Dunántúli Napló, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
A portugál királyné Casona drámájának magyarországi bemutatója a Színházban Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés: mit keres a huszadik század közepetáján ez a különös mű, amely a romantikus történelmi dráma színeit villantja fel, s amelynek anakronizmusa mégsem bántó, noha lemond a modern drámák intellektuális izgalmáról, filozófiai mélységeiről. Garcia Lorca mondta egyhelyütt: „A színház a sírás és a nevetés iskolája. Szabad stélőszék, ahol az emberek... élő példákkal állíthatják a nézők elé az emberi szív és az érzelmek örök normáit." Alighanem ez az ősi és közvetlen megközelítési mód vezethet legrövidebb úton a megoldáshoz. Lorca említése amúgy is elkerülhetetlen, ha Casonáról van szó, barátok, kortársak voltak és egy nemzet fiai. Sorsukban, indíttatásukban, világképükben sok a közös vonás, ha Casona lágyabb, kevésbé erőteljes egyéniség is, s nincs is meg benne Lorca szikrázó, mindent befogadó zsenije. Bírja viszont a spanyol irodalomra oly jellemző formai csiszoltságot, fölényes mesterségbeli tudást, színpadi és nyelvi rutint, sőt, virtuozitást. És vérében van a spanyol irodalom messzi múltjában gyökerező sajátos líraiság, amely egyben a spanyol ember jellegzetes szenvedélyességét, érzelemgazdagságát, dús képzeletét is magában hordozza. E lelkivilágban szinte nincs határa az érzelmek heves áradásának, nincsenek határai a fantáziának, együtt élnek benne a napsütött, forró spanyol tájak és a holdfényes, titokzatos, komor erdőrengetegek... És a szerelem, amely a központi helyen áll, egyszerre szenvedélyes testi szerelem és misztikum. Csaknem törvényszerű tehát, hogy a tehetséges és sikeres, termékenységéről és rutinjáról ismert szerző, kishíján félszáz hasonló próbálkozás után, maga is feldol gozta Ines de Castro legen dáját. Maga vallja be, miért izgatta a csodálatos nőalak, akinek valóságos története századok folyamán legendává szélesült és nemesedett. „Ez a történet, az események könyörtelensége, amit a múlt elénk tár, egyúttal összefonódik minden idők egyik legvégletesebb költői motívumával, a halálnál is erősebb szerelemmel." Az anyagban rejlő költőiségen és drámaiságon túl e romantikus szerelem ábrázolása mellett szól az a lehetőség, hogy a történet költői mondanivalóját általánosabb érvényű, humanista tartalommal lehet megtölteni. Casona ilyen törekvése nyilvánvaló, s ha itt-ott be is hódolt a kort idéző romantikának, vagy a színpadi látványosságnak, általában mégis olyan igazságokat tud elmondani, amelyek a mai s a mindenkori ember számára is jelentenek valamit. Konkrétabban egyfajta menekülésnek, megtisztulásra való törekvésnek is felfogható a szépség, jóság és tisztaság felmagasztosulásának ez a megmutatása. Egy erős és tiszta szerelem győzelme a halálon, hatalmi célokon, politikán és erőszakon — egy hit győzelme a szövevényes világ béklyóba kötő, múlandó eszméin és céljain. Mély humanizmus árad a drámából, fátyolos szomorúság, finom irónia, megbocsájtó bölcsesség és emberismerő derű — egyáltalán az emberszeretet, hit, a maradandó emberi értékekben és azok végső győzelmében. Ez a lényegében romantikus dráma mai nyelven íródott. Ez nemcsak a pszichológiailag differenciáltabb jellemeket jelenti, hanem a cselekmény bonyolításának szigorúbb, fordulatosságában is meggondoltabb módját. S magát a darab nyelvezetét persze, amelyben néhol ugyan megbillen a nemes pátosz, üresjáratok zavarnak, s helyenként még a szentimentalizmus réme is feltűnik, de ezt azért a bravúros szerző mindig elkerüli. Egészében szép költői nyelven beszélnek a hősök, s a bölcs életismeret és felderengő irónia olyan bensőséges, tiszta dialógusokat teremt, mint például az öreg király és unokájának találkozása. A rendezésben végig érezhető az a törekvés, hogy ezt a romantikát, eredeti jellegének megfelelően, a mai ember ízléséhez igazítva, modern eszközökkel ábrázolják. Egyszerűbb, gördülékenyebb, közvetlenebb stílust igyekeztek teremteni, az eredmény némileg azonban vitatható. Nem könnyű persze a romantikus végletesség, a naturalisztikus idill és az elvonatkoztatott síkon jelentkező legenda-elemek harmóniájának megtalálása. Nógrádi Róbert rendező láthatólag arra törekedett, hogy megtartva a darab romantikus ízeit, egységes hangú előadást teremtsen, fegyelmezett, viszonylag eszköztelen, közvetlen játékot, megtartva az alcím adta utasítást, hogy ti. a darab „drámai legenda”. Ennek a felfogásnak azonban a veszélyei is megmutatkoztak, esetenként szürkébb volt a játék a kelleténél. Izgalmas kérdés, ki a főhőse ennek a drámának? Ines de Castro, aki megingathatat lan és önfeláldozó szerelmes, aki e legendában valóban jelképpé nőtt? Vagy Pedro herceg, aki tudatosan és vakmerően szembeszállt minden hatalommal, igazának tudatában? Vagy Alfonz király, aki a hatalom és az erőszak és a politika képviselőjeként el akarja pusztítani ezt a szerelmet? Az előadás — és talán a darab — alapján is, Alfonz király a lélektanilag legizgalmasabb figura, ő az országban a hatalom, a jog, a törvény, a gőg és az egyetlen akarat, s ő a politika — az embertől elidegenedett politika — képviselője. Ebben rejlik negatív volta, ő az elnyomás és minden megcsontosodott eszme, minden megmerevült, régi igazság. Így következik be, hogy az élet és minden emberi szépség ellen kell fordulnia. De ez a király — Casona különös, bonyolult királya — lényegében mégiscsak ember, érző, szenvedő, öregedő ember, aki szeretetre vágyik és melegségre. „Ki az az ember, aki áll a forrásnál, mégis szomjanhal” — mondja az unokájának, abban a jelenetben, amikor eldől a kérdés, elérkezhet-e még a király az egyszerű emberi boldogsághoz, a valódi szépségekhez és igazságokhoz. Olyan pillanat, amely általánosan is érvényes — minden embernek adódik lehetőség, hogy hazug eszmékhez vagy maradandóbb értékekhez kötelezze el magát. A királyt alakító Baracsi Ferenc nagyon szép munkát végzett, éreztette a királyi palást alatt megbúvó, tétova embert, a nálánál hatalmasabb, bénító eszmék súlyát; az érzelgősség eszélyét finom iróniával védte ki és a figura romantikus vonásait lélektani realizmussal támasztotta alá. A herceg szerepében Hall István szinte végig igazi romantikus hőst alakított, legjobb pillanataiban drámai erő áradt belőle, mégsem tudott mindig egyenértékű ellenfélnek látszani a királlyal szemben. Meszléry Judit ebben a rendkívül nehéz, mert pasaszív, szerepben nem tudta igazi tehetségét kibontani. A dráma egyik aspektusa: kikutatni Ines titkát, s arra a végeredményre jutni, hogy ilyen titok nincs, maga a minden áldozatra kész, mindent eltöltő szerelem az. Csakhogy a néző nem egészen hiszi ezt el, a nézőinek szüksége van azért bizonyítékra, a néző nem elégszik meg azzal, hogy Ines a szavaival fölénybe kerül, a néző érezni és látni is akarja Ines varázsát, szenvedélyének egész nagyságát, báját, gyöngédségét és egyáltalán: a néző egy legendahősnőt akar látni. Ezért nem lehet megróni a nézőt, hiszen alapjában véve romantikus históriát lát, olyan történetet, amely át van itatva misztikummal és ha ennek a történetnek a hősnője nemcsak a szöveg szerint, hanem a színpadon is hétköznapi asszony, akkor a néző kicsit csalódik. Ez a csodálatos, regényes szerelem nem győzi meg teljesen a nézet, és ez azért baj, mert befolyásolja a dráma összes többi igazságának elfogadását. Az infánsnőt Vajda Márta alakítja, aki szimpatikus, de még nem eléggé árnyalt ebben a szintén nem túl könynyű szerepben. A gyermekfigurát alakító Földessy Margit hősiesen küzdött azzal a reménytelen feladattal, hogy a közönség szemében egy hétéves fiúcska illúzióját keltse. A királyi marsallt játszó Várady Szabolcs rokonszenves, komoly alakítást nyújtott, jók voltak viszonylag egyszerűbb szerepeikben a tanácsosok: Petőházy Miklós, Füárp Mihály és Bérczett Tibor.. Szivler József, a hűséges, öreg szolga szerepében kedves volt, Bázsa Éva viszont ellenállhatatlan bájjal és nagy rutinnal formálta meg Amaranta egyszerű, derűs, népi figuráját. A zeneszerző Láng István finom és stílusos zenéje, Vota Emil többnyire szerény és ötletes díszletei, Fekete Mária ügyes jelmezei és a maszkmester Léka László munkája, különösen talán az öreg király és Amaranta jellegzetes, emberi figurája esetében, sokban hozzájárultak a sikerhez. Mert ez a költői, szép dráma mindenképpen siker, első magyarországi színrevitele hasznos és dicsérendő cselekedet. HALLAMA ERZSÉBET Jelenet az első felvonásból HEGEDŐS LÁSZLÓ: Dialaszián ijók Két kalauzlány kinn a peronon szemez velem, pajzánul kacarászik. Az nyurga, szőke, s telt, barna a másik. Döcög a Hév sötétlő tájakon, igéznek félszemmel ártatlanul, kihívó pillantással méregetnek, majd összebújnak s már újra nevetnek, hogy arcom elnéző mosolyra gyűl. Bolondos kedvük célpontja vagyok. Ha jobb így nékik, hadd nevessenek. . A fagytól dagadt, vöröslő kezek elárulják, nem kényes angyalok. Mosolyogni kell, oly pajkos vidámak, mintha játékát nézném víg cicáknak. BERENCSY SÁNDOR: TÉNAGY SÁNDOR: U hóejtés Önmagad oltalma kevés, körülzár magas hóesés, úgy látod, omlik, betakar, magába zár e néma fal, nagyobbat lépsz, ám nem érzed, hogy biztonságod elérted, nincs vége, falra fal, kemény birkózás e lágy tünemény, kilépni ajtó vagy ablak te lehetsz végül magadnak, de megremegsz, bár veszélytelen — tudod — e süppedő jelen, e roppanás a talp alatt általában csak hangulat, mégis: valami rettegés borul rád, nem a hóesés, bújnál, nincs hova, elér s megfenyeget a fehér. Defraeitként ferr a kim józansággal áldott termő napjaimban a rend összekuszált hálóját kibontom, parancsszavak csontos ökleinek súlyát kisarjadó igazamba oltom. Gondolataimat dús kévekbe gyűjtve kövenként felrakva építem világom, s ívelő gerincű hegyek lábainál szavaim felszállnak villámtollú szárnyon Most találkoztak először a válóper óta. A férfi valami iratot kért, azt hozta el neki. Zavartan ültek a vendéglői asztalnál. A pincér már másodszor állt meg mellettük. Feltűnő mozdulattal letette az asztalra az étlapot. — Ebédeltél? — nézett az asszonyra a férfi. Az asszony először bólintani akart, de meggondolta magát. Nem volt éhes, inkább ideges és szomorú. Volt férje divatos öltönyt viselt és az ingét más vasalta ki. Én is túl vagyok rajta... — gyújtott rá elégedetten a férfi, mert csak egy százas lapult a zsebében és még abból vásárolni akart néhány apróságot. Konyakot kért a pincértől és málnát. Az asszony nem csodálkozott, öt év alatt sok málnát fogyasztott. Néha kis adag fagylaltot. A likőr árát sokallta. A konyakét is, de abból a férfi nem engedett. A pincér letette eléjük a poharakat. Hallgattak. A férfi valami beszédtémán gondolkodott és megizzadt a homloka. Az asszony szórakozottan kezébe vette az étlapot. Gyakorlatiasan az árakat nézte. Aztán a férjét, aki a konyakospoharat forgatta a kezében. Ő pecsétgyűrűt viselt, nagy fekete kővel. „Lám — jött méregbe az asszony — már új gyűrűje van. Kitől kanta? Ki ajándékozta neki?” Pillantása megállapodott az étlapon a főtt marhahúsnál. Azt ismerte. Ujból a férjére nézett. A barnára sült idegen homlokára. Csirkeszárnyakra és paprikáskrumplikra gondolt, amiket ezért az idegen homlokért evett meg. Pedig a mellehúsát is nagyon szerette. A pincér tüntetően járkált előttük. Kevesellte a rendelést. Többre taksálta a sötétszürke öltönyt. — Azt hiszem, mégis enni fogok — tette le az étlapot az asszony s olyan lélegzetet vett, mint amikor a versenyző a startkörölő vízbe ugrik. — Parancsolj — élénkült meg a férfi, örült, hogy legalább foglalkozhat valamivel. Az asszony először konyakot kért. Aztán előételt. Valami franciás sakrafélé. Küszködött az idegen ízekkel, de megette két zsemlével. Aztán ragulevest hozatott és rántott csirkét. Uborkasalátával. Öreg sört, drágát. .. pincér jókedvűen jöttment a tálakkal. A férfi nem szólt, de jól megnézte a volt feleségét. — ..Talán már van valakije” — gondolta. Az asszony még mindig evett. Somlói galuskát, dupla tejszínhabbal. A gyomrában szorítást érzett de könekül kanalazott Megivott még egy fekete- bepúderozta az orrát ér ~zt -gudta mennieket! A férfi zavarta, ette ki : pénztárcáiét- — ..Paza-16 lett? — mgasztalta magát s odaadta a pincérnek a bankjegyet.' Az asszony hátradőlv.. duorásy-t.t. -r-ti —-n— 'illái mönül elé- * ■- kevelte. h'ny vek térje a százasból alig kap vissza valamit. BENDE IBOLYA EBÉD