Hídfő, 1965 (18. évfolyam, 440-463. szám)
1965-04-25 / 447. szám
2. oldal 1945 május 9 A KULTÚRA SZÉTESÉSÉNEK KEZDŐ NAPJA „Éjfél óta — hangzott a német OKW utolsó hadijelentése — az öszszes arcvonalakon hallgatnak a fegyverek. Dönitz nagyadmirális parancsára a német véderő a kilátástalanná vált harcot beszüntette“. Húsz év elmúlt. És húsz év után még mindig azt sulykolják bele az emberi agyakba, hogy „jobb“ győzött . A demokrácia diadalmaskodott a diktatúra fölött és Zilahy Lajos „Krisztus-arcú“ szifiliszes szovjetkatonája elhozta a felszabadítás áldásait. Petőfi Sándor és Kossuth Lajos Magyarországába, valamint a Keplerek, Goethék, Beethovenek német hazájába. Hitlert már elégette Klempka, — a hűséges soffőr, — a Reichskanzlei udvarán, a budapesti Vár romjain és a bécsi Szent István dómon ott lobogott már a szovjetfelszabadítás vörös lobogója és a müncheni Frauenkirchére felhúzták a fehér csillagos amerikai zászlót. Ki halt meg? Kit gyilkoltak meg? A nemzeti szocializmust, Hitlert, Mussolinit, a fasiszta, vagy nemzeti szocialista eszmét, a délvidéki magyar negyvenezret, a horvát hadsereg 250 ezer hős katonáját, a három és félmilliónyi német menekültet, a Harmadik Birodalmat, a szovjetnek kiszolgáltatott keleti népek szabadságát, a pártot, a Gestapot, a koncentrációs táborokat, a magyar mártírokat ? Nagyobb, világtörténelmileg rettenetesebb gyilkosság következett itt. Lehetne úgy is felelni, hogy meggyilkolták az igazságot, a keresztényi és római jogot, a krisztusi törvényt, a hágai és genfi egyezményeket. Húsz évnek kellett eltelnie ahoz, hogy végleg felismerjük a német hadsereg és az utolsó szövetségesek fegyverletételének következményeit. S húsz év múltán mi még mindig csak a berlini falat, a kettéosztott Európát, a szentgotthárdi és hegyeshalmi vasfüggönyt látjuk a Siratófalnál füvét ülünk, hogy nem tartották be az Atlanti Charta ígéreteit, a roosevelti négy szabadságot s elkövettek olyan kisebb sérelmeket, hogy Nürnbergben nem a nemzetközi jogot, hanem a „vae victis“ jogát alkalmazták. Pedig mindennél nagyobb, roszszabb és bűnösebb gyilkosság történt. Mert a Lelket gyilkolták meg a keleti és nyugati győztesek. Mindaz, ami Krisztus megjelenése óta emberré tette az embert, a kultúrát, a hitet, a nemzeti eszmét, a hazafiságot, a kereszténységet, erkölcsöt és jóízlést, egyéni és politikai becsületességet fektettek oda a közös győzelem nagy vágóhídjának tőkéjére és együtt fejezték le valamennyit a világtörténelmi mészárszéken. Aki mindezt nem hiszi ilyen peszszimistán és sötéten, annak tessék végignézni a húsz év utáni világon, amelyben két évtizede elhalgattak a fegyverek. Hol van a jövendő? Hol az ifjúság, amely akár Marseilles, akár a Horst Wessel indulók dallamára — jóért, vagy rosszért — előre tudta vinni valamely eszme lobogóit ?! Saint Just, Napóleon, Petőfi, Hitler ifjúsága volna az a szakállas és majom-külsejű csőcselék, amely ma a világvárosok utcáin ácsorog, unatkozik, verekszik, belebukván az existencializmus és nihilizmus legsötétebb csapdáiba? Tessék már észrevenni, hogy kialudt az utolsó madáchi fény is, amely még fellángolt a falanszterben: „az Édenkertnek egy késő sugara“. Szerelem már nincs. A művészetet pótolja a televízió, cigaretta, vagy alkohol reklámja, a műveit társalgást a zenegép barbár ordítozása és Beethovent, vagy akár Lehárt, Louis Armstrong őserdei, tamtam üvöltözése. Húsz esztendei „humanista“ győzelem után meghalt az emberiség fenntartója, a Család. Életnívóért, autóért, anyagi javakért futkozó édesanyák, vagy keleti rabszolganők gyermekeit már nem az otthon és a szeretet neveli, hanem a nyugati „Kindergarten“, vagy a keleti „bölcsőde“. A szerelem helyére odalépett a léleknélküli sex, a lélektelen élvezet, a bugyi-buli és gyepen, vagy a lefüggönyzött autókban szeretkező 14 évesek tömeg-sexe, a hősi ideál helyett az izzadtlábú futball-sztár csodálata, és a buta tömeg istenített eszményképe a vetkező hollywoodi filmcsillag, vagy a gomba frizurás rikácsoló beatles-féle társaság. És hova lett a Hit? Bármilyen féle hit lett légyen az, de mégis az utolsó remény a földi világban? Krisztus hitének megbízható statisztikák szerint 5 százaléknyi templombajárója van Európában és a marxi-leninista hitvallásnak ugyancsak ötszázaléknyi párttagja a vasfüggönyön túl! Húsz évvel, 1945 május 9-e után hol van a Nép, amelynek fiai egy új Eszme mundérjában milliószámra áldozták életüket az általuk remélt jobb világért és hol van a munkás, aki bombatűzben, lerombolt gyárakban az utolsó pillanatig dolgozott az új világért, amelyben hitt és amelyben felismerte a megváltás utolsó lehetőségét ? Hol van vagy inkább hova lett a művészet, amely Michelangelo zsenijével hozta közelebb az eget a földhöz ? Torz elmebaj négyszögeit, zavaros köreit, golyóbisait festik az elfajzott „művészet“ szélhámos sarlatánjai, akik a haladás bajnokainak, a progresszió élharcosainak címét igénylik maguknak. Hol van az irodalom, a dráma, tragédia, a regény, vagy a költemény? A Shakespeareket, Madáchokat, Petőfiket pótolja a szovjet csasztuska hülyesége, vagy a nyugati intellektuaizmus képverse. Két zöld és kék vonal s aláírva a vers: „Az ügyvéd fészket rakott a fára“. S hol tart az ember-kormányzás, társadalom-irányítás ősi művészete, amelyet már az ó-görögök is politikának neveztek? Egykori kultúrállamok élén olyan férfiak állanak, akikről saját népük sem tudja, hogy kicsodák, honnan jöttek és milyen nemzetiségűek ? Titonak hívják Titot, vagy Josip Broznak? Kádár-e a Kádár, vagy Cseszmanek ? S mintahogy 10.000 nyugati műveit ember közül legfeljebb kettő tudja, hogy Rákosi Roth volt azelőtt. A régiek, lettek légyen bár köz-, vagy főnemesek, parasztok, kézművesek leszármazottai, az isteni nép legalább tudhatta róla, hogy nem valami csirkefogó, vagy börtöntöltelék uralkodik fölötte. Senki sem mondja, hogy azok a régi urak jobb urak voltak, mint az új osztály uralkodó hercegnek is nevezhető párttitkárjai, de az bizonyosan áll előttünk, hogy az újak erkölcsileg, szellemi színvonal, műveltség, becsület és jellem tekintetében rosszabbak, mint elődeik voltak. A második világháború befejezésének közelítő évfordulóján nemcsak a hősi halottakat kell megsiratnunk, hanem az emberiség jövendőjét is. Mert Le Bonn, „A tömegek lélektana", Ortegan Gasset „A tömegek lázadása“, az amerikai Lothrop Stoddard „Lázadás a civilizáció ellen“ s légióként Spengler próféciája, „Untergang des Abendlandes“-a bekövetkezett. Az emberiség eltömegesedett, a bor vízzé változott. Egy-két évtized múlva a sárga és fekete ember ura lesz a földkerekségnek, Amerikának, Oroszországnak és Európának is. Éhez nem kell semmiféle atombomba! Egy milliárd kínai és csaknem ugyanennyi színes afrikai, délamerikai úgy fogja elseperni a föld színéről a fehér embert, mint ahogy a tornádó a homokot. Azok, akik valami turáni csodában reménykednek , gondolkozzanak és imádkozzanak, mert ez a vihar el fogja sodorni a fehér emberiséghez tartozó magyarságot is, hacsak ... hacsak .. . De csodákban és a megújhodásban nehezen hiszünk. Az eltömegesedésnek, a kultúra feloszlásának különös előérzete az értelmetlen világűr-kutatás, a milliárdokat és milliárdokat felemésztő szovjet-amerikai konkurrencia ? Mi értelme van ennek? S az értelme nagyon súlyos. Itt nem Ádám és Lucifer repülnek az űrben. Egyszerűen az történik, hogy látva a jövőt, a nemsokára hatmilliárdnyi embert és az ezzel járó következményeket, az éhséget, diktatúrákat, polgárháborúkat, a család feloszlását, az Isten megtagadását, a lélektelen technikai civilizáció diktatúráját, a megoldhatatlan feladatokat, az embernek fia kivágyik saját hazájából, a Földről. Bármilyen rettenetes is a horror vacuum, a borzalom az tsr-től mégis azt kell hinnünk, hogy az amerikai Gemini űrhajósok és a szovjet űrhajós, aki bukfencet vetett a Semmiben, odafent igen jól érezték magukat. Nem kellett érezniök azt az undort, amely joggal tölt el minden épeszű embert, aki megérte a második világháború befejezésének rettenetes következményeit. Marschalkó Lajos ( HÍDFŐ 1965 április 25.