Dunántúl, 1916. június (6. évfolyam, 126-147. szám)
1916-06-01 / 126. szám
Csütörtök, június 1. DUNÁNTÚL szerest, kölest, árpát és zabot vásárolhatnak. Az így vásárolt termésmennyiségeket azonban a vevő csak a H. T.-nek adhatja el. Az őrlés. Malomvállalat csak vámőrlést végezhet. A malomvállalat a vámőrlés révén nyert készleteket a Haditermény Részvénytársaságnak köteles felajánlani. A gabonaneműek Éjjel a mocsárban. Sütött a nap, kegyetlenül meleg, tikkasztó júniusi nap volt. A forró napsütés szinte pörkölt. Jól esett lusta, gondtalan heverészéssel hanyatterülni a fedezékek mögötti sárkunyhó mélyén. S élvezni a pompás hűvösséget, a ki-bejáró lenge szelletet. Kivin hirtelen lárma, égzöngés csattant fel. Mintha egyszerre többen is kiabálnának, csodálkoznának valamin. Eleinte ügyet sem vetettem jóleső heverészésemben a zsibongásra, amelytől egyszeribe szertesuhant az előbbi álmodásos csöndesség. Hanem amikor csak tovább tartott az és sehogyan sem akart megszűnni, mégis csak kikecmeregtem a kunyhó kellemetes homályából. Odakinnn, a kápráztatóan fényes, aranyos napsütésben a bakák fönn üldögéltek a födözék gyeptéglafalain. Azok zajongtak olyan föltűnő módon. Most hirtelen — éppen abban a pillanatban, amikor megkérdezni akartam a különös viselkedés okát — furcsa, igazán nem mindennapi látvány bukkant elém. A rajvonal szürke szöges drótai előtt pár ezer lépésnyire négy orosz katona ballagó alakja tűnt fel még pedig a teljes fölszerelésével és a fegyverzetével. Mögöttük pár lépésnyi távolságban pedig egy bakánk ... A baka fején friss kötés virított. Kedélyesen pipázgatva, szuronyos manlicherjét a hóna alá meresztve, pokoli nyugalommal baktatott az oroszok nyomában, akik — másként hogy is lehetett volna?! — a foglyai voltak... Most már értettem a lármát: kérdezték a bakát, hogy és hol fogta a muszkákat. Tíz perc sem telt belé s már előttünk állott a különös menet. És a baka most a lehető legegyszerűbben, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mesélné el, mondta el, hogy tett szert a négy oroszra: — Az este patrulba jelentkeztem s ki is mentünk a fórterénbe (a rajvonal előtti terület, az ellenséges rajvonalig). De alig mentünk pár száz lépésnyire, ahogy szélesre igazodott rajvonalban haladtunk előre, én a surűi, szövevényes nyitfaerdőben egyszerre csak eltévedtem. Hasztalan igyekeztem megkeresni a mieinket, hasztalanul hallgatóztam percekig, negyedórákig, hasztalan próbáltam visszajutni, ki a nyírfaerdőből, az nem sikerült, sőt még jobban belekeveredtem az erdő sűrűjébe úgy, hogy nemsokára teljesen eltévesztettem az irányt, nem tudtam tájékozódni és azt sem tudtam, merre van észak és merre van dél? Tűnődve álltam egypár pillanatig, észrevettem, hogy a közelemben emberek járkálnak. Megdöbbentem, mert valami titkos előérzet azt súgta, hogy azok — oroszok... — Hirtelen balra tartottam. Szürkület volt s egyszerre csak rohamosan ereszkedni kezdett lefelé a sötétség is. Lélekzetemet is elveszejtve loholni kezdtem most az uj irányban, hogy csak minél hamarább távolabb jussak az oroszoktól... s ekkor a lábaim hirtelen vízbe süppedtek s alig két lépés után már térdig érő vizet tapostam... Beletévedtem a mocsárba, ami az ilyen galíciai nyitfaerdőben nem ritkaság! adásvétele a kormány által megállapitottnál magasabb áron nem történhetik Fontos továbbá a büntető intézkedés, melynek egyik pontja az, hogy aki a rendelet bármely pontját megszegi hat hónapig terjedhető elzárással és kétezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Azonkívül a készletek elkoboztatnak. A rendelet 1916. június elsején lép életbe. — A lépések azonban mindig közelebb és közelebb jutottak hozzám. Egyszerre azok is a vizet paskolták csizmáikkal. De aztán megálltak. Nem akarózott tovább jönniök a mohás, hínáros vízben. Tanakodtak, mormogtak egy ideig, aztán eltávoztak. — Most ott álltam a vaksi sötétségben, térdig a hideg mocsárlében és sem előre, sem hátramenni nem mertem. Nem voltam bene bizonyos, hogy üldözőim végleg eltávoztak-e? Kínos, hosszú órák teltek el. Végre hajnalodott. Ekkor egyszerre nyolc orosz katona tűnt elő a fák közül. Azokat értem küldték, bizonyosodott meg bennem már a legelső pillanatban. A fegyverem még akkor is lövésre készen nyújtózott a kezemben, a legelső oroszt fejbelőttem. A másodiknak a lábát lőttem meg, a harmadik a mellébe kapott egy golyót (ezek elmondják majd, hogy így történt), a negyedik egy fa mögé ugrott és rám tüzelt. A golyó a homlokomat találta. Fájdalmamban és izgatottságomban még egy muszkát lelőttem, aztán sebesen kirohantam a mocsárból, mire a többi négy orosz annyira megrökönyödött, hogy elhajított puskát, patront, mindent és — megadták magukat nekem ... — Én aztán az egyikkel bekötöztettem a fejem sebét, azután puskástól, mindenestől behoztam őket. ... A nap, a fényes, aranyos tűznyilakat lövöldöző áldott jó nap mintha kedvtelt, elégedetten mosolygott volna le ránk ... Az infanterista-generális. Egyik este parancsban kaptuk a hírt, hogy másnap egy gyalogsági tábornok jön majd ki a rajvonalba, a vonalaink erősségét és a legénység harckészségét és hangulatát megtapasztalandó. És mivel nagyon valószínű, hogy mihozzánk is elkerül, utasította a századparancsnok az altiszteket, oktassák ki a legénységet a magas vendég személyét, rangját illetően, hogy mindenki tisztában legyen vele. Az én svarmom parancsnoka is, nevezzük igy: káplár úr Csinos, elővett bennünket. Elmagyarázta, lelkiismeretesen és alaposan, amit reábiztak és fölvilágosító beszédét úgy zárta be: — A tábornok úrnak a címe németül General der Infanterie. Aki még nem tudná, annak megmondhatom, hogy ezt a címet azért kapta, hogy mindig jusson eszébe, hogy infanteristából lett tábornokká. Mert azelőtt ő is csak egy közönséges infanterista volt, mint közületek akármelyik, de szorgalmas és törekvő volt s ezért lett generális s hogy mindenki tudja, hogy infanteristából lett tábornokká, kapta a királytól a „General der Infanterie“ címet Ha ti is szorgalmasok és törekvők lesztek, ti is lehettek még generálisok! ... ... Ezek után én is elhatároztam, hogy szorgalmas és törekvő leszek majd ... A kereszt. Szürke sapkámon a svájci államcímerrel, a vörös mezőben a kis fehér kereszttel, indultam útnak mindig, valahányszor a nagy mibolásba vitt a nótás, virágos vonat. Nem babonás hittel, nem is meggyőződésből, hanem csak véletlenül, vagy talán inkább ötletszerűvég.. Hálás voltam azokért a csillámló öröm napsugaraitól színes napokért, amelyeket a háború véres zivatara előtt Svájc pompás, káprázatos szépségű földjén éltem, vidáman, gondtalanul, hogy a mellem acéljára odaölelni szerettem volna az egész csodás világot. Hálából, az azúr tavak pompájáért, az üvegfestményszerű káprázatossággal csillámló kavicsokért, a genfi színes parkok, zürichi ósdi színek, hermi misztikus árkádok, a svájci gyönyörűségekért, amelyeket egykor mohó szájjal, szomjas szemmel szürcsöltem! Soha nem hagyott el halálba indulásomkor a svájci kereszt. Ez a fölséges mélységű szimbólum, az emberszeretetnek ez a vérrel itatott, vérrel megszentelt jelvénye mindig ott csillogott a sapkámon. Orosz hordák felé, amelyek mohón, szélesen özönlötték el a pompás üdezöldben álmodozó galíciai mezőségeket, a svájci kereszt oltalma alatt fogtam marokra puskámat. S amikor Dalicia gránátturta szomorú földjén sikítva, vijjogva húztak el fejem fölött rémes acélmadarak, a muszka gránátok és köhögve, bődülve röppentek el az alattomos schrapnellek, ezernyiezer orosz nyavalyában, rémesen hallgató éjszakák sötétségében, magányos álldogálások idején a lövészárok drótszövevényei előtt, amikor bolondoskodvű hegyes orosz golyók szerelemmel dönögtek körül, néha eszembe jutott az a pici kereszt a sapkám posztóján ... Ilyenkor a hangos hanggal hallatszó gyors szívverések ideges muzsikájával erős hittel hittem, hogy a kereszt oltalma alat nem foghat golyó ... És hát mi óvott meg, mi tartott meg pokoli csatatüzek őrjöngő pillanataiban, perceiben, amikor kénytelen könyeket sírtam és szenvedtem, mint Lear, mint Raszkolnyikov, mint Viniciusz?! A véletlen? Igen, vannak véletlenek, amelyektől némelykor életek függnek. De az nem volt, nem lehetett véletlen, hogy jobbról is, balról is könyörtelen csontmartalékokkal gyilkolt a halál, — én meg virulón, egészségesen, csak egy kicsit sápadtan, de élve, — élve! — lapultam meg a barna agyagrögökön... A kereszt, a kereszt óvott, a kereszt csillogó fénye, sugárzó glóriája óvott és hozott vissza! Mások apró kis érmekbe, jelvényekbe helyezték bizalmukat, én a kereszt lábaihoz tettem sorsomat... és a kereszt, a kis svájci kereszt, az apró sárgaréztűn álló kis vörösfehér, ötven centimes-be került kereszt: ime, vissza is hozott! ... ... Hamlet mondja: Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk álmodni képes... Péchy-Horváth Rezső. mmmnmmmmmmvmi A balkán Harctér plűzött olasz járőrök — Hivatalos jelentés. — A miniszterelnökségi sajtóosztály távirata. Főhadiszállásunkról jelentik hivatalosan május 31-én. Az alsó Vojusától északra csapataink az olasz járőröket elűzték. A helyzet változatlan. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. A vitéz ötvenkettesekről Péchy*Horváth Rezső „Vérmezők a Pruth mentén" című, néhány nap múlva megjelenő könyvéből Kunsspemény — Hivatalos jelentés. — A miniszterelnökségi sajtóosztály távirata. A német nagy főhadiszállásról jeleztk május 31-én. Nem volt különös esemény. Legfőbb hadvezetőség. 3. oldal.