Kávéházi Tavasz/Nyár, 1994 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1994-04-01 / 1. szám
Kávéházi Tavasz NOVELLA 5. oldal - Mit mutogat itt maga? - kérdezte lényegre törően a rendőr. Friedmann úr átnyújtotta a képeit. A rendőr csak nézte, nézte a képeket. - Igazán nem értem - motyogta. -Honnan tudja ez, hogy a nagymamám cukros volt? - És megütközve, fejét csóválva ment el. - Lökjük be egy autó alá! - kiabálták az emberek, és be is lökték. Ebben a pillanatban azonban Friedmann úrnak az autók abszolút nem voltak fontosak. Hiába hajtottak át rajta, neki kutya baja sem esett, úgy állt ott, mintha csak a képe lenne odavetítve. Friedmann úr ugyanis a kanálist szemlélte. Az emberek meglepetve nézték a járdáról. - Ez az! - kiáltotta Friedmann úr a kanális fedelére meredve. - A kör, az önmagába visszatérő kör a dolgok lényege! - És attól fogva csak köröket rajzolt. S aki csak rájuk nézett, megszerette őket, mert a saját mosolyát látta meg bennük. Majtényi György: HÓEMBER Gázolok felé, ahogy közöttünk a távolság, úgy fogy ő is, még feje, teste van, még kikerülöm, visszafelé majd átlépem, rátaposok, vagy már azt se, mert nem lesz csak hókupac, latyak, piszkosszürke és kásás, el kéne menni, el innét, el a várostól a hegyekbe, ahol a hó még fehér, sílécet csatolni, és szédítő sebességgel siklani, testből ponttá, pontból vonallá válni, elmosódni és szétszakadni, jégcsappá fagyni és fölolvadni, végigcsurogni a meredek lejtőkön, lefelé, le a hegyekből, vissza a városba, hogy itt legyek, mert hogy itt van ez is, az olvadó hóember, ami akár mint a Kosztolányié, de nem gondolom, hogy íme az elmúlás, azt sem, hogy hóból vagyunk és tócsává leszünk, csak azt, hogy vége a télnek, és kiöltöm a nyelvemet az olvadó, csöpögő, lucskos városra.