Hídfő, 1968 (21. évfolyam, 512-535. szám)
1968-07-01 / 524-525. szám
Semmelweis Ignác Régen megszoktuk — valójában nem is igen tettünk ellene —, hogy minden náció úgy lopkodta el tőlünk értékeinket, ahogyan akarta. Akár volt ehhez joga, vagy valaminő alapja, akár nem. Kezdődött a nagy Dürerrel, akinek apja valahonnan Gyula mellől vándorolt ki Nürnbergbe, aki nem is beszélt németül és az egykorú krónikák szerint Ajtósinak hívták. Németországban azonban Dürer (Türer) lett belőle és a német műtörténeti írások már meg sem említik magyar származását. Azután jött Liszt Ferenc, aki haláláig magyarnak vallotta magát, de a magyarsághoz való odatartozandóságát örökértékű magyar Rapszódiával bizonyította. A német zenetörténelem születési helyét nem Magyarországra, hanem Burgenlandra teszi — pedig hát Burgenland csak a trianoni békeszerződés révén jutott Ausztriához, de Liszt születési évében még olyan szoros tartozéka volt Magyarországnak, mint Erdély vagy a Bácska. Az Ecce homo világhírű festőjétől, Munkácsy Mihálytól is el akarják venni magyarságát, abból a tényből kifolyólag, hogy apját Liebnek és őt magát is 18 éves koráig Lieb Mihálynak hívták. A románok Corvin Mátyást sajátították ki maguknak, aminek csupán az az előnye maradt, hogy nem rombolták le Fadrusz János híres kolozsvári Mátyás-szobrát, mint ahogyan azt a többi nagy magyar Erdélyben lévő ércszobrával tették. A szlávok-szlovákok a dinamó elvének első megalkotóját, Jedlik Ányost írták be a maguk noteszébe, bölcsen elhallgatva, hogy a tudós pap és a pesti egyetem egykori professzora 1848-ban, piros-fehérzöld szalaggal díszítve vállait, jelentkezett Kossuth ármádiájába. A magyar kultúrtörténelemnek ezen szarkai elfelejtik, hogy Magyarország nemzetiségi állam volt, ahol minden később hazudozás és rágalom ellenére is, minden emberfia szabadon érvényesülhetett és fejthette ki képességeit. Magyarország a középeurópai népek nagy kohója volt és talán azért ez a nagy nyugalom bennünk, mert tudjuk, hogy magyarnak lenni nem nevet, hanem magatartást jelent. Chopint, mint lengyel zeneszerzőt ismeri a világ és dőreség volna francia részről, ha őt azért, mert apja francia volt, franciának állítnák be. Kis nép voltunk és vagyunk, de tudósaink, művészeink és mérnökeink mélyen beleírták nevüket és magyarságukat a nagy európai kultúrtörténelem aranykönyvébe. Egyik legnagyobbika ennek a névsornak a Budán született és Pesten meghalt Semmelweis Ignác, akit évtizedek óta ugyancsak a német orvosok közé sorolnak be a német végeken. Éppen ezért csak örömmel regisz- Hát csak aludjunk tovább ... Írta: Fiala Ferenc Régen — 1936-ban volt, hogy Berlinben az akkori francia nagykövet — Francois Poncet (ma a párizsi Figaro külpoltikai vezércikkírója) kezdeményezésére megalakult egy Európai Parlamentnek nevezett társaság. A cím csak amolyan fedőcím volt s mindössze azt akarta dokumentálni, hogy az összejöveteleken, főként a Berlinben élő külföldiek vehetnek részt, hogy megbeszéljék a nagy világpolitika eseményeit és egyben előadják saját, illetve nemzetük kívánságait és véleményét. A megbeszélések az egyik berlini nagyhotel különtermében folytak le — ha jól emlékezem, minden szerdán este 8 órai kezdettel. Az üléseket a nagy nyilvánosság kizárásával rendezték és néha a hajnali órákig tartottak. Már pár hónap óta folytak az ülések, amikor egyszer felmentem a berlini magyar követségre és az egyik szemétkosár tetején véletlenül kezembe akadt egy meghívó. A meghívókat a rendezőség ugyanis Berlinbe akkreditált követségekre küldötte, azzal, hogy azokat továbbítsák az arra illetékes személyeknek. Mivel mit sem tudtam ezekről a vitaestekről, így megkérdeztem a követség angol eleganciával öltözött sajtóattaséját, hogy mi a véleménye Francois Poncet összejöveteleiről. Az attasé unalmasan ásított egyet és követségi minőségéhez méltó spleen-nel legyintett pecsétgyűrűs kezével. — Nem érdekesek — mondotta nyomatékkel — mintegy jelezve, hogy részéről a téma befejezést nyert. Én ellenben minden attaséi spleen ellenére is elmentem a legközelebbi ülésre és nem az én hibámon múlt, hogy hónapokon át én képviseltem egyedülMagyarországot. Az ülések nemcsak érdekesek — de izgalmasak is voltak. Voltak ott románok, csehek, bulgárok, emigráns oroszok, franciák, angolok. Ott hadakoztak érveikkel a flamandok és vallonok, sőt még skót szeparatisták is szóhoz jutottak olykor — az írekről nem is beszélve. A délkelet-európai helyzet megvitatásánál nem volt különösebb szócsata, hiszen csehek, szerbek és románok egy követ fújtak , és mindannyian megegyeztek abban, hogy a trianoni békeszerződésről még csak vitázni sem érdemes, mert ez a népek önrendelkezési alapján történt. Az én olykori felszólalásom gyenge és eredménytelen maradt ebben az erősen felkészült társaságban és hiába instanciáztam magánál a magyar követnél , mindenütt elutasító választ kaptam. Hiába hivatkoztam, hogy a szerdai üléseken a kilentente minden követsége képviselteti magát, sőt hol Bukarestből, hol Prágából, vagy éppen Belgrádból hozattak a középeurópai kérdésekkel tisztába levő egyetemi tanárokat és történészeket téziseik igazolására. A magyar spleen és a magyar nemtörődömség méltóságteljesen trónolt továbbra is a magyar címerrel díszített Spree parti követség épülete felett. Pedig ezeken az összejöveteleken ott ült és vitázott az akkori Európa minden nemzete és a vitaesteket a francia külpolitika ma is élő egyik nagysága, Francois Poncet vezette. A magyar követség és a berlini magyar illetékesek azonban bridgelni jártak és megható arcot vágtak, ha az angol követség vagy konzulátus garden partyjára hivatalos meghívót kaptak. És ha ma a francia külügyminisztérium tájékoztatót kér a francia külügyek doyenjétől — Francois Poncet-től, valamilyen délkeleteurópai kérdésről — akkor talán azért hiányosak a vélemények és jelentések a valóságos magyar kérdést illetően , mert annak idején követségeink és külügyéreink nem tartották szükségesnek, hogy vitába szánjanak a csontjuk velejéig soviniszta cseh, vagy román szónokokkal, Francois Poncet estélyein. E KETTŐS SZÁM ÁRA 70 cent HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON I ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 524—525. SZÁM XXI. ÉVFOLYAM LONDON, 1968 JÚLIUS HÓ