Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)

1987-03-01 / 59. szám

Hegyiéknél a hegyben Megmozdult a hegy lába. A völgy ölét valahol moto­ros kapa szaggatja, itt-ott füst kanyarog az­­ég felé." Gi­­zus csak a tizes busszal jön majd ki, most még talán a fodrászbúra alatt ül, a gye­rek viszont a haverokkal már­­az erdőben keresi a róka­lyukat Szép állat volt, ame­lyik a télen kerülte a kertek alját, megkapta a nyulak belsőségét, elégedett lehet, a nyulak gereznája meg kifor­dítva, szénával kitömve, sóz­va szárad. — Itt vagyok, amikor csak lehet. Az új főnök még a műhelybe sem jött le, csak letelefonált, délutánra legyünk meg a munkával. Azt se jött le megnézni, milyen gépeink vannak, hogyan dolgozunk, de legyünk kész délutánra ... Két hétig csak azon dolgoz­tunk, akkor lettünk meg ve­le... Hajnalban már jár az agyam, nem tudok aludni, hát kijövök, amikor csak tu­dok ... Még nem metszek, ezt a tíz sort még ráérek, de arra feljebb, a nagyobb gaz­dák már megkezdték. Akiknek egy-két holdjuk van­, azok már metszenek. Ennek a kék­frankosnak itt nem vált be a kordonkar, most majd visz­­szametszem, itt rövidcsapra, hagyok biztosítócsapot, ezek­ből meg lugast nevelek az út fölé. A szomszéd ajánlot­ta, hogy ássak a fák tövé­be hullott nyulat bőröstől, de ennek a baracknak nem hasz­nált, mézgásodik, most kitisz­títom, rézgáliccal kikenem, ta­lán rendbejön. Az almának, meg a körtének viszont jót tett. Ezt a körtefát nagyon sze­retem, ez volt itt az egyetlen gyümölcsfa, tíz éve itt még fű volt, tarackos, meg csipke­­bokorerdő, a fa fölfutva, már ,alig van kérge, de kapott trágyát is, hullott nyulat is, s ni, milyen szép új haj­tásai­­ vannak. A ház Imre munkája, He­gyi Imréé, a fákat Gizus vá­lasztotta ki a kővágószőlősi hegylábra, ahon­nan csodála­tosak az esték, az öreg temp­lom tornya mellett megy le a nap nyáron, a tűz mellé a szomszédból átjön a test­vér, aki angórázik a kert mel­lett, őszönként meg megindul a hegy, látogatják egymás pincéjét az új és régi gaz­dák, tanulni fortélyt, kóstol­ni egymás borát. Imre a tőkék mellett álldo­gál, tervezi,­ melyiket hogy metssze március közepén. Markában földet morzsol, elé­gedett, trágyát forgatott az őszön a sorok közé, a rögö­ket megporhanyósította a tél, rajta nem múlik, mi kerül majd a hordóba. Rajta nem. B. L. Csúcstechnológia AC 200 Március 2-ától, hétfőtől a Kossuth adó programját is a mikroproceszorral vezérelt mű­sorlejátszó rendszerrel - AC 200-as berendezéssel - juttat­ják az adóállomásra. A Petőfi adó és a III. műsorának su­gárzását már februártól szintén ilyen típusú berendezéssel bo­nyolítják le. A Rádió Danu­bius programját tavaly, csak­nem fél éven át két AC 200 berendezéssel játszották le. A Magyar Rádiónál végrehajtott rekonstrukció során hat ilyen berendezést szereltek fel az új üzemépület műsorstúdióiban. Az AC 200 berendezés az Elektroakusztikai Gyár­ új ter­méke, a mikroprocesszorral ve­zérelt műsorlejátszó rendszer első tagja, csúcstechnológiát képvisel. Kezelése sokkal egy­szerűbb, mint az eddig hasz­nált berendezéseké, így az adás során kevesebb hiba for­dulhat elő. A gyár szakemberei a szá­mítástechnika alkalmazásával fejlesztették ki e korszerű rend­szert, amelynek központi része a vezérlőasztal, a kezelő mun­kahelye. Fontos eleme az elekt­­­­ronika zömét tartalmazó keret, vagyis szekrény, a bemondó asztala, az alfa-numerikus dis­play, valamint a műsor szolgál­tatásához használatos stúdió­magnó, lemezjátszó, szünetjel­­gép, pontosidő-adó. A műsor­kibocsátás teljes folyamatát a mikroprocesszor felügyeli. Az Elektroakusztikai Gyárban hamarosan elkészülnek az AC­­, műsor lebonyolító rendszer újabb típusai: az AC 201 és az AC 202 berendezések. Lovásziskola Bábolnán Tantárgy a fogathajtás Legtöbben talán Sára Sán­dor Bábolna című dokumen­tumsorozatából , értesültünk ar­ról, hogy a Bábolnai Mező­­gazdasági Kombinát lovászis­kolát is működtet — elsősorban saját szakemberigényeinek ki­elégítésére. Hiszen az ott ta­nulóknak a tandíj fejében két évig a bábolnai ménesben kell dolgoznia. De lapunkban is je­ lent meg hirdetés, mely erre az iskolára vár jelentkezőket, ezért is érdeklődtünk Prekler László ágazatvezetőnél. - Tervezzük, hogy Bábolnán egy speciális mezőgazdasági szakközépiskolát hozunk létre — a lovásziskola ennek kere­tében működne tovább. Elkép­zeléseink már konkrét formát öltöttek, s azok az illetékes helyeken várják elbírálásukat. Évente 18-20 fiú tanulhat Bábolnán a nyolcadik általá­nos elvégzése után: a határ­időt úgy állapították meg, hogy azok is jelentkezhessenek, akik először másutt próbálkoztak — eredménytelenül. A leendő lo­vászoknak május 15-ig kell je­lentkezniük az iskolára, ahol majd hetente váltja egymást a tanulás és a munka. A tan­anyag általában a szakmun­kásképző intézetek anyaga, természetesen a szakmai tár­gyak és a gyakorlat a lóval, lótartással,­­tenyésztéssel kap­csolatos elméleti és gyakorlati tudnivalók elsajátítására való. A diákok kollégiumi elhelyezést kapnak, s ösztöndíjat is, hogy semmi se akadályozza őket a tanulásban. A bábolnai lovásziskola ha­mar népszerűvé vált, már két­szeres a túljelentkezés. Talán azért is, mert a lósportban az utóbbi években szép eredmé­nyeket értek el a magyarok, nevezetesen a fogathajtásban. Márpedig a fogathajtás Bá­bolnán is tantárgy- - igaz a szenatárolás is, miképp az is­tállók rendben tartása. B. L. Rádió mellett... Hűség? Valamikor — még az ötve­nes évek legelején — amikor a fél ország alapfokú szemi­­náriumokra járt (másik fele pedig várta a beh­atást) azt tanultuk, hogy a szocialista társadalomban nem lesz munkanélküliség, nem lesz munkaerő-felesleg. Azóta megváltoztak a viszonyok, a gazdasági viszonyok, meg kell hagyni, elég meredeken. A napi híradásokból értesülhe­tünk, hogy egyes üzemekben, gyárakban, munkaerő átcso­portosításra van szükség, ami alatt értendő a dolgozók át­képzése más szakmákra, át­irányítása más munkahelyek­re és értendő az elbocsátás is főleg azok esetében, akik „slendrián" módon dolgoz­gattak. Az érvek — amelye­ket az érdekelt munkahelyi vezetők hangoztatnak — még meggyőzőek is. Hallottam a­­ rádió egyik műsorában, hogy­­ a nagy vidéki textilgyár veze­­­­tősége 100 fő elbocsátását tervezi. A riportból ugyan nem derült ki, de remélhe­­­­­ően nem az utcára kerülnek, hanem valamilyen úton-mó­­don találnak más munkahe­lyet, ott, ahol foglalkoztatá­suk gazdaságos lesz. De nyilatkoztak a munká­sok is. Tessék csak jól fi­gyelni: „Nem tudjuk, ki ke­rül bele a száz elbocsátott közé?" Aztán: „Mindennap azzal indulunk műszakra, hogy ma közlik vele vagy ve­lünk a felmondást. Nyugta­­lanuak vagyunk.” Egy asz­­szony: „Csak a melósokat küldik el, ez a hír járja . . ." Akik hosszú éveket letöltöt­tek a gépek mellett és meg­tanulták a szakmát, meg­szokták és megszerették mun­kahelyi környezetüket, sőt, a gyárra építve jövőjüket, sa­ját tervüket, letelepedtek, családot alapítottak — amely­re mellesleg korábban min­den eszközzel éppen a gyár vagy az iparág ösztönözte őket —, most szinte elölről kell kezdeniök mindent . . . Roppant nagy gond ez, amely nyomasztja a munkást is, a munkáltatót is. A szövők — pontosabban a szövőnők — elmondtak mást is: „Hogy gazdaság­talanul termelt a gyár? Hát ki volt az oka annak, hogy rendszeresen rossz alapanya­got kaptunk a gépekre?, hogy a fonoda silány, csomós fo­nalakat szállított az üzemnek és nem tudtunk egy ép ter­méket kiadni a kezünkből? . . . és hogy nem egyszer még si­lány anyagot sem kap­tunk . . .?" A munkásnők pa­naszát nyilván hallották a gyár, vagy az egész iparág vezetői is, de a válasszal adósak maradtak. Vártam va­lami olyasmit, hogy ezért vagy azért mi vagyunk a fe­lelősek, hogy a különböző tanácskozásokon, termelési értekezleteken hangoztatott szövegek és haszontalan ígér­getések következményeként most akár le is mondunk és vállaljuk a következményeket. Ilyesmi nem hangzott el. Mit is gondoljak? Lehet, hogy ők tényleg nem felelősek. Vagy pedig én vagyok naiv. A múltkor — igaz nem a rádióban — egy iparági ve­zető azt mondotta a ripor­ternek: „Nem kell érzelgős­­ködni amiatt, hogy valaki harminc évet lehúzott egy munkahelyen. Lehet, hogy azért nem változtatta munka­helyeit, mert tehetetlen és tehetségtelen volt . . ." Elhal­­tem. Emlékszem, volt időszak, amikor csak elbocsátás révén válhatott meg valaki munka­helyétől, sőt, meg is bélye­gezték, a személyi lapjára felkerültek az elítélő megjegy­zések, hogy karrierista, hogy anyagias, hogy összeférhe­tet­len, hogy nyughatatlan és egyáltalán nyavalyás kispol­gár. Aztán végre jött a fel­oldó — emberi — rendelke­zés: mindenki szabadon vá­laszthat munkahelyet. De a példakép akkor is az volt, aki hűséges a munkahelyé­hez, lásd . . . törzsgárda sza­bályzatot. Most viszont nem tudom, mit gondoljak. Azok­ról, például akik nem mász­káltak. Vasárnapi szakácstanács Megtörtént az első „Kotnye­les party", a pécsi Halászta­­nyán pénteken este, igazán jó hangulatban. „Kotnyeles” azért, mert egy-egy önkéntes jelentkező vendég veszi át a „hatalmat" a konyhán és sa­ját speciális ételét készíti el a főszakács, Bus Károly, a kí­váncsi vendégsereg érthető örömére. A következő hetek péntekjeire is van már jelent­kező: legközelebb egy nyom­dász, majd egy elektrotechni­kus, illetve egy rendőrtiszt vál­lalta legkedvencebb ételének bemutatását. A sort ezúttal egy orvos, dr. Bengerné Mik­lós nyitotta meg.­­ Manapság nagy kultusza van a konyhai remekléseknek: engem személy szerint azért érdekel a konyhai ténykedés, mert az alatt a néhány óra alatt teljesen kikapcsolódom a napi gondokból és a főzés, vagy új ételekkel való kísérle­tezés pihentet. - De valakitől csak elta­nulta a főzést.. . - Azt hiszem, érzékem van hozzá, valahogy rám ragadt. Igaz, édesanyám nagyszerű ételeket készít, de például a nagybátyám, vagy apám fér­­fiatlannak tartják ma is a fér­fiak forgolódását a konyhán. Feleségem viszont nagyon ked­vesen mindig meglep egy-egy újonnan megjelenő szakács­­könyvvel. Egyébként a legked­vesebb ételem a vasárnapi hús­leves, amelynek megvan a maga családias hangulata. A vasárnapi ebéd ezért szinte már szertartás számba megy. A „Kotnyeles party" étlap­ján viszont nem húsleves, ha­nem „tormás halleves”, illetve „kotnyeles ponty angyalbö­­gyöllővel" és „rock-körte” sze­repelt. öt főre számítva kell hozzá 30-40 deka fagyasztott ton­hal, amelyet kiolvasztunk, majd öt-hat dekás darabokra vágunk és apróra vágott vö­röshagymával tejben áztatunk a felhasználás előtt három­négy óráig. Közben 5 deci sa­vanyúkáposzta levét hozzá­adunk egy liter vízhez, bele kb. 30 deka füstölt csontot, babérlevelet, három gerezd zúzott fokhagymát, mokkáska­­nálnyi köményt, őrölt fehér­borsot, egy csapott evőkanál­nyi mustárt és háromnegyed órá­t főzzük. Utána kiszedjük a csontot, majd három evő­kanál liszttel, egy deci tej­színnel és egy deci tejföllel behabarjuk. Ebbe a lébe tesszük a feldarabolt tonha­lat és forrásig főzzük. Úgy tálaljuk, hogy a halat tesszük a tányérokra, rászűrjük a le­vest, majd végül a tetejére a frissen reszelt tormát. A kotnyeles pontyhoz kell másfél kilós hal, amelynek fejéből, farkából, halászlé­­kocka hozzáadásával máskor jóízű kis halászlét készíthe­tünk. A halszeleteket sózzuk, lisztbe mártjuk és félretesszük. Addig elkészítjük a mártást, amelyhez 20-25 deka gombát apróra vágunk és lecsósan „pörköltet" főzünk belőle. Amikor elkészült, kevés liszt­tel, tejföllel behabarjuk. Fél­retesszük, amíg a mirelit „nudlit" - vagyis az­ angyal­­bogyöllőt - kifőzzük, leszűr­jük. A halat ezután forró zsi­radékban hirtelen kisütjük, tálalásnál rámerjük a mártást, melléje körítjük a nudlit. A „rock-körte" egyszerűbb. Bolyi rockfortot kevés vajjal habosra keverünk, majd fél­bevágott befőtt körték üregé­be nyomjuk csillagpréssel, ha az nincs,­­zsírpapírból csavart tölcsér is megfelel a műve­letnek. Díszítésként a körték­re egy-egy szem meggyet he­lyezünk. E fenti ételeket már csak farsangi bolondságból is érdemes otthon elkészíteni, a recept különben is egy orvos­tól származik, nagy baj nem lehet... R. F. vasárnapi

Next