Dunavidék, 1922 (1. évfolyam, 1-54. szám)
1922-01-15 / 3. szám
Mohács, 1022. január 15. Előfizetési ára: Egész évre . . . 150 korona. Félévre ..... 75 . Negyedévre ... 38 ., I. évfolyam. 3 szám. Felelős szerkesztő: HECKENBERGER KONRÁD Kiadóhivatal: Mohácsi Doboz- és Papirárugyár Részvénytársaság. Telefonszám: 78. Megjelenik minden vasárnap. Egyes szám ára 3 K. Hirdetések díjszabás szerint. Vasárnap. „Mindent elvesztettünk, csak a kultúránk maradt meg“ — mondta Bethlen gróf miniszterelnök Pécsett. A kultúra lehet tehát az az egyedüli forrás, amelyből erőt meríthetünk a sok sebből vérző Csonka- Magyarország területi integritásának visszaszerzéséhez. És hogy a kultúra valóban elég erőforrás lehet ehhez, azt bizonyítja a történetíróknak azon nevezetes mondása, hogy az 1870—71-iki porosz-francia háborút a német Schulmeisterek nyerték meg, mert ezek tették általánossá a kultúrát Németországban. Sajátságos viszony van e tekintetben Németországban. Tudjuk, hogy ez volt a központosító államhatalom mintaképe, Berlinben központosította a törvényhozói, katonai, közigazgatási, stb. hatalmat. Csak a kultúra terén tartózkodott a központosítástól, a vidéki kulturális központokat nem bántotta, művészeti szempontból München, Drezda, könyvkiadó szempontból Lipcse, zene és színművészeti szempontból Bayreuth és a kisebb német fejedelemségek székhelyei messze felülmúlják Berlint és épen ennek köszönhető, hogy Németországban oly általánossá lett a kultúra. Mi szeretjük majmolni Németországot, sőt a központosítás terén túl is haladtuk azt, mert nemcsak a politikai és gazdasági, hanem a kulturális erőket is Budapestre központosítottuk. Budapesten kívül irodalommal, tudománnyal foglalkozó társulataink alig vannak, ezekből is elesett most a pozsonyi Toldy kör, a nagyváradi Szigligeti kör, minden Budapesten központosult. Pedig a kultúrának így, egyetlen helyre való központosítása könnyen annak a veszélynek tesz ki, hogy ott egy klikk keríti azt hatalmába, amint hogy nálunk meg is történt, egy nem is színmagyar faj klikk kerítette kezébe az irodalom vezetését és azon oly zsarnokilag uralkodott, hogy nemcsak a céhbelieken kívül nem engedett érvényesülni, hanem saját fajának megfelelő idegen zsargonnal már-már tönkre tette a szép, magyar nyelvet. Hogy mennyire reá nehezedett ez a klikk a magyar irodalomra, azt legjobban mutatja az a körülmény, hogy mikor a kommünnal, melyhez szellemileg nagyon közel álltak, megbukott e klikk uralma is, egyszerre százával jelentkeztek az irodalmi erők, a kihirdetett regénypályázatot egy Selmecbányai úrinő nyerte el, Ferenczi Sári regényeit a Péczely díjjal jutalmazta az akadémia, az irredenta regényekben és versekben újra felcsendül a zamatos, tiszta magyar nyelv. Ez is azt mutatja, hogy nem szabad az egész kultúrát egy helyre központosítani. Bármilyen kicsiny lett is Magyarország, egyetlen központból a kultúra fénye és melege nem tudja azt besugározni, kulturális központokra van szükségünk vidéken is. Nem azt értem ez alatt, hogy minden falunak külön irodalmi és tudományos köre legyen, mert sajnos, ez ma még keresztülvihetetlen, hanem egyes városok köré, mint góczpont köré gyülekezzenek a körülötte levő kisebb városok és falvak intelligens elemei, az ott alakult irodalmi és tudományos köröket segítsék, szellemi és anyagi erejükkel, viszont a központi városok hintsék el ott a kultúra magvait. Egy ilyen kulturális központ szerepére van hivatva Baranyában Pécs, hol meg is alakult a T. I. M. — Pécsi tudományos, irodalmi és művészeti társulat, — melynek célja a keresztény és hazafias eszmék művelése és terjesztése. A szerb megszállás alatt csak szűkebb, belső körben működhetett, irodalmi, tudományos és művészeti előadásokat tartott saját tagjai részére. Külsőleg a nagyközönség előtt eddig csak zenei téren lépett fel két sikerült hangversennyel. A társulat pogrammjába tartozik az is, hogy ne csak Pécsett terjessze eszméit, hanem kiszálljon a vidéki kisebb és nagyobb városokba, ott kívánság szerint tudományos vagy irodalmi estélyeket tartson és ezzel e városokat Pécs kulturális központjába bevonja. Mohács intelligens közönsége mindig kiváló érzéket tanúsított a kulturális mozgalmak iránt és így biztosra vesszük, hogy a mikor a Tim ki fog szállni Mohácsra, nemcsak szíves fogadtatásra talál, hanem számos pártoló tagra is, — évi 20 korona tagsági díj — mert a kulturális eszmék terjesztéséhez sem elég a lelkesedés, hanem anyagi eszközökre is van szükség, és mivel megcsonkított hazánknak teljes kiépítésén dolgozni mindannyiunknak legszentebb kötelessége, kiki járuljon ahhoz a maga tehetsége szerint vagy szellemi, vagy anyagi eszközökkel. Dr. Késmárky István: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen. Elmúlt egy év, Péter Gabi a leghódolóbb, de néma imádással vette körül Ellácskát, ildomtalannak találván, hogy a fiatal, félig még gyerek leánynak komolyan beszéljen szerelemről. Ámbár sohasem mulasztotta el néhány, meggyőződése szerint rendkívül találó és a helyzet komolyságának megfelelő célzást. Ellácska kedvesen szokott ilyenkor válaszolni, amitől Péter Gabi rendszerint nem lett okosabb. A fiatal leány nagyszerű ügyességgel tudta szítani a transcendentális lángokat a pajkosságból. Tudott játszani a tűzzel anélkül, hogy megégette volna magát. Péter Gabi azonban égett már, mint a vulkán. De hősies maga-lebírással elfojtotta a lávát és a lángokat. Csak időnként egy-egy többékevésbbé heves erupció mutatta Ellácska kitűnő gyönyörűségére, hogy oda benn milyen pokoli hevességgel forrong a tűz. A leány nem unta őt, pedig nem érdekelte, de mulatott rajta. Valami kimondhatatlan gyönyörűséget érzett abban, hogy ugratta. Ép mint akkor, amikor a könyvére dobta a pipacsvirágot. Péter Gabi lelkében ellenben komoly elhatározás érlelődött meg. TARCZA. fl PIPflC5UIRfi6. (A „Dunavidék“ eredeti tárcája.) Irta: Dr. Kápolnai Zsigmond. (Folytatás.) A barátja pedig látható kajánsággal vetette neki oda: — Hisz ez a Szivárványi Ella. — Hát ismered őt? Kérdő lélekzetvesztetten Péter Gabi, akinek a fejében egyszerre valami grandiózus programm körvonalai kezdtek kibontakozni. — Persze, hogy ismerem. Ismerek minden szép leányt Budapesten, hát én a Szivárványi Ellát ne ismerném. — Ugyan, ne tréfálj! Nem hívhatják így, felelte megbotránkozva Péter Gabi. — Hát hogyne hívhatnák így, válaszolta harsány hahotával a barátja, amikor az öreg apját még Regenbogen-nek hívták. Füszerkereskedő volt Salgó-Tarjánban. Ott lakott az öreg Sámuel a szomszédunkban, a híres fekete kutya. Lopótök nagyságú betűkkel volt kiírva a címtábláján: Regenbogen Sámuel füszerkereskedése a Fekete Kutyához. — Csak nem zsidó . . . . ő ? Kérdé nyugtalanul Péter Gabi a barátját, aki egy lélekzetvétel nélkül hadarta el a Regenbogen Sámuel hiteles társadalmi állását és minéműségét. De a másik pillanatban már nemesen elhatározta magát, hogy ő bizony egy cseppet sem bánja, hogy ha zsidó is a Szivárványi Ella. Most már a nevét is jellegzetesnek találta. Ilyen tündéri szépség csak a szivárványtól vehette el a nevét. — Ő már nem zsidó, folytatta meggyőződéses hangon Péter Gabi barátja, az apja is református, bár Artúrnak hívják, amibe még belevilágít a Regenbogen név utolsó violette sugára. Egyébként gyere holnap délután a Klub kávéházba, bemutatlak Szivárványinak s azután a te dolgod, hogy mikép juss a lánya közelébe. Csinos lány a kicsike, érdemes érte koptatni a cipőd talpát, mondhatom. Csak azt tanácsolom, vigyázz, mert tíz férfinek is túljár az eszén, már sokan megpörkölődtek tőle — hiába. Az ismerkedés Ellácska papájával könnyen megtörtént. Péter Gabi pedig törzsvendége lett a Klub kávéháznak, nap-nap után együtt kávéztak, míg végre a papán keresztül készített arányaidon eljutott a szíve bálványáig.