fogja-e választani? Alig valószínű. Egy külön bizottság lesz kiküldve, amely kikutatja és megbünteti a jogsértéseket. Azt mondják, hogy mindössze harmincnegyven katonatiszt maradt hű a régi Bizottsághoz: ez a teljes bukás. Várjon megmenti-e ez a birodalmat? Kétséges. Törökország politikailag annyira meg van mérgezve, hogy nehezen tud meggyógyulni. A sok liga nem egészséges millió a katonaság számára, még akkor sem, ha különben jogos volt az ő felháborodásuk és a katonai tekintélyre semmi sem veszedelmesebb, mint ha az a polgári hatalmat uzurpálja. Méghozzá az ellenség a kapu előtt áll, úgy belső, mint külső ellenség. A béke, melyet a tábornokok az albánokkal akarnak kötni, nem fog sokáig tartani, mert az albánokkal kötött béke sohasem tartós. Az olaszokkal kötendő béke sem lehet tartós, mert Törökország, még ha elveszíti is Tripoliszt, nem érzi magát legyőzöttnek, nem akarja bevallani, hogy legyőzték. Ha egy kissé több előrelátásuk és hazafiasságuk lett volna, ha Tripoliszban egy pár új ágyút és egy kissé több őrséget helyeztek volna el, megnyerték volna a csatát. Az Egység és Haladás bizottságnak úgy látszik más dolga volt, mert semmit sem tudott előkészíteni. Az ő mérlegét könnyű összeállítani. Kint elvesztettek két tartományt, bent ostromállapottal tudják fenntartani az alkotmányt. Ez bizony alig elég arra, hogy ezek az urak igazolják a maguk gőgös piagatartását; van köztük néhány igazán értékes ember, de hiányzik náluk a vezetőjő, a programm és a hit. Ha igazán azt hitték, hogy az általuk választott rendszerrel megmentik hazájukat, akkor igazán naiv emberek. Ha pedig csak kalandozok, a történelem szigorúan el fogFél négykor torkig voltam már Vargyas, Győrffi, Csizmadia, Gönczy, Gáspár, Beke, Snázel, Farkas pedagógiai megemészthetelen csemegéivel, hát kopognak. Most már bizonyosra vettem, hogy a tanfelügyelő. Az újságot gyorsan az asztalfiókba rejtettem és sietek üdvözlésére. Felesleges figyelem, a nótárius volt. — Szervusz. — Szervusz.— De most csak eljösz egy spriccerre? — kérdezte. Megnéztem az órámat. Félnégyre múlt. Előre csavartam mutatóját harminc perccel. Úgy, most helyen vagyunk. Én a magam órája után indulok, kinek nem tetszik, tegyen róla. — Öt perc múlva ott leszek, — feleltem, — csak hazaeresztem a nebulókat. — Hátha még megjön a tanfelügyelő? — Aligha, valószínűleg csak rám akart ijeszteni. — De persze, nem ijedtél meg. — Volt eszemben. — Te, — szólt a nótárius homlokára bökve, — talán nem is mára írta, hogy jön. — Csakis hogy mára, — bizonykodtam. — No, csak olvasd el még egyszer, — mondja. — öt perc múlva jösz? — Jövök. — Szervusz. — Szervusz. Később megnézem újra a tanfelügyelő rendeletét. Hát persze. A bélyegző elmosódott, a betűk rajta tintaceruzával voltak, az aláírás olvashatlan... hogy én ezt első pillanatra észre nem vettem. A nótárius keze munkája volt elejétől végig. És én fölültem neki. Hallatlan. De megkeserült,tudom. — Hahaha! — nevetett a kompánia, — hát ezért nem jöttél el? — Ezért. Még most is csak alig lézengek. Mit gondoltok: nyolctól délig, kettőtől négyig. Rettenetes. Most legalább is nyolc napig pihenek, be sem szagolok az iskolába. — Jól teszed, — biztattak, — úgy sincs elismerés. De hát ülj közibénk, kicsinyben játszunk, hatosos vízi. Egy hétre rá nagy durral ront be Tollagi Géza körjegyző a társaskörbe. — Azt a mogyorón termő gyönyörűségit annak a pedagógusnak ... — Mi bajod vele? — kérdik nevetve. — Mi? Majd elbánok én vele, tudom Istenem! — Ha duellum, keress magadnak máshol segédeket, — szabadkoztak. — Duellim? Ezt még vér se moshatja le. — Nem-e? Hát olyan rettenetes volt a sértés? — Rettenetes, borzasztó, irtózatos. A jelenvoltaknak hajuk szála is égnek meredezett. — Mi történt köztetek? — kérdezték rémüldözve. — Mi? Megkeserült még az a pedagógus, tudom. — Mondd el már, — biztatták, — hisz eddig még semmit sem tudunk. — Hát képzeljétek ... alig bírok magammal, úgy fel vagyok izgulva. Tegnap este egy gyalogküldönc levelet hozott a főbírótól, hogy ma délelőtt nyolc órakor hivatalvizsgálatot tart. Ki számít ilyenkor hivatalvizsgálatra? Még a Dezső bátyánkat is meglepte volna, pedig annak rendben a szénája. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, szakadatlanul dolgoztam reggelig, mert hát tagadhatlak volt egy kis restanciám. Semmisem volt rendben: pénztári napló, házipénztári, tűzoltóalap, apaállatartási alap, községi pótadókivetés, nyilvántartások, iktató, betüsoros, magánmunkálatok, meg ... fogalmatok sincsen arról, hogy mi minden, de hát reggelre tiszta volt az asztalom. Nyolc órára megérkeztek a bírák, pénztárnokok, közgyárnok, esküdtek, húsvizsgáló. Várunk, várunk, közben persze még dolgoztam, kilenckor bekopog a pedagógus. — Szervusz. — Szervusz. — Mi a csuda, talán csak nincs mozgósítás? — kérdezte körülnézve. — Részleges. — feleltem. — Nem jösz át a Körbe? — Barátom, a főbírót várom hivatalvizsgálatra, minden pillanatban jöhet. — Vagy úgy, az rossz lehet, — azzal elment. Az atyafiakat kiküldtem a folyosóra s elővettem az iktatót. Alig volt néhány kivezetett számom. Tíz órakor mozgolódnak a polgártársak. Ahá, jön a főbíró, na, gondoltam magamban, lesz most hadd el hadd. Kopognak ... s belép a pedagógus. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz a Körbe? Friss csapolás. — sürgetett. DUNÁNTÚL Augusztus 1. Csütörtök.