Hídfő, 1962 (15. évfolyam, 369-392. szám)
1962-01-10 / 369. szám
Az öngyilkosok klubja A szépirodalmi finomságokból és hatlövetű detektívregényekből jól ismert spleenes, világidegen klub, mely tudatosan készül az öngyilkosságra s válogat revolver, atombomba és a csendesen altató morfium között, úgy fogható gyűjtőfogalom alá, ha kimondjuk: ez egész fehér emberiség. Gont lerohanták a semleges és majdnem Nobel-békedíjra érdemesített Nehru katonái. Kongóban, Katangában ugyanezek a széplelkű, „semleges“ indiai barbár hegyitörzs-fiak gyilkolják az olasz repülőket, a belga tiszteket, gyalázzák meg a fehér nőket és mészárolják le — természetesen az UN humanizmus nevében — a feketéket. Aljasabb népgyilkosság nem volt még a világon, amelyet a kék-fehér cionista színű UN-legények folytatnak. A fehér ember pedig tovább tanácskozik az öngyilkosok klubjában. Ezeknek a derék humanista emberevőknek, boldogult Hammarskjöld terrorlegényeinek, az UN hóhérjainak tulajdonképpen oda kellene adni a Humanista Rend Nagykeresztjét az összes lenyúzott skalpokkal és persze a Vörös Csillaggal ékesítve. Mindenesetre azonban a megszámlálhatatlan felszabadított fekete és színes állam miniszterelnökeinek, államfőinek, a tegnapi néger törzsfőnököknek fel kell építeni a 12 millió dolláros kristályból csillogó palotákat. Hogy a „felszabadított” fekete népeknek azután nem jut iskola, gyógyszer és a barnabőrű államférfiak ellopják a fejlesztési segélyt, hogy olyan luxust fejtenek ki, amilyenre nem gondolhat ma egyetlen európai királyház sem. Kit érdekel ez? Az európai és amerikai szakmunkás fizeti a száz és száz millió dollárokat, márkákat, frankokat. Robotos, hogy a dzsungel urai hetven feleséget és hat Cadillac autót, hőszabályozót vásárolhassanak maguknak. A Szovjetunió, de gyakran épp a túlboldogított színesek részéről cserében azt kapja Nyugat, hogy imperialista gyilkosoknak nevezik népeit és az UN katonák őrizete alatt felkoncolják a vöröskeresztes ápolókat. S mindezt milyen erkölcsi alapon szállítja nekünk az UN, vagy ENSz nevű világszabadkőművesség és világhódító gyülekezet? Meg kell adni a színes népeknek a szabadságot, az önrendelkezési jogot! És ilyenkor minden fehér embernek ökölbe kell, hogy szoruljon a keze. Mert ha az emberevő vadakkal szemben az önrendelkezési jogot hirdetjük, akkor — kérdezzük — tisztelettel, hol van az ezeresztendős kultúrnemzetek önrendelkezési joga? Hol rendelkezhet sorsáról a szentgotthárdi vasfüggöny mögé zárt magyar, lengyel, román, horvát, szlovák ? Lehet-e önrendelkezési jogról hazudni, mikor Berlin közepén a brandenburgi kapunál ott van az ulbrichti kőfal és az elmúlt esztendőben 217.000 ember úgy tudott csak „önrendelkezni“ sorsáról, ha golyózápor nem szökött meg a bolsevista mennyországból. A hanyatló Róma rémképei kísértnek ma a Nyugaton, öngyilkos lesz a fehér emberiség? Vagy jön a kikerülhetetlen ébredés ? Ettől függ, hogy mit érünk meg 1962-ben! Ima Magyarországért írta: Milotay István Testvérlapunkból, az amerikai Szabad Magyarságból veszszük át, minden magyar idők legnagyobb publicisztájának, Milotay Istvánnak alant következő imádságát. A visszavonultságban élő nagy magyar író Szeleczky Zita lemezének ihletettsége alatt írta az imát. Ajánljuk magyar testvéreinknek: őrizzék meg és tanítsák meg gyermekeiknek. Magyarországért, mi, száműzöttek így imádkozunk: Magyarország, Te szép, Te örök, Te dicsőséges, Te szenvedő, Te megalázott Magyarország, légy áldva! Minél messzebb tűnsz, minél reménytelenebbnek, annál közelebb érzünk magunkhoz. Minden nap, minden hét, minden hónap, minden év, mely a múló idők ködével elhomályosíthatná képedet, csak annál élesebbé, annál feledhetetlenebbé teszi azt. Minden mérföld, amelyet Tőled távolodva megteszünk, idegen országok, idegen határok felé, ahova sorsunk kényszerít, ahelyett, hogy eltávolítana Tőled, — a fizikai, térbeli távolodással ellentétben, a lelkünkben csak annál erősebb ragaszkodást ébreszt irántad. Míg csak egy hét, egy hónap, egy év választott el bennünket Tőled, még nem tudtuk, vagy csak kevésbbé tudtuk, mi voltál nekünk. Ez a tudat annál mélyebbre ette magát bennünk, annál élesebb, gyötrőbb jelenlétedet éreztette, minél több idő ékelődött közénk. Egy hét, egy hónap, egy esztendő múltán még mindig csak úgy szerettünk, úgy ragaszkodtunk Hozzád, mint ha még mindig ölelő karjaidban tartanál. Most, — annyi esztendő múltán, — úgy vágjunk, olyan olthatatlan szomjúsággal ölelésed után, mint soha valóságos ölelésed közben. Mikor még csak egy hét, egy napnyi futamodás választott el bennünket, amíg úgy éreztük, hogy мак vissza kell fordulnunk s holnap már újra a Te arcod fog felénk hajolni, könnyen elviseltük a távolságot, mely közénk férkőzött. Mióta egy ország, aztán más országok és most már világrészek választanak el egymástól, a kezünkkel nyúlunk utánad, hogy elérhessünk. S a karjaid, amelyekkel bölcsőnket ringattad, mintha ugyanúgy utánunk nyúlnának. Mintha soha többé nem akarnál elereszteni bennünket. Míg valóság voltál számunkra, nem álmodtunk oly szépnek, nagynak, hatalmasnak. Mióta álom lettél, mindennél ragyogóbb valóságot jelentesz nekünk... A világ előtt elhírleltünk igaznak, szépnek, hatalmasnak, hősnek és nemesnek. Olyannak, amilyen csakugyan voltál, vagy amilyennek tudni szerettünk volna. S amióta elszakadtunk Tőled, minden és mindenki összeesküdött Ellened és ellenünk, hogy bebizonyítsa Rólad az ellenkezőt. Azok, akik odahaza az uralmat bitorolják fölötted és kezükben tartják sorsodat, minden gyalázatot elkövetnek rajtad, hogy elidegenítsenek Tőled. Hogy ne ismerhessünk többé Rád, hogy megtagadjunk és elforduljunk Tőled. Miután ők azt hazudják, hogy Te is elfordultál tőlünk és megtagadtál bennünket. Hazugsággal mocskoltak be és azt hitték, hogy mi is meg fogunk hazudtolni. De mi annál igazabbnak hirdettünk. Megbecstelenítettek és azt hitték, hogy mi is becstelenül elfordulunk, szégyelni fogjuk magunkat helyetted is. S mi annál büszkébbek lettünk Rád. Keresztre feszítettek, hogy elrettentsenek bennünket szenvedéseddel. S mi letérdeltünk kereszted alatt. Kiforgattak minden örökségedből. Történelmedet, dicsőséges múltadat meghamisították, hagyományaidat kigúnyolták, arcodra idegen álarcot kovácsoltak s azt hitték, nem fogunk rád ismerni többé s mi annál erősebben, annál mélyebben lelkünkbe zártunk. Drótakadályokkal, aknamezőkkel zártak el s mi, a mi gondolataink madárszárnyakon járnak el Hozzád. Minden reménytől meg akartak fosztani s mindkettőnk számára a remény maradt az egyetlen vígasztalás ... Mit tehetnek még Veled hóhéraid, mikor saját elvetemedettségük is elérte már saját határait? S mitől félhetnél Te és mitől félhetnénk mi, mikor HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 369. SZÁM XV. ÉVFOLYAM LONDON, 1962 JANUÁR 10.