A Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 44-51. szám)
1991-06-18 / 48. szám
8CM XT «6-1Í' “o £ [UNK]3 M CNcVaI>uC nM i 5 1991. június 18., kedd * Cserkészavatás Negyvenhárom jelölt tett esküt a közelmúltban a dunaföldvári öregtemplomban, az újjáalakult 105. számú IV. Béla cserkészcsapat leendő tagjaként. Lemmer László — öregcserkész, hajdani alakulat tagja — köszöntötte az egybegyűlteket, majd Veszprémi Tibor piarista atya mondott szentbeszédet. A cserkészavatás fogadalomtétellel és ünnepélyes zászlóavatással ért véget. — drás — Kisbokréta pántlikával győztek tánccal Hazai siker is született a közelmúltban, a Szarvason megrendezett gyermeknéptáncosok II. Országos Szólótáncfesztiválján, ahol a Vasas Néptáncegyüttes pótláscsapata is részt utánvett. A 124 főt számláló mezőnyből kiemelkedően szerepelt és Kisbokréta díjat kapott Viczkó Péter és Gurics Péter, akik szólótáncukkal kápráztatták el a zsűrit. Szintén a legmagasabb díjak közé tartozott a Pántlika, amelyet a Bálint Péter— Sémeth Anita páros is elnyert. Valamennyiük felkészítője Skaliczki Andrea és Rácz Attila, a Vasas Néptáncegyüttes vezetői. Nagyobb a füstje, mint a lángja Érettségi idején * Az utóbbi években megspíírozott a szellemi tevékenység rangja — mondhatni hál’ Istennek. Egyre többet „számít” a diploma. Ehhez pedig az első lépcső az érettségi. Van akinek sokat jelent, van akinek semmit, jobb esetben valóban csak egy lépcsőfokot. * Érettségi, 1991., Széchenyi Gimnázium, Dunaújváros. Vizsga, vizsgáztatás, minden a maga rendjén. Szokványos, hagyományos; lehet a jelzőket gyűjteni, még akkor is, ha az egyes ember, a diák számára mégis csak az életének egyik fontos állomása. Állomás csupán hiszen akikkel beszélgettem, majd mindegyikőjük szeretne továbbtanulni. Az érettséginél nem lehet már megállni, mert nagyon nehéz most csupán csak gimnáziumi érettségivel elhelyezkedni. Adminisztrátor egyre kevesebb helyen kell, a puszta érettséginek egyre kevesebb a munkahelyeken a becsülete. Valahogy természtesnek veszik, hogy van. * Mit tud ma egy érettségizett diák? Egyes vélemények szerint az érettségiző az érettségi pillanatában a legműveltebb, vagyis a legmagasabb átlagos műveltségi fokon van, hiszen később valamire szakosodik, a választott pálya ismeretanyagát gyűjti, a többi „selejteződik”. Tizennyolc évesen már kialakul egy világkép, kialakul a fogalmi rendszer. Hogy ez milyen abban nagyon sokat segít az iskola. Az iskolának kötelező tanterve van, afféle menetrend. Van persze tanári szabadság is, mit tart fontosnak a pedagógus. Rendszerváltás volt, s ez a tény bizonyos mértékben megváltoztatja az értékrendeket is. Új értelmezést kaphat a történelemtanítás, a magyartanítás. Mit tanítson, mit kérjen számon a tanár? * Az egykori Münnich Ferenc Gimnázium ma Széchenyi István nevét viseli. Proletár internacionalizmus helyett magyarságtudat. De nem nacionalizmus. Az egyensúly finom dolog, megtartása nem is könnyű. Az egyik magyartanár szerint a pedagógiai szabadság megvan, a tárgyi feltételek kevésbé. Egyrészt rendkívül nagy a kötelező penzum, és a társadalomban bekövetkezett változások még korántsem tükröződnek a tananyagban. Itt van például a magyartanítás. Milyen leckét lehet adni a ma diákjainak magyarságképből, házasságból, hovatartozásból, identitásból? Bizony sok múlik a tanáron. Petőfi Sándor : Magyar vagyok” című versét korábban nem tanították hivatalosan sehol. Ezt a verset ebben a gimnáziumban az előző rendszerben is elővették. * Maradjunk még mindig a magyarnál, mint tantárgynál, és mint vizsgafeladatnál. Talán várható lett volna, hogy az írásbeli érettségi tételek között szerepel a határainkon túli magyar költők, írók munkássága. A szabadon választott témakörbe talán belefért volna, de ez koránt sem volt jellemző. A Széchenyi Gimnáziumban a legtöbben Berzsenyit választották az írásbelin. Persze, ez nem baj. De lett volna létjogosultsága az érettségin Sütő Andrásnak éppen úgy, mint Tamási Áronnak, Remenyik Sándornak, Duray Miklósnak. A magyar dráma ma már nem csupán Bánk bán, vagy a Tragédia. De miképpen lehet kötelező olvasmány a Csillag a máglyán, Egy lócsiszár virágvasárnapja, vagy éppen ha nem is dráma, az Ábel, amikor alig egy-két példány van meg belőlük a könyvtárak polcain. Tudják-e, érzik-e a most érettségiző fiatalok, hogy mit jelent például a nyelv, mit jelent ma megszólalni magyarul. A nyelvtan nem éppen a legkedveltebb tantárgy. Igaz, nem mindegy, miképpen tanítják. Lehet definícióhalmaz, de úgy tűnik, hogy egyre sekélyesedő nyelvünkben az értékeket egyre kevesebben fedezik fel, ha csak az iskola nem segít. A Széchenyiben arra is akadt példa, hogy elsős diák nyelvészetből írt dolgozatot országos pályázatra, ahol jó eredményt ért el. De azért ez sem túlságosan jellemző, még gimnáziumi körökben sem. A Széchenyi Gimnáziumban jók a tanulmányi átlagok. A végzős átlaga a négyes körül mozog. Az igazgatóhelyettes büszkén mondja, hogy az országos viszonylatban a második tíz között van az intézmény a továbbtanulók, a felsőfokú tanintézetekben felvételt nyertek számát tekintve. Büszkék a tanárok ezekre a fiatalokra. Még akkor is, ha a társadalom — anyagi és erkölcsi — elismerése fizetésükben nem tükröződik. Érettségi. A gimnáziumot elvégzett fiatalok életének első nagy erőpróbája. Többen úgy vélik, egy kicsit nagyobb a füstje, mint a lángja. A tanárok egy kicsit „beijesztik” a diákokat. De hát amíg érettségi volt, van és lesz , addig így van ez. Addig a tételhúzásnál még meg-megremeg a kéz, aztán felcsillan, vagy elhomályosul a szem. A feleletnél halk a beszéd, és erőtlen. Néha szól a tanár, hogy hangosabban, és a biztató, sugalmazó kérdés sem marad el, ha szükség van rá. Mert az érettséginek sikerülnie kell. * Aztán lekerül a matrózblúz, a banketten elpukkannak a pezsgők. És talán egy illúzió is. Kiss G. Péter Ügyes kezű művészek irigyelhetnék Csak kedvét ne veszítse! Egy kiállításból számomra akkor válik tárlat, ha jól érzem benne magamat. S hogy a jó érzetet mi váltja ki, talán éppen ez a nem elhanyagolandó. Hiszen jól éreztem már magamat giccsgyűjteményt látván, amit fiatal művészek rendeztek — mintegy elrettentésképpen mutatva a közízlést —, de élményhez jutottam Salvador Dali művein végigtekintve az Uitz Teremben, így tehát különösebben nem készültem az MMK folyosógalériájában kiállító, erdélyből áttelepült Kovács Józsefné, amatőr festőművész munkáinak elmélyült befogadására sem. Még csak azt sem mondhatom, hogy azt vártam volna: jól érezzem magam, hiszen ma még az állampolgárok többsége ott tart, hogy egy üveg sörtől előbb érzi jól magát, mint egy bármely neves, vagy akár ismeretlen festő tárlatán. Nekem azonban még sört sem kellett innom, hogy végignézzem a folyosó képeit. S jöttek felém a képek: erdélyi tájak, domboldalak, patakok, tavak, csendéletek, orgonákkal, pipacsokkal . . . csupa-csupa reális, érthető, tetszetős képek. Még tárlatvezetőm is akadt, aki míg meg-megálltam egy-egy akvarell előtt — szeretetteljesen tolmácsolta véleményét, s csak halkan jegyezte meg: „Persze a mai fiataloknak már más az ízlésük . . .”, s közben annak is hangot adott, hogy ez, vagy az a kép miért tetszik nagyon. Hagytam hát, hogy „befolyásolva legyek”, s kezdtem jól érezni magam. Megálltam Tamási Áron szülőházánál, majd mellette Ady Endréénél is, s arra gondoltam: vajon hány embernek fordult már meg a fejében, hogy megörökítse őket. Mindenképpen tiszteletre méltó históriás szándék, s még a kivitelezés módja sem bántó. Ügyes kezű művészek irigyelhetnék meg például a Hajóállomás címet viselő (az egyik kép, amely nem eladó!) akvarellt, amely éppen a pillanat érzéki jegyeit viselve, szinte kikiabál a többi közül. Nos, talán ezekből szerettem volna többet látni, s remélem fogok is. Nem mondhatnám, hogy valamennyi kép tetszett, dehát: „ízlések és pofonok...” De az nem lehet kétséges: művészet-e amit látunk, vagy sem? Ilyen-e Erdély valójában, vagy csak szeretnénk ilyennek látni. Vagy ott, kint másmilyennek látni nem is volt szabad? Nem tudhatjuk, csak reméljük, Kovács Józsefné esetében is. Mégpedig azt, hogy tehetsége, színekkel kápráztató kedve nem halványul. De idővel merészebb, másként látóbb (is) lesz. Líraiságát meghagyva: kísérletezőbb, formailag nagyvonalúbb. — pálinkás — Mi is érdekeltek vagyunk Összefogtak A hónap elején Budapesten folytatódott az Országos Alkotótelepi Alapítvány konferenciája, amelyen az utóbbi években nehézségekbe ütköző művésztelepi mozgalom lehetőségeiről, fejlesztésének elképzeléseiről, folyt az eszmecsere. Az immáron önálló jogi személyként működő szövetség három munkacsoportot hozott létre, amelynek alapítványi és szervezeti teamjében Pálfalvi János, városunkban élő grafikusművész is tevékenykedik. Céljaik között szerepel a magyar szimpozionok (köztük a városunkban működő Acélszobrász-, valamint Papírt Art-alkotótelep) koordinálása, a közönséggel való párbeszédek kezdeményezése, Szimpozion címen folyóirat kiadása, terjesztése. Uitz Termi látnivalók Ruhák Kínából Régi kínai ruhaviseleteket mutatnak be az Uitz Teremben. A kiállítást a Bartók Béla Művelődési Központ szervezi, s az ünnepélyes megnyitó június 20-ikán, 18 órakor lesz, amelyen Ma Yioqi, a Kínai Népköztársaság Nagykövetségének kulturális tanácsosa mond beszédet. Az ősi kínai öltözködéskultúrát reprezentáló válogatás július 28-áig látható. Szórakoztak, akik a hőséget választották Flash és a Fantázia Valószínűleg komoly oka van annak, ha közel ezer ember a negyven fokos fülledt hőséget választja egy szellős esti séta, vagy a megérdemelt pihenés helyett. Már pedig körülbelül ennyien voltak kíváncsiak a Dunaferr Sportcsarnokban a Flash akrobatikus táncegyüttes vasárnap esti műsorára. A „választásban” közrejátszhatott az is, hogy — hála az MMK divattáncrendezvényeinek, és a Flash nemzetközi sikereinek — komoly rajongótábora van városunkban a modern táncnak. Feltehetően nem csalódtak azok sem, akik kíváncsiak voltak a Fantázia című összeállításra. Disco, formáció, argentin tangó, jive, rock’n roll, akrobatika, paródia, pantomim . . . Előkerültek „némileg leporolva” a régi koreográfiák, s az alkalomra néhány újat is bemutattak. Volt Kánkán, Száguldás, Csábítás, Jazz, Western show. Csak emelte a műsor színvonalát, hogy „közreműködött” a Táncstúdió budapesti Ritmus is. Másfél óra könnyedség, kikapcsolódás, zene, tánc és fantázia. Hogy sok ez vagy kevés? Arra az egyik közönségsikert aratott koreográfia címével válaszolhatok: Ennyi... — r — Ludwig Zamenhof álma Százezrek beszélik „Irász, irász, á, Iá urbo vágonáró...” — hangzik a „bevonulási induló”, s nyelvet nem ismerők számáara a dallam teszi nyilvánvalóvá, hogy Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára . . . Tizennégy gyerek énekel, verset mond és viccet mesél a legtöbbünk számára érthetetlen nyelven. Egy-egy szó, mintha hasonlítana erre vagy arra a német, angol, olasz kifejezésre, ám aligalig próbálkozunk a megfejtéssel, inkább hagyjuk, hogy rabul ejtsen bennünket a beszéd játékos dallama. Eszperantisták. Gyerekek, akik ezt a nyelvet tanulják, és tanárnő, aki ezt tanítja. Csodabogarak. Ártani, persze nem árt, győzködöm magam, ahogy a Szórád Márton iskola eszperantó-szakkörének az év végi műsorát nézem és hallgatom, de azért a kétely erősebb bennem. No, persze, kedvesek diákok, igyekvők és arányosak, de vajon mit érnek vele? Mi haszna van Zamenhof „csinált” nyelvének, hol értetik meg vele magukat? Leülhetnek-e eszperantóul tárgyalni, kapnak-e érte nyelvpótlékot? Nem felesleges-e a tanulásra fordított idő és energia? „Irász, irász á lá urbó ...” — szerepelnek. Keresik tanárnőjük tekintetét, nagyon izgulnak. Látszik, fontos nekik, hogy sikerük legyen, be akarják bizonyítani, alapos munkát végeztek az elmúlt tanévben. Az eszperantó himnusz azonban zavart okoz a közönség között. Csak néhányan tudják, hogy szövetség nemzetközi énekét a dalolják a gyerekek, tiszteletből felállnak. Az ülve maradók pedig értetlenködve kérdezősködnek, nem tudják mire vélni a dolgot. Balogh Márta, a szakkör vezetője az iskola magyarszakos tanára. Elmondja, hogy fontos neki ez a nyelv. Célul tűzte ki, hogy minél több gyerekkel és felnőttel megismertesse. A miértet megpróbálja összefoglalni: — Beszélhetnék arról, hogy a nemzeti nyelvek közötti hidat képviseli. A világon már több százezren beszélik, kultúrák fölötti, demokratikus. Könnyen megtanulható, három év alatt társalgási szintet lehet elérni. Számomra mégsem ezek az érvek legfontosabbak. Az eszperanató egy mozgalom, a humanista értékek megtestesítője. Szemben áll minden nemi, faji, nemzeti megkülönböztetéssel, a népek egyenjogúságát hirdeti. Ellentétben van a gyakorlati hasznosság elsődlegességét szemlélettel, s mégis hirdető hasznos, hasznosítható. Kapcsolatokat lehet vele teremteni, azonos értékrendű embereket köt össze a világ minden tájáról. A szakkör tagjai, a diákok természetesen más oldalról közelítik meg a nyelvtanulást. Azt állítják, azért szeretik az eszperantót, mert már a foglalkozásokon meg tudják tanulni. Még annsnak is könnyen megy, akinek az angol vagy a német bizony megkeseríti az életét. A szakkörön nincs letolás, nincs osztályozás, mégis, vagy éppen ezért, gyakran előfordul, hogy kikönyörgik, ne hagyják abba „csengetéskor” a tanulást. Pedig a legtöbbjük nem a kiváló tanulók sorába tartozik. Más tantárgyaknál rengeteg kudarc éri őket, s ez az a foglalkozás, ahol nem kell félni. Itt nem izzad a tenyerük. Talán ők, a gyerek-beszélgetőtársaik győznek meg a legjobban ... Búcsúzáskor még egy kölcsönkönyvet is kapok a tanárnőtől, Polgár László írta sakkzseni lányainak a neveléséről. Ebben külön fejezetet szán az eszperantónak, a nyelv képességfejlesztő erejének . . . Persze azért nyilvánvaló, Ludwig Zamenhof álma az eszperantó világméretű elterjedéséről, beláható időn belül nem lesz valóság. De azért rám is hat a „megszállottak” propagandája, egyre kevesebb kétellyel fogadom Balogh Márta terveit, ősztől szeretne a felnőtteknek is tanfolyamot szervezni, várja a jelentkezőket. S azt is szorgalmazza, hogy iskolájában tantárgy lehessen a nyelv. Lehetőség van a továbbtanulásra, főiskolán szerezhetnek tanárszakos diplomát. Zamenhof úgy írta alá nyelvtankönyvét Dr. Esperanto. A név reménykedőt jelent. f. gy-