Hídfő, 1968 (21. évfolyam, 512-535. szám)

1968-07-01 / 524-525. szám

Semmelweis Ignác Régen megszoktuk — valójában nem is igen tettünk ellene —, hogy minden náció úgy lopkodta el tő­lünk értékeinket, ahogyan akarta. Akár volt ehhez joga, vagy vala­­minő alapja, akár nem. Kezdődött a nagy Dürerrel, akinek apja vala­honnan Gyula mellől vándorolt ki Nürnbergbe, aki nem is beszélt né­metül és az egykorú krónikák sze­rint Ajtósinak hívták. Németország­ban azonban Dürer (Türer) lett be­lőle és a német műtörténeti írások már meg sem említik magyar szár­mazását. Azután jött Liszt Ferenc, aki haláláig magyarnak vallotta magát, de a magyarsághoz való odatartozandóságát örökértékű ma­gyar Rapszódiával bizonyította. A német zenetörténelem születési he­lyét nem Magyarországra, hanem Burgenlandra teszi — pedig hát Burgenland csak a trianoni béke­­szerződés révén jutott Ausztriához, de Liszt születési évében még olyan szoros tartozéka volt Magyaror­szágnak, mint Erdély vagy a Bács­ka. Az Ecce homo világhírű festő­jétől, Munkácsy Mihálytól is el akarják venni magyarságát, abból a tényből kifolyólag, hogy apját Liebnek és őt magát is 18 éves ko­ráig Lieb Mihálynak hívták. A ro­mánok Corvin Mátyást sajátították ki maguknak, aminek csupán az az előnye maradt, hogy nem rombol­ták le Fadrusz János híres kolozs­vári Mátyás-szobrát, mint ahogyan azt a többi nagy magyar Erdélyben lévő ércszobrával tették. A szlávok-szlovákok a dinamó el­vének első megalkotóját, Jedlik Ányost írták be a maguk noteszé­be, bölcsen elhallgatva, hogy a tu­dós pap és a pesti egyetem egykori professzora 1848-ban, piros-fehér­­zöld szalaggal díszítve vállait, je­lentkezett Kossuth ármádiájába. A magyar kultúrtörténelemnek ezen szarkai elfelejtik, hogy Magyaror­szág nemzetiségi állam volt, ahol minden később hazudozás és rága­lom ellenére is, minden emberfia szabadon érvényesülhetett és fejt­hette ki képességeit. Magyarország a középeurópai népek nagy kohója volt és talán azért ez a nagy nyu­galom bennünk, mert tudjuk, hogy magyarnak lenni nem nevet, hanem magatartást jelent. Chopint, mint lengyel zeneszerzőt ismeri a világ és dőreség volna francia részről, ha őt azért, mert apja francia volt, franciának állítnák be. Kis nép vol­tunk és vagyunk, de tudósaink, mű­vészeink és mérnökeink mélyen beleírták nevüket és magyarságu­kat a nagy európai kultúrtörténe­­lem aranykönyvébe. Egyik legna­gyobbika ennek a névsornak a Bu­dán született és Pesten meghalt Semmelweis Ignác, akit évtizedek óta ugyancsak a német orvosok közé sorolnak be a német végeken. Éppen ezért csak örömmel regisz- Hát csak aludjunk tovább ... Írta: Fiala Ferenc Régen — 1936-ban volt, hogy Berlinben az akkori francia nagykövet — Francois Poncet (ma a párizsi Figaro külpoltikai vezércikkírója) kez­deményezésére megalakult egy Európai Parlamentnek nevezett társaság. A cím csak amolyan fedőcím volt s mindössze azt akarta dokumentálni, hogy az összejöveteleken, főként a Berlinben élő külföldiek vehetnek részt, hogy megbeszéljék a nagy világpolitika eseményeit és egyben előadják saját, illetve nemzetük kívánságait és véleményét. A megbeszélések az egyik berlini nagyhotel különtermében folytak le — ha jól emlékezem, minden szerdán este 8 órai kezdettel. Az üléseket a nagy nyilvánosság kizárásával rendezték és néha a hajnali órákig tartottak. Már pár hónap óta folytak az ülések, amikor egyszer felmentem a berlini magyar követ­ségre és az egyik szemétkosár tetején véletlenül kezembe akadt egy meg­hívó. A meghívókat a rendezőség ugyanis Berlinbe akkreditált követsé­gekre küldötte, azzal, hogy azokat továbbítsák az arra illetékes személyek­nek. Mivel mit sem tudtam ezekről a vitaestekről, így megkérdeztem a követség angol eleganciával öltözött sajtóattas­éját, hogy mi a véleménye Francois Poncet összejöveteleiről. Az attasé unalmasan ásított egyet és követségi minőségéhez méltó spleen-nel legyintett pecsétgyűrűs kezével. — Nem érdekesek — mondotta nyomatékkel — mintegy jelezve, hogy részéről a téma befejezést nyert. Én ellenben minden attaséi spleen elle­nére is elmentem a legközelebbi ülésre és nem az én hibámon múlt, hogy hónapokon át én képviseltem egyedül­­Magyarországot. Az ülések nemcsak érdekesek — de izgalmasak is voltak. Voltak ott románok, csehek, bulgá­­rok, emigráns oroszok, franciák, angolok. Ott hadakoztak érveikkel a flamandok és vallonok, sőt még skót szeparatisták is szóhoz jutottak oly­kor — az írekről nem is beszélve. A délkelet-európai helyzet megvitatásá­nál nem volt különösebb szócsata, hiszen csehek, szerbek és románok egy követ fújtak , és mindannyian megegyeztek abban, hogy a trianoni békeszerződésről még csak vitázni sem érdemes, mert ez a népek önren­delkezési alapján történt. Az én olykori felszólalásom gyenge és ered­ménytelen maradt ebben az erősen felkészült társaságban és hiába in­­stanciáztam magánál a magyar követnél , mindenütt elutasító választ kaptam. Hiába hivatkoztam, hogy a szerdai üléseken a kilentente minden követsége képviselteti magát, sőt hol Bukarestből, hol Prágából, vagy éppen Belgrádból hozattak a középeurópai kérdésekkel tisztába levő egye­temi tanárokat és történészeket téziseik igazolására. A magyar spleen és a magyar nemtörődömség méltóságteljesen trónolt továbbra is a magyar címerrel díszített Spree parti követség épülete felett. Pedig ezeken az összejöveteleken ott ült és vitázott az akkori Európa minden nemzete és a vitaesteket a francia külpolitika ma is élő egyik nagysága, Francois Poncet vezette. A magyar követség és a berlini magyar illetékesek azon­ban bridgelni jártak és megható arcot vágtak, ha az angol követség vagy konzulátus garden partyjára hivatalos meghívót kaptak. És ha ma a francia külügyminisztérium tájékoztatót kér a francia külügyek doyenjé­től — Francois Poncet-től, valamilyen délkeleteurópai kérdésről — akkor talán azért hiányosak a vélemények és jelentések a valóságos magyar kérdést illetően , mert annak idején követségeink és külügyéreink nem tartották szükségesnek, hogy vitába szánjanak a csontjuk velejéig sovi­niszta cseh, vagy román szónokokkal, Francois Poncet estélyein. E KETTŐS SZÁM ÁRA 70 cent HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON I ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 524—525. SZÁM XXI. ÉVFOLYAM LONDON, 1968 JÚLIUS HÓ

Next