Dunaújvárosi Hírlap, 1974. április (19. évfolyam, 26-34. szám)
1974-04-04 / 27. szám
8. olda! Dunaújvárosi Hírlap A haditudósító emlékezik Szokolov, Viktor Dmitrievics nem készült haditudósítónak. Amikor 1939-ben eljött a sorkatonai szolgálat ideje és sok más társához hasonlóan ő is magára öltötte az egyenruhát, maga sem hitte volna, hogy pár év múlva a Magyarország felszabadításáért küzdő bajtársai hősies harcáról fog harctéri tudósításokat írni. A háború azonban, amely a békés polgárokból elszánt harcosokat, családapákból erélyes parancsnokokat, egyszerű emberekből hősöket teremtett, belőle haditudósítót formált. Egy haditudósító sokfelé megfordul, sokat lát, tapasztal, ezért az egyik leghitelesebb szemtanúja a sokszor bonyolult, nehezen áttekinthető eseményeknek. Viktor Dmitrievics azonban nemcsak szemtanúja a hazánk felszabadításáért folyó harcoknak, hanem résztvevője és egyben krónikása is. A korabeli tudósítások mellett már ez ideig is több könyvben dolgozta fel harctéri tapasztalatait, és most készíti elő kiadásra volt bajtársai helytállását hősiességét bemutató ,,Magyarország epén harcoltak” című munkáját. A széles körű áttekintéssel rendelkező szemtanút szőkébb hazánk Székesfehérvár, Dunapentele és környékén lezajlott harcok részleteiről faggatom, huszonkilenc év távlatából, moszkvai otthonában. — Milyen emlékei fűződnek a székesfehérvári felszabadító harcokhoz? — Székesfehérvár neve mind hadtörténelem, mind az én egyéni életem történetének lapjain, kitörölhetetlen nyomot hagyott Az általános hadműveleti helyzet ismeretes. 1944. december 23- án a déli irányból támadó csapataink felszabadították Székesfehérvárt és kijutottak a Bicske—Esztergom vonalba. Másnap Bicskét is felszabadították. E hadműveletek a Budapest körülzárására és felszabadítására irányuló harcok egy részét képezték Én ebben az időben a 295- ös harci repülő divízió politikai osztályán a „Haza védelmezője” című újság tudósítójaként dolgoztam. Ezért elsősorban a harci repülők tevékenységét ismertem. Harci repülő egységeink Székesfehérvár, Börgönd, Csákvár és Zámoly repülőterére települtek, amelyeket — mint ismeretes — kétszer is el kellett foglalni az ellenségtől. — Bár a német ellentámadás ténye valóban ismeretes, mégis megkérem Viktor Dmitrievicset, mondja el, hogyan vette ki részét ezekből a súlyos harcokból. — 1945. január 18-án az elkeseredetten támadó fasiszta haderők kijutottak a Székesfehérvártól nyugatra vezető autóútra. Rendkívül súlyos helyzet alakult ki. Az ellenség nagy létszámú harckocsi bevetésével támadott. A mi harci gépeink eredményes alkalmazását a kedvezőtlen meteorológiai viszonyok (sűrű köd, 200—300 méter alacsonyan szálló felhők) nagyon megnehezítették. Többek között ezzel is magyarázható, hogy estére a német tankok egészen a székesfehérvári repülőterünkig nyomulhattak. A repülőtéren körkörös védelemre rendezkedtünk be. Mindenki, aki mozogni tudott, fegyvert, harckocsielhárító gránátot fogott és kivette részét a harcból. A fasiszta tankok ellen bevetettük a légvédelmi lövegeinket is, sőt még a 37 milliméteres ágyúkkal felfegyverzett JAK—3 és LA—5 típusú repülőgépeket is rögzítettük, és állóhelyzetből ezek is lőtték a támadó tankokat. Egész éjjel folyt a tűzpárbaj. Reggelre sikerült a fasisztákat annyira visszaszorítani, hogy harci gépeink felszállva átrepültek Tökölre és Kiskunlacházára. A továbbiakban innen támogatták a harcot, melynek eredményeként először északról, majd délről is ellentámadásba mentünk át Székesfehérvár irányába. — Mennyiben érintették ezek a harcok Dunapentelét? — E harcok közelében, így Dunapentele felett is súlyos légicsatákra került sor. Egy alkalommal például LA—5 típusú gépeink egy csoportja D. Kravcov vezetésével Dunapentele körzetében járőrtevékenységet folytatva négy FV—190 típusú fasiszta repülőgéppel találkozott. Kravcov parancsot adott a támadásra, majd egy jól sikerült találattal az egyik ellenséges gépet földre kényszerítette, míg géppárja úgy talált el egy másikat, hogy az a levegőben felrobbant. Az időközben megjelent újabb 4 német gép mindezt látva megkísérelt kitérni a harc elöl, de Kravcov beosztott géppárjával rájuk támadott és még egy fasisztát sikerült Nemes Nagy Gergely soha nem várta az oroszokat. Egyke legényként beleszületett nyomban a jólétbe. Apja vagyona , a fatelep, olyan szigorral határozta meg jövendőjét, hogy tettekben megmutatkozó lázadásig csak egyetlen egyszer merészkedett el. Azt tette ugyanis, hogy szerelemből nősült. Feleségül vette a pantallás tanító dúskeblű Szilviáját. Aztán keresztényhez méltóan eljárt a templomba, cipelte a körmeneti zászlót, és szerelemmel teli éjszakákon kócos gyerekekről és motoros fűrészről álmodott. Szilvia elsőnek Pétert szülte meg, majd nyomban utána Klárával lett terhes. A kis Klárát a háború szele sürgette. A családi számítás szerint kétgyerekes apát nem lehet háborúba vinni. De hiába volt e számítás, a háború kegyetlen pofonját már kivédeni, avagy bátran visszaadni nem lehetett. Nemes Nagy Gergely a németeket se várta. Azok persze ettől függetlenül megszállták az országot. Sőt, fittyet hányva a családi számításra, Nemes Nagy Gergely keresztény áhítatára — úgy elvitték őt is a frontra, hogy elköszönni sem maradt ideje. 1946-ban jött haza a fogságból. Egyetlen vagyona maradt a jövendő számára — az egészsége. Vitéz Nemes Nagy Gergelyt, az apját megölte a háború, a fatelepet elvitte az államosítás, Szilviát pedig hajtotta a nyugtalan vére, s úgy rúgta fel a templomi fogadalmat, mint bokros ló a kovácsbakot. Az édesanyja, az a tűrőszenvedő pici asszony, ő vigyázta óriási szeretettel a megrokkant családot, s ha szerét tehette, még fiát is meg-megvigasztalta. Csak az ő lelke bírta elláthatatlan szenvedés mellett az esztelen háború sorsdöntő kegyetlenségeit. A két gyerek, Péter és Klára, ekkor még játékkal méregette a világot. Néha lemehettek a Dunához, s e lelőniük így Kravcov egy harcban két ellenséges gépet semmisített meg, de az ő gépe is találatot kapott és 4—5 kilométer távolságban Dunapentelétől lezuhant. A súlyosan sérült Kravcovot dunapentelei földművesek találták meg és szállították a szovjet segélyhelyre. — Életben maradt? — Igen. Felgyógyult, tovább harcolt és 1965-ben a felszabadulás huszadik évfordulójára Magyarországra látogatva megkereste egykori megmentőit, tovább mélyítve a vérrel szerzett barátságot. — Viktor Dmitrievics, önnek sikerült a háború óta eljutnia az egykori harcok színhelyére? — Igen, két ízben is, a felszabadulás 20. és 25. évfordulójára kaptam meghívást Magyarországra. 1965-ben Budapesten és Pécsett jártam, 1970-ben pedig Székesfehérváron és Dunaújvárosban. — A bevezető beszélgetés során említette, hogy Székesfehérvár az egyéni életében is fontos szerepet játszott. Mit ért ez alatt? — 1944 végén Székesfehérváron ismertem meg egy Angelina nevű kislányt, aki fegyvermesterként szolgált a repülőknél, aki jelenleg Moszkvában dolgozik mint mérnök, amellett a feleségem, és két nagylányom édesanyja. — Befejezésül mit üzen a székesfehérvári és a dunaújvárosi magyar barátainak? — Sok szeretettel üdvözlöm minden kedves ismert és ismeretlen magyar barátomat, akikkel a háború nehéz napjaiban alapoztuk meg a barátságot, Sztankó János látogatásaik során szívták magukba az emberi kíváncsiság nagy tettekre bíztató különös levegőjét. Nemes Nagy Gergely nem járt a Dunához, nem járt már a templomba se, csak otthon élt. Lelkét körbe zárta a múlt, s így az éjszakák áloműző emlékezései nem találhattak rá a jobb sorsot ígérő jövendő útjára. Mivel Nemes Nagy Gergely értett a famunkákhoz, megkezdte hát a bognárok kerékjavító és kapanyélegyengető bíbelődését. Nem politizált, nem kereste a társaságot, csak néha-néha dudolászott, halkan, magának s talán Szilviának .„ Közben a gyerekek megkezdték az iskolát, jól tanultak mind a ketten. Aztán elkezdték építeni a várost, és Nemes Nagy Gergely a jobb keresetet szagolva, ács az építőknél. Jól kezelte lett szekercét és szépen is kere sett. Már elcsitult az ellenforradalom kokárdás hőbörgése, amikor először hívták, hogy vegyen részt az április 4-i ünnepségen. S mivel munkaszünet volt, kiment a kertbe véleményezni. Nemes Nagy Gergelyre akkor szakadt csak rá igazán a magányosság, amikor egy langyos szeptemberi estén az édesanyja a szobájába hívta. — Fiam, én elmegyek — kezdte a beszédet az őszhajú asszonyka. Az időm lejárt. Érzem — nincs tovább. Most a legjobb az idő a halálra, a gyerekek jó helyen vannak, Pesten a kollégiumban törődnek velük, neked pedig megvan a kenyered. Nősülj meg fiam, erre kér anyád. Hidd el, kell neked az asszonyi törődés. Azt a rongy Szilviát pedig feledd. Kikészítettem a ruhámat, abba temessetek. Aztán csókot adott fia barázdált homlokára és meggyújtotta a szentkép alatt a gyertyát. Reggelre az övé is és a másik is szépen kialudtak. A temetés után, amikor Péterrel és Klárával hármasban ültek az asztalnál, akkor jött rá Nemes Nagy Gergely arra, hogy több mint tíz éve valaki tanítja a gyerekeit, valaki vigyázza sorsukat, a jövendőjüket, hogy valaki biztos munkát ad napról-napra a kezébe. Érezte, hogy visszafizethetetlen adóssággal tartozik ennek a valakinek. De a valakit magában tartani, tiszta hittel megfogni még nem tudta Az ünnepek rendre összehozták a családot, és Nemes Nagy Gergely a gyerekek el-elkapott mondataiból lassan-lassan kezdte összerakni a megváltozott világot. Péter Pestre nősült, és technikusként dolgozott az egyik gyárban. Mire jött az unoka, lakást is kapott. Klára meg a betűvetést okította a városi új iskolában. Ezek a tények Nemes Nagy Gergelyt először belső vívódásra, majd szomszédolásra, később pedig munkahelyi és utcai vitatkozásokra ösztökélték. Értett már egysmást a világból, de az ünnepekkel még bajlódott. Aztán az egyik tavaszon haragos nagy lett a Duna. S Nemes Nagy Gergely ott az árvíznél értette meg először életében, hogy az oroszok mitől szovjetek. Ott értette meg igazán, hogy kié is lett az államosított fatelep. Ott értette csak meg, 1945 tavaszát, s vele együtt Április 4-ét, az ünnepet. Nemes Nagy Gergely ma nyugdíjas. Idős, megtört ember. A haja megkopott, de a szíve tiszta, hisz nemrég fiatalodott. Érti már az ünnepek sorrendjét, és ott menetel évről évre megkésett tisztelettel az ünneplők között. Lánczos András MEGKÉSETT TISZTELET V. D. Szokolov arcképe a dunántúli harcok idejéből 1974. április 4., csütörtök Kerítés mögé zárt terület, gyermetegen hétköznapi, s a nagyvilághoz képest megindítóan kicsiny. Népe is kicsiny, számra is az, életkorra pedig még inkább. Gyakorolnak. Az életet gyakorolják. Az óvónő ezt mondja: „Futás körbe!”, és az apró nép megindul, szorgalmas szívvel hiajtva végre a feladatot — futnak, csámpáznak, totyognak mind együtt. A harmadik körben járva egy kisfiú kiválik a sorból, két oldalazó mozdulattal távolabb tornássza magát, három gyors lépéssel az épület sarka mögött terem, leül egy padra. Az óvónő nem látja, társai nem látják. Sem azt, hogy hol nincs (a sorban), sem azt, hogy hol van (a fal mögött). A kisfiú arcán boldog mosoly. Kikukkant a még mindig futó körre, visszakapja a fejét, jobb lábát felnőttes mozdulattal átveti bal térdén, hátra ELEI dől. Nézi a levelesedő fát, hallgatja a kamaszlomb között feleselő madarakat. Övé a lomb, övé a madárdal, övé a szeglet mögötti kertdarabka. Csak az övé. Felugrik, visszaül. Előrehajol. Felmarkol egy kavicsot, megcélozza a szertartó bádoglapját. Koppanás, kongás. Semmi egyéb. A lomb susog, a madarak csivitelnek. A kisfiú két szemöldökének keze ráncot vet egy pillanatra, aztán ez is elsimul. Üres tekintettel bámulja a fát. Hirtelen rápillant az ajtóra. Újra a fát nézi. Lassan feláll, a ház szegletéhez óvakodik, kinéz. A futás már véget ért, az apró nép féllábon állva énekel. Marokba szorított jobb öklük előrenyújtva, néhanéha ugranak egyet. Ismeretlen ének, ismeretlen játék. Áll a madárdalos kertdarabka és az új játék határán. Énekelnek, ugranak. Ezt ő is meg tudja csinálni! Felszegett állat megy az apró nép felé, fejét félúton lehajtva somfordál közéjük. Féllábra áll, marokba szorított , jobb karját ő is előrenyújtja. El-elkap egy szót, énekel, ugrik ő is. Az óvónő most ezt mondja: „Egy, kettő, három, ki legyen a párom?”, és mindenki kétlábra áll. Ő is. Mindenki kinyitja az öklét. Ő is. Mindenkinek a tenyerén egy-egy gömbölyű kavics. Az övén semmi. Körülötte mindenki zsivajogva keresi kavicsának párját valamelyik másik kis tenyérben, az ő számára ismeretlen játékszabály szerint. Ő magányosan áll, üres kézzel. Kemény Dezső 4 tizenötödik gyermek A szegény özvegyasszony tizenötödik gyermeke, messzi Cseljabinszk melletti a kis faluból elindult hosszú, küzdelmes útjára, hogy teljesítve népe történelmi küldetését, megküzdjön a hétfejű sárkánynál is veszélyesebb és kegyetlenebb ellenséggel, a fasiszta fenevaddal, szabadságot és békét hozzon Európa sokat szenvedett népeinek... így indult el Boriszov, Mihail Ivanovics Lenini Komszomol hívó szavára, és fogott fegyvert 1941 októberében. Az akkor még alig tizennyolc éves kiskatona a kiképzés és a harcfeladatok példás megoldása során magára vonta parancsnokai, elöljárói figyelmét. Tiszti iskolára küldték és 1943 novemberében már alhadnagyként harcol az észak-nyugati fronton Novgorod közelében. A háború nehéz éveiben szinte mindenütt ott volt, azokon a helyeken, amelyeket a hadtörténelem lapjain nagybetűkkel írnak. Kivette részét a példátlan méretű kurszki csatából, a Dnyeper menti véres harcokból, Moldva felszabadításából, majd Románia felszabadítása után 1944 őszén Mohács közelében magyar földre lépett. A magyarországi felszabadító harc egyes állomásait majd harminc év távlatából is hibátlanul sorolja; Mohács, Pécs, Kaposvár, Dombóvár, Siófok, Cece, Dunaföldvár, Seregélyes, Székesfehérvár ... — A Székesfehérvár és környékén lezajlott harcokra míg élek, emlékezni fogok — kezdi visszaemlékezését az egykori felszabadító. — Akkor már kapitányi rendfokozatban, parancsnoki beosztásban, nem kevés harctéri tapasztalattal tekintettem át az ottani harcokat. Meggyőződésem, hogy Sztálingrád után az Önök hangulatos, szép, történelmi városában és környékén, a hírhedt „Margit-vonal” leküzdése jelentette számunkra a legnehezebb feladatot. Az itteni harcok egyben Budapest felszabadítását is szolgálták. — Sok bajtársam vére hullott azon a tájon és közülük sokan soha nem látták többé viszont szülőföldjüket, szeretteiket. Én — mint tizenötödik gyermek — szerencsés voltam. Az egész háború során csak egyszer sebesültem meg, akkor is könnyebben. — A háború nehéz évei alatt megszoktam, megszerettem, a hivatásomnak éreztem a katonaéletet, ezért a háború után sem szereltem le. A háborúban szerzett tapasztalataimat igyekszem hasznosítani ma is a fiatal harcosok új generációjának nevelésében. Jelenleg — alezredesi előadóként rendfokozatban — végzem ezt a feladatot. — 1946-ban megnősültem, feleségem könyvtárvezető, két nagy fiam van, az egyik már 27 éves, mérnök, kibernetikával foglalkozik, a másik pedig a Moszkvai Autóközlekedési Főiskola 3. éves hallgatója. Az én életemben semmi rendkívüli nincsen, élek, dolgozom, mint a többi szovjet ember. — Mint az 5. gárda légidesszant hadosztály veterán bizottságának ben egy elnöke 1970- delegációt vezettem Székesfehérvárra, és az egykori harcok más színhelyére, ahol magyar barátainkkal együtt emlékeztünk a régi harcokról és helyeztük el a kegyelet koszorúit volt bajtársaim emlékművénél. A még életben levő harcostársakkal pedig évenként szoktunk találkozni a Vörös téren, ahonnan együtt vonulunk a Kreml falánál levő ismeretlen katona sírjához. Este pedig — ez már hagyomány nálunk — a moszkvai Budapest szálló éttermében, fehér asztal mellett ürítjük poharunkat a volt bajtársak emlékére, és arra a barátságra, amelynek létrejöttét oly sokan vérükkel pecsételték meg. — Mint a veterán bizottság elnöke hivatalból is kapcsolatba kerültem a magyar követségen dolgozó elvtársakkal, de a mi kapcsolatunk ennél jóval többet jelent. A követség vezetője az 5. gárda légi-desszant hadosztály tiszteletbeli tagja, akit összejöveteleinkre rendszeresen meghívunk. Mi is többször kapunk meghívást a moszkvai magyar követségre, ahol hét bajtársam kapta meg az Önök magas kitüntetését, a Vörös Zászló Érdemrendet. — Nyolcadiknak, 1972-ben én is megkaptam a kitüntetést, amely úgy érzem, hogy a népeink közötti barátság további erősítésére kötelez. — Mint már említettem, az én életemben nem volt semmi rendkívüli. Csupán igyekeztem megfelelni a velem szemben támasztott követelményeknek. Emellett, úgy érzem, mint tizenötödik gyermek, szerencsés fia voltam a most 90 éves édesanyámnak, ezért azt kívánom, hogy minden édesanya minden gyermeke legyen szerencsés, életüket soha ne árnyékolják be a háború borzalmai, békés alkotó munkájukban fejlesszék tovább azt a népeink közötti barátságot, amelyet a harcok során oly sok bajtársam a vérével pecsételt meg. Sztankó János Emlékkép a frontról. Jobb oldalon M. I. Boriszov kapitány. A kép hátoldalán a következő szöveg olvasható: „Bahlas (valószínűleg Szilasbalhás, ma Mezőszilas) község közel Székesfehérvárhoz, Magyarország. Készült 1945. február 3.”