Dunántúl, 1913. november (3. évfolyam, 253-276. szám)
1913-11-01 / 253. szám
III. évfolyam D. 253. szám. Szombat, Pécs, 1913. November 1. Szerkesztőség: Lyceum utca 4. sb Felelős szerkesztő KÉS/MÁRKY ISTVÁN dr. Szerkesztőség telefonja: 650. vám. Kéziratokat nem adunk vissza. — Hirdetések díjszabás szerint. Előfizetési ár: Egész évre . . . 24— Félévre .... 12— Negyedévre . . . 6— Egy hóra .... 2 — Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal: lyceum utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Istjielenül naponkint rajtél. Az őszben. Irta: Glück István. Benne vagyunk jól a közepében az esztendő legszebb szakának, az ősznek. Hovahamar talán már nem is lesz ősz, hanem hideg, fagyos tél, mikor már a kandalló melege vonz s nem az aranyos napé. De mit gondolok én most arra, mikor itt van előttem még a ragyogás, a fény, a dermedő élet pompája; mikor még itt is ott is akad az ember szeme elé olyan, ami él, ami küzd az enyészetnek ádáz ereje ellen? Hadd élvezzem a jelen örömeit és édes búját, hisz úgyis oly hamar elmúlik minden, ami szép, ami jó. A kellemetlen, s minden, ami fáj, úgyis megköveteli a maga jogát, úgyis belekapaszkodik száz karjával az emberbe, hogy csak le ne rázhassuk. Hetes vendég az, bottal se verhetjük el házunk tájékáról. Ezért amikor csak tehetem, kimegyek az én világomba, melynek szivével együtt ver az én szivem is, hogy nyáron vigadjak, ősszel vele ontsam kényeimet, télen vele szőljem a reménykedés képeit.* * * Amint elhagytuk az utolsó községet, legalább félórányira voltunk az erdőtől. Szemem nem tudott betelni a végtelennek látszó síkság barázdáival s töretlen ugarjaival, melyek tele voltak hálózva csillogó őszi fonállal, a vándorló pókok ezüstös szőtteseivel. Csupa fény, ragyogás volt mindenfelé, amerre csak néztem. Istenem, milyen szép is ez a világ! És milyen szép épen a mi híres őszi időjárásunk idején! Ahogy visszatekintek, megcsillan a bágyadt őszi napsugár egy háznak ablakán és napot varázsol oda, melyről el kell fordítani tekintetemet, mert még elveszteném szemem fényét attól a tündöklő ragyogástól. De még azután is, hogy behunyt szemmel másfelé fordultam, csillagokat, tüzes karikákat láttam lebegni szemeim előtt. A gyenge fuvallat, mely a meleg föld felett szálldos, viszi, hajtja a selyem hajócskákat, melyeknek utasa legtöbbnyire már kikötött valahol. Beleakad nem egy a kalapomba is, mert érzem a vontató kötelének selymes cirógatását arcomon. Akármily szép is azonban a természet még, nem látok semmi biztatót a hosszú állandóságra. Mintha beleette volna magát fűbe-fába már az enyészetnek sorvasztó szelleme. A határmesgyéken magasra nőtt, fakó színű fűszálakat bólintgat a csípős fuvalom és megzörgeti a lósóska megvörösödött bokrétáját. Itt-ott áll még a töretlen tengeri táblák szélén egy-egy árva napraforgó, feje lehajtva, búsan; azt is rázza már a szél, mely most tanulgatja a nagy temetésre a gyászdalokat. Már is van a hangjában valami siró, bánatos dallam, melynek hallatára megrezdül szivünkben egy húrnak fájó hangja s elmúlásról regél. Még az erdő is az enyészetnek bús köntösét hordja magán, ahová bekocog a kocsink. Sok fa már lehullatta levelét, legalább a feje búbjáról s a felső ágak kopaszon nyújtogatják karjaikat az égi kék mezőbe, de azért még van elég rajtuk s bő alkalmam nyílik gyönyörködni a levélhullás kacérkodó színjátékéban. Zörög az avar, amint belemarkol a szél. Nagyot zümmög a fényes zöldszinü légy, melyet a lassan haladó kocsi elzavart a tenyérnyi foltról, hová odatűzött a ritkuló leveleken át az alkonyra hajló fényes napnak csekély melegségű sugára. Egyébként néma, temetői csend honol az erdő fái között. Nem csoda, hisz elköltöztek mind a kedves dalosok, pedig még milyen szép az erdő, sőt szebb, milliószor szebb, mint volt valaha — nekem legalább szebb. Hisz a szívhez legjobban beszél az ősz, mely lemondást, elmúlást daloló költészetével ránehezedik a szívre s könyeket facsar ki az ember szeméből. Aki nem gondolkodik, ki boldogan éli világát; kinek nem jutott mélyen érző szivó osztályrészül, azt untatná, talán boszszantaná e haldoklásnak látása. Én magam sem tudom, miért szeretem annyira, csak azt érzem, hogy gyönyörrel tölt el, mint semmi más a világon; gyönyörrel, mely könnyeimben akar megfürödni. Szeretem nézni ezt a nyugodt haldoklást, ezt a panaszszó nélküli megadást, mellyel a nagy természet fogadja a keserű elmúlást. Eszembe jut Heinenek amily egyszerű, de ép oly fenséges néhány sora: „A sárga lomb megrezdül, — lehullanak a levelek. Minden, ami kedves és szép, — elhervad, aztán sírba megy.“ Befordul a kocsink erre is, arra is, de nem veszünk észre semmiféle vadat. Ha még én nem vennék észre semmit, nem csodálnám, hisz egész figyelmemet leköti a fenséges természet, de úgy látszik, hogy sasszemű kocsisom, meg a pajtásom sem vettek 7- et is! Emlékezzünk! Írta: dr. K. Zs. Pécs, október 31. Minap a temetőben jártam. A temető egyik virágos sírja mellett szomorufűz hajtja le ágait. Valami ismeretlen madárka reppent a lombjaira és elkacagta vidám dalát a sirok fölött. Sokáig csicsergett ott egy helyben és én sokáig hallgattam. Milyen véletlen, milyen lélekrázó, milyen kiszélesedett gondolatokat termelő volt ez az ellenmondás. Ott lenn porlad a halál, ott fenn kacag az élet. Ismerjük ezt a madárdalt: az élet dalolja nekünk. A modern poétáknak is minden dalol: a muzsika, a virág, a csobogó víz, a kifeszült ezüst vitorla, a hulló hó, a susogó lélek, a gondolat, az élet, a halál, mind, mind dalol nekik, az egész nagy világ egy hatalmas daloló szimfónia nekik és bele akarják ihletni az emberek csikorgó lelkébe, hogy a létezés dal. Legyen! Legyen minden dal, bárcsak minden dal volna! Dalolna nekünk az élet boldogságot fejlesztő haladásról, testi és lelki boldogságról. Akadna egy olyan bűvös-bájos szavú költő, mint amilyenről zeng a finn rege, aki dalával ledalolná homlokunkról a redőket, arcunkról a verítéket és szívünkről a nyomasztó gondokat. Mert dalolnak nekünk az élet, a haladás, a kultúra, az égnek emelkedő paloták, a nagyúri berendezések, a forrongó nagyvárosi élet csillagos világa, a színház, a mozgó, a repülőgép, a mulatóhelyek pompája, ahol selyem suhanása és aranycsattos topánkák tipegése között settenkedik a bűn, minden dalol nekünk, csakhogy mindennek a hangja mintha a lélekharangé volna. Ha ilyen rohamosan haladunk, akkor nem sokára dalolni fog nekünk a kultúra csődje, a modern élet megalapozás nélkül való dekadenciája, mert hiába titkoljuk, nagyon kevés tízezreket kivéve mindenkit őröl a gond, az élet küzdelme, a másnap félelme, amelynek reggeli peremén csak lomhán elterülő status-felhőkön tud nagyelkényszeredetten előtörni a világosság. Vannak ilyen korok, voltak is, mint a mienk. A századoknak ködben úszó őszi délutánja ez. Sokáig kint várnunk, míg elfut az éjjel és nem tudjuk, hogy nem ködben kel-e fel a másnap reggelének napja. Sokat kellene változtatnunk modern életünk berendezésén. Maradjanak meg azok az anyagi vívmányok, amelyek életünket kényelmessé teszik, csak lelket kell beléjük vinnünk. Nemcsak új politikát, nemcsak új gazdasági fordulatot, hanem magasabb és nemesebb életet is várunk. Amíg így vagyunk, ahogy vagyunk, addig a mi drága életünk olyan dalt fog dalolni nekünk, mint az a gondtalan madár a temető fáján, a sírok fölött, vidámat, kacagtatót, gondtalant, de a melódiája hideg marad, nem lesz otthonias, csak hozzánk tévedő, mert az emberi élet pusztulása fölött mégsem lehet vidám nótákat csicseregni. A madár hirtelen elrepült s visszamaradt a némaság, meg az a sir, ahol az én kedveseim porladoznak. A többiben a másokéi, mindenkinek a magáé. Közös a földön az öröm és a köny, mindenkinek kijut belőlük, amabból szűken, emebből bővebben. És megint egy nagyszerű ellenmondást láttam a sírban, egy hatalmas küzdő gondolat szorult a lelkembe: megsemmisülés-e vagy örök élet. E két eszme körül fordult meg mindenha az ember sorsa, banálisan szólva, a világtörténelem. E két gondolat körül ütköztek az eszmék mindig és a szenvedélyek, ez az idealizmus és realizmus kiegyenlíthetetlen küzdelme, a szellemi Ormund és Ahrimán sötét harca, az anyag és szellem csatája. Lapunk mai száma 20 oldal.