Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)

1982-02-06 / 36. szám

A pécsi bábszínház rendezője Giovannini Rornéi Olasz csengésű neve nem is­meretlen Pécsett. Bábfesztivá­lokon és a Bóbita Együttes egy-egy korábbi előadásának vendégrendezőjeként több íz­ben is találkozhattunk vele. Egy éve a Pécsi Nemzeti Szín­ház tagozataként működő Bó­bita bábszínész rendezője. Az út, amit a hivatásos művészi „státuszig" bejárt, hosszú, moz­galmas, érdekes és küzdelmes. Útkeresésének láncolata, a diák­köri irodalmi színpadoktól, a kü­lönböző pantomim együttese­ken át ismert, rangos amatőr együttesek művészeti irányítá­sáig, akikkel (a budapesti Ast­ra, a debreceni Vojtina Báb­együttes) már országos, feszti­válokon pedig nemzetközi si­kereket ért el. Pantomimes ko­rában jött rá egy ponton, hogy a beszéd, a szó erejét nem ké­pes nélkülözni abban, amit csinálni szeretne. Hosszú ideig kerámiákat készít bedolgozó­ként az Iparművészeti Vállalat­nak, majd az Állami Bábszín­ház díszítő munkása, és ven­déghallgatóként elvégzi a báb­színészképzőt. Mindig, minde­nütt tanulni, elsajátítani igye­kezett minden elképzelhető stí­lust és technikát, aminek a bábjátékhoz valamilyen köze lehet. Kós Lajoshoz, a Bóbita veze­tőjéhez régi alkotó barátság fűzi. Ennek jegyében kapott meghívást és rendezte meg Pé­csett néhány éve a Micimac­kót, a Hagymácskát. Az utóbbi előadást láttam magam is. A kicsiket egyértelműen magával ragadta az életre hívott mese. Utánalapozva ezt olvastam a „korabeli” tudósításban: „Ami­kor az előadásnak vége lett és a közönség kifelé tódult, egy aprócska szöszi kislány az elő­csarnokban kitépte magát az anyja kezéből és bömbölve visszarohant a helyére. Kell en­nél szebb kritika? ...” E néhány sor nyomán úgy gondolom, nem nehéz megtalálni, felmu­tatni Giovannini Kornél ren­dezői egyéniségének legsajá­­tabb vonásait. Amit eddigi pályaívében már jeleztem: az árnyjátéktól a pálcás és kesz­tyűbábig, a bábpantomimtól a marionettig mindent elsajátíta­ni és felhasználni törekedett — tudatosan: mit, mikor és miért éppen ott — a leghálásabb kö­zönség minél nagyobb gyönyö­rűségére. „Jó lenne ennek a műfajnak minden örömét átél­ni.. . Úgy érzem mindaz, amit eddig tettem, vagy próbáltam, itt a gyerekközönség előtt ösz­­szegeződik. Gyakran vidéken elképesztő körülmények között játszunk. Az egyik komlói bá­nyánál 600 kisgyereket hoztak el egy csarnokba. Meg kell próbálni, ezek a gyerekek nem csalódhatnak!... Sikerült meg­teremteni a mese varázsát, s akkor talán hajdani fényes szellők leheletéből éreztünk meg valamit— mondta be­szélgetésünkön. Napjai az alkotó munka he­vületében telnek, ami így leír­va szürke és kopott, nem fedi ezt a bonyolult és összetett folyamatot, ami egy bábszí­nész rendező lényegét jelenti. Hiszen egy gondolatcsírától, egy darab kiválasztásától az előadásig szinte felsorolhatat­­lan­­mindaz, amit elvégez, ösz­­szehangol, irányít egy produk­ció megvalósításában. Papír­lapot mutat, legutóbbi bemuta­tójuk (Illyés Gyula: Tündérszép Ilona . . .) három skicc-rajzával. Annyi van rajta, mi legyen ké­zi- (kesztyűs), mi pálcás báb és mi maszkos, illetve egész­alakos óriásbáb. Ez a rendezői koncepció a bábokra — a töb­bi a tervező feladata. A bábo­kat a műhelyben fiatal és na­gyon tehetséges bábkészítő művészek alkotják meg. Kita­lálva, milyen anyagból, milyen technikával a legalkalmasabb. Azután elkészülnek a díszletek, megkezdődnek a színpadi pró­bák, zenével, világítással. A bábmozgató művész bábozik, kellékezik, díszleteket cserél, „effektezik” (különböző eszkö­zökkel hanghatásokat kelt), olykor zenél, furulyázik, ciga­rettafüstöt fúj a sárkány alá vagy éppen „Untermann", vagy­is a bábmozgató segítője. Midezt négy—hat, olykor több bábmozgató végzi. De a sok­sok apró részfolyamatban mindenki fontos a maga he­lyén, hiszen minden bábszín­ház egy nagy kollektív alko­tás. Amiben a rendező teremt harmóniát. Miközben sok másra is gon­dol. A jövőre. Régi melengetett vágya a Toldi, a Buda halála, a Faust bábszínpadon, közép­­iskolásoknak. A legközelebbi pedig Károlyi Amy szövegköny­vével: az elnyűhetetlen Hófe­hérke, a kicsiknek. És talán egyszer a János vitéz . . . Giovannini Kornél egy éve hivatásos bábművész. Ahogyan egy éve hivatásos bábszínház a Bóbita is. Ez alatt (a nyári színház néhány előadásával együtt) több mint 200 alka­lommal szerepeltek. Nagyobbá­­ra vidéken . . . W. E. Jelenet a Tündérszép Ilona és Árgyélus című mesejátékból Giovannini Rornéi rendezésében. Fotó: Cser­ László A politikus író Darvas József hetvenedik születésnapjára Darvas József Gyermek­éveimből című visszaemléke­zésében olvashatjuk: „Apró örömök és nagy bánatok: ti­teket idézlek most, hogy megmutassam az egyszerű emberek egyszerű életét. Rit­ka ünnepek és sanyarú hét­köznapok: jöjjetek elém hosszú-hosszú sorban és te­gyetek tanúságot a dolgo­zók igazáról." Első irodalmi bemutatkozása alkalmával, a­ Nyugat 1934. februári szá­mában megjelent forradalmi verséhez mellékelt önéletraj­zában pedig többek között így fogalmazott: „A paraszti sors keserűsége és emberte­lensége állandóan kísértett és árulásnak tartottam vol­na cserbenhagyni anyám és testvéreim sorsosait." Ez az elhatározás hitvallásnak is tekinthető, amelyhez Darvas József mindvégig következe­tesen hű maradt, „e problé­mában nyavalygásokon vagy virtuozitásokon túl” harcos és becsületes irodalmat akart írni. Már a harmincas években a politikus író rögös útját választotta. De lehe­­tett-e 1945 előtt anélkül poli­tizálni, hogy osztálya legnyo­­morúságosabb rétegének elesettségéről és elhagyatott­­ságáról szólt volna? Első regényére, a Fekete kenyérre (1934) — noha még zsenge alkotás —az irodalom tekintélyes öregei (Móricz, Schöpflin, Benedek Marcell) már felfigyeltek. Kitűnt be­lőle, hogy az írónak bőséges élményanyaga van a zsellé­rek életéről. Egyre gazda­gabban kibontakozó regény­írói munkássága nyomán nem véletlenül ajánlottak a népi írók fegyverbarátságot. A harmincéves koráig meg­jelent nyolc regénye közül talán az Elindult szeptem­berben (1940) a legsokré­tűbb, formájában is legegyé­nibb. Hőse, Vass Pista amo- o­lyan alakmás, hiszen ő is képzős diák, akinek öntudat­ra ébredésében az író a , népből jött értelmiségi öntu­datra ébredését mutatja be az ellenforradalom korának viharai között. Életprogramot álmodik: hogyan lehetne közvetíteni anyjának s a szegénységnek a boldogság tudományát. A regény­­az el­kötelezettség igazi alkotása, művészi erővel sugározza a népből jött értelmiségi hűsé­gének gondolatát. A hűség regénye a Máróli holnapra is (1940). Főhőse, a zsellérszülőktől származó református lelkész úgy hiszi, a nagygazda lányához fűző­dő szerelme nem akadályoz­za abban, hogy a szegények papja legyen. A leendő após népellenes bűnei azonban kijózanítják: belátja, hogy lelkében nem állhat be kompromisszum, s visszatalál a néphez. Darvas paraszti tárgyú re­gényeiben a faluszéli szegé­nyeket együttérzéssel, nagy­fokú beleéléssel ábrázolja. Köztük van otthon, ismeri mindennapi gondjaikat, vá­gyaikat, mozdulataikat. Áb­rázolásmódját tekintve ugyan a realista próza hagyomá­nyait folytatja, de a baloldali kritika felfigyelt epikus kon­cepciójának új vonásaira is: észrevette a továbblépést Móricz és a népi írók ábrá­zolásmódjától. A főhősök többnyire lemondanak indivi­duális ambícióikról, s a fenntartó közösség szószólói akarnak lenni. Történelmi re­gényében, a Törökverőben (1938) pedig különös gondot fordít a nép hangulatára, el­idegenedésére, tájékozatlan­ságára, Írói megoldásaiban a nép gondolkodásmódja, érzelmi-indulati állapotválto­zása történelmet alakító erő. Művei mély pszichológiai kul­túráról tanúskodnak tehát. Fontos szerepe van egy-egy hatalmas tömeglélektani konfliktusnak. De a népet nem idealizálja. Tudja, hogy kész a forradalomra, de a tragikus félresiklásokra is megvan a hajlandósága. Újszerű megoldásokat ve­hetünk észre kompozíciós el­járásaiban is: a főhős és a közösség egymásnak felelge­­tő szózatait a görög drámák­ra emlékeztető módszerrel alkalmazta. Az ifjúkori mű­vekben kétségtelenül fontos elem tehát az útkeresés. Mégis minden egyes műve önálló értéket is képvisel: összességükben lázító tükör­képét adják a korabeli ma­gyar valóságnak. Mintegy objektív látleletet ad A leg­nagyobb magyar falu (1937) című szociográfiai regényé­ben, a lírai átéléssel készült Egy paraszt család története (1939) pedig már nem csu­pán história, hanem eleven parasztlegenda is. A felszabadulás biztosítot­ta az alkalmat az írói prog­ram gyakorlati megvalósítá­sára. Darvas József élt az alkalommal. Szinte a felsza­badulás pillanatában írta meg a Város az ingoványon (1945) című vallomásos publi­cisztikáját, amelyben a fel­szabadult nép jelképesen ve­szi át történelmi jussát, az országot és Budapestet. Darvas itt a legnagyobb ma­gyar falu,­­Orosháza mellé, a fővárost is a szülőföld rangjára emelte. Ezzel a sző­kébb hazából hozott külde­tést országos célkitűzésekkel kötötte össze. Bizakodással vetette bele magát a közéletbe: ország­­gyűlési képviselő, a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, a Sza­bad Föld szerkesztője, épí­tésügyi, közoktatásügyi, majd népművelési miniszter, 1951 — 53 között az írószövetség el­nöke. Másfél évtizedig írói művet alig alkotott, s a köz­életi szereplés mellett a kri­tikai hang elhallgatott. Az életmű politikai aktivitásban, tettekben épült. 1956 aztán ismét önvallo­másra késztette, összekap­csolta az 1944-es és az 1956-os tragédiát, nyomozta a közös motívumokat. A drá­mát találta a nemzeti ön­vizsgálat legalkalmasabb formájának. A Kormos ég (1959) az ellenforradalommal szembenéző magyar iroda­lom egyik legbátrabb alko­tása. A Hajnali tűz (1961) című tragédia pedig az elkö­vetkező nagy társadalmi harcnak, a falu szocialista átalakulásának maradandó értékű dokumentuma. Mind­két műben fontos szerepet kap a történelmi perspektíva. Kit terhel a felelősség a nemzeti katasztrófáért? A fő konfliktus az egyén és a kö­zösség viszonyában a szocia­lista renden belül jelentke­zik. A Részeg eső (1963) nem­csak Darvas utolsó pályasza­kaszának legnagyobb alko­tása, hanem az egész fel­­szabadulás utáni magyar re­gényírás kimagasló eredmé­nyei közé tartozik. Tragikus képet ad az ellenforradalom eseményeiről. De a háttér­ben megjelenik az 1939-es társadalmi válság, az 1944- es októberi katasztrófa, a fel­­szabadulás, a személyi kul­tusz időszaka is. Mindez a főhős, Szóláth Béla filmren­dező emlékező tudatában egyetlen nap alatt merül fel. Az 1958 utáni szakasz volt Darvas pályájának legki­egyensúlyozottabb szakasza. Utolsó éveiben a történelmi dráma műnemében vallatta a nemzet jelenét és múltját, s próbálgatta igazítani jövő­jét (A térképen nem talál­ható, 1969; Zrínyi, 1967; Hu­nyadi, 1973). 1958-tól­­haláláig ismét az írószövetség elnöke. Ilyen szerepében is a másokért vállalt küldetésből merített erőt. Írótársait egyenrangúan szerette. Szeme mindig nyitva állt a fiatal írókra. Emlékeze­tünket benépesítette művei felejthetetlen hőseivel, de mindezek eleven jelenlétét nem pótolják. Korai tragikus halála óta feloldhatatlanul hiányzik lépésének kiegyen­súlyozott üteme ,és biztonsá­ga, a gondok szövevényében utat jelölő bölcsessége. Nemes István Egységes világkép, kom­plex tananyag Gáspár László könyvének második kiadásáról Gáspár László Egységes vi­lágkép, komplex tananyag cí­mű könyve esetében jól ismert baranyai szerző, jól ismert kö­tetéről van szó. Azokkal szem­ben, akik évek óta hiába ke­resték ezt a kiemelkedő fon­tosságú tantervelméleti mun­kát, adósságot törlesztett a Tankönyvkiadó, amikor a ko­rábbi kétezres példányszámmal szemben az 1981. évi második kiadást négyezer feletti pél­dányszámban adta közre. Igazuk lett az első kiadás HÉTVÉGE 8. méltatóinak: a könyv nagyon hamar elfogyott. És ez nem­csak az alacsony példányszám miatt volt így. Az első kiadás ekkor jelent meg, amikor az általános iskolákban megkezdő­dött az új tantervek bevezeté­se. A tantervelméleti kérdések iránti felfokozott érdeklődés légkörében különösen izgalmas olvasmány lehetett a szocialis­ta nevelőiskola tantervelméleti alapjainak a szerző által kidol­gozott (s az 1981-ig általa ve­zetett szentlőrinci kísérleti isko­lában gyakorlatban is kipró­bált) rendszere. Gáspár László könyvének egyik titka: az aktualitása. Si­kerének másik forrása: a gya­korlattal való szoros kapcso­lata. Még a legelvontabb el­méleti problémák kifejtésekor is következetesen az iskolai gyakorlatot tekinti viszonyítási alapnak. Egyaránt van monda­nivalója az elmélet szakembe­rei és az iskolai gyakorlat szá­mára. Nagy Sándor didaktikai szintézisre vállalkozó munkájá­ban (Az oktatáselmélet alap­kérdései, TK. 1981.) a jövőbe mutató tantervelméleti törekvé­sek alapirodalmába sorolja Gáspár László könyvét; a Kul­túra és Közösség 1981/2. szá­mában pedig Bujdosó Dezső az akadémiai távlati művelt­ségkoncepció egyik fogyatékos­ságának ellenpólusaként emlí­ti, mondván: „A szemléletbeli egyoldalúság . . . annál is in­kább feltűnik, mert ismeretesek elméleti és kísérleti munkák, amelyek hozzájárultak ehhez a problematikához. Például Gás­pár László Egységes világkép, komplex tananyag c. munkájá­ban már 1978-ban publikálta koncepcióját, iskolai gyakorla­tában pedig már korábban megvalósította. A természet és a társadalom fejlődése című szentlőrinci általános iskolai anyag mind a természettudo­mányi, mind a történelmi (tár­sadalmi komplexitás vonatkozá­sában) tovább jut, mint a je­len kötet. (A Műveltségkép az ezredfordulón c. kötetről van szó, Kossuth Kiadó, Bp. 1980.) Az általános iskolai nevelés és oktatás terve 1978-tól reá­lis programként tűzte ki célul iskoláink elé a szocialista ne­velőiskola megvalósítását. Gás­pár László könyve ebben az új helyzetben segítséget adhat távlati lehetőségeink és tenni­valóink felismeréséhez, értel­mezéséhez. Annak felismerésé­hez egyebek közt, hogy a ne­velőiskola megteremtése nem­csak a nevelés időstruktúrájá­nak gyökeres megváltoztatását igényli, hanem a tananyagki­választás és -elrendezés elvei­nek megújítását is. Annak fel­ismeréséhez, hogy a könyvben leírt sajátos szentlőrinci tan­tárgyi rendszer egyedi jelen­ség ugyan, de a szocialista nevelőiskolában a tanítási-ta­nulási folyamat természetes kö­zege mindenképpen valamely (a világkép egészét közvetíteni képes) komplex tantárgyi rend­szer, amely az első reális lehe­tőség az alapvető világnézeti összefüggések rendszerbe fog- solt kifejezésére. Az Egységes világkép, komp­lex tananyag szemléletformáló munka. Nem a napi pedagó­giai folyamatok közvetlen be­folyásolására törekszik, hanem a távlatok tükrét tartva a min­dennapok pedagógiája elé, gyakorol arra közvetett hatást. S ha az általános szemlélet­­formálásnál mégis többre tud vállalkozni, az a második ki­adás szerencsés időzítésének köszönhető: 1981-ben indult meg a kísérlet kiterjesztésének programja; vállalkozó kedvű nevelőtestületek készülnek So­mogy megyében a szentlőrinci iskolakísérlet adaptálására, és folynak Szentlőrincen az isko­lakísérlet középiskolai kiterjesz­tésének előkészítő munkálatai is. A kiterjesztés tudományos programjának is fontos doku­mentuma lehet ez a kötet. És minden bizonnyal újabb és újabb társakat toboroz majd a szocialista nevelőiskola megte­remtésén munkálkodók növek­vő seregébe. (Tankönyvkiadó, 1981.) Kocsis József

Next