Hídfő, 1975 (28. évfolyam, 680-703. szám)
1975-05-01 / 688-689. szám
1975 május hó Ni мак, ni мак... csodálkozott régi ismerősünk, amint lelépett a párisi Gare de l’Estre befutó gyorsról amely pontosan ugyanazon a vágányon állt meg mint amikor hosszú évek előtt először tett tisztelgő látogatást a Fény városában. Az előcsarnok épolyan piszkos volt mint annak idején, s ha nagyon kereste volna nyilván megtalálja azon eldobott cigarettacsikket, amelyet a lágymányosi dohánygyárban készítettek — már mint a cigarettát — és amely az előkelően hangzó Hölgy névre hallgatott. Párisban tehát semmi sem változott ■— állapította meg magában, mely megállapítás azonban korainak bizonyult, amint kissé körülnézett a város szíve felé haladó taxiból. A Mont-Martre és a Quartier Latin enyhe horizontját égig érő betonkolosszusok hasogatták, melyekben emberek, családok laktak, sőt gyermekek is, kiknek később, felnőtt korukban, a múltra, a gyermekkorra való visszatekintés egy szürke bérház betonpadlós odavára korlátozódik. Sajnálta ezeket a párisi gyermekeket, akik mit sem tudnak arról amit emléknek, gyermekkori álomnak neveznek azok, akik a sors különös kegyelme folytán cukorszínű ég alatt meghúzódó kisvároskában, vagy épen zöld mezőktől körülölelt faluban nőttek fel. ők az akácvirág illata helyett benzingőzre, meg egyéb szagokra emlékeznek ha őszülni kezd a hajuk, és úgy tekintenek vissza elmúlt fiatalságukra mint olyasvalamire, ami semmi nyomot nem hagyott lelkükben. A rég meghalt otthoni nagyapó vagy nagyanya még mesélt unokáinak (így annak idején régi ismerősünknek is, de miről szóljon a bérkaszárnyában felnőtt nagyapó, ha megkérik az unokák, mesélj valami szépet nagyapa. De hát a mai nagyvárosok gyermekei már sokkal belesebbek, mintsemhogy ilyen idejétmúlt kérésekkel forduljanak akár apjukhoz, akár nagyapjukhoz. A mesék ideje elmúlt. Nem csak Párisban de mindenütt a világon ahol elterjeszkedett a Nagyvárosnak nevezett moloch és fák helyett gyárkémények nőnnek ki a földből. Az elűzött természet magával vitte az emberek lelkét is annak minden idealizmusával és hitével együtt. Ilyfajta gondolatok jártak régi ismerősünk agyában midőn Rue Racine-beli szállodájában letette kofferét és elhatározta, hogy meglátogatja egykori barátját, aki hetek óta az egyik párisi kórház lakója. Útközben benézett a Luxemburg kertbe, ahol még álltak a múltszázadbeli öntöttvas szaletlik és bodroshajú gyerekek úsztatták hajójukat a nagy kőmedencében, melynek szélén valamikor Medici Katalin számolgatta karcsú útjain, hány hugenottát kelljen megöletnie Szent Bertalan napján. Vidám melegséggel a szíve körül állapította meg, hogy Paris szíve, az Adytól megénekelt Boulevard St. Michel még mindég a régi és a Clugny apátság romos falai között épen úgy ölelgetik egymást a fiatalok mint annak idején amikor még gumirádlis lófogatú kocsik járták a párisi utcákat. A várost körülölelő sivár felhőkarcolók még nem fojtották meg egészen a Bourbonok városát de régi ismerősünk már tudta, hogy mindez csak haldoklás és sajnálta azokat, akik már nem láthatják mindama szépet amit a nagy ősök alkottak az elmúlt századok során. Mint minden régi városban itten is birkózik a múlt a jelennel—l és a jövővel. Tudta, hogy végül is a jövő, a beton, kábelek, a tömegétkezdék és tömegszállások kerülnek ki győztesen a harcból, de mivel bölcs volt — tudomásull vette és fájó szívvel búcsúzott minden útjába került régi háztól és utcától. Épen úgy mint egykoron a budai Gellért hegy alatt meglapuló tabáni utcáktól, házaktól. Már késő délutánra járt az idő, mikor megérkezett a kórházhoz. Az előcsarnokban a régi, Rákóczi úti Rókus kórház ötlött agyába. Ami akkor a magyar főváros szégyene volt — az úgy látszik megszokott dolog itt Párisban ■— mely város évszázadok óta híres volt kórházairól. Nem pozitív — de negatív értelemben. A folyosókon néger, maláji és egyéb színeseket és nem színeseket tologattak Napóleon korabeli tolószékekben ismeretlen célok felé az ápolók, kik mindegyikének égő vagy épen nem égő cigaretta lógott az ajkán. Az ablaktalan folyosók mennyezetéről 25 wattos körték lógtak és szinte bocsánatot kértek, hogy több fényre nem telik. A méter vastag falak ablakait tömör vasrácsok védték a külvilág elöl, gondosan megőrizvén a kórtermek évszázados dohát és minden penetráns illatát. A betegeket szállító felvonó néha félórányira is megállt az emeletek között, hogy kiszuszogja magát. Hogy közben meghalt a beteg a kórterem és az ambulancia közötti úton? Elvégre a kórház — régi magyar paraszti mondás szerint azért van, hogy meghaljanak benne az emberek, s egy olyan nagyvárosban mint Páris igazán nem számít ha pár emberrel több hal meg a kelleténél. Régi ismerősünk hosszú vándorlások és ide oda való küldözgetések után nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy egykori barátja pár nappal előtt elhagyta a kórházat. Valószínűleg nem akart meghalni "— gondolta, bár az a csoda is megtörténhetett, hogy makk egészségesen fordított hátat az épületnek, ahol talán még mindég konyhakéssel operálnak mint annak idején a tábori felcserek. Hiába no — morogta fogai között régi ismerősünk — a franciák konzervatív egyéniségek. Nem csak napi marhasültjüket készítik a mesebeli Ludláb királyné középkori receptje szerint hanem kórházaikban is őrzik a múlt ősi hagyományait. Ami mindenesetre szép és dicséretre méltó dolog .. . Mikor kilépett a kapun gyorsan rágyújtott megszokott cigarettájára — ezúttal azért, hogy kiszellőztesse tüdejéből a sötét, folyosókon beszívott klór és egyéb szagokat, s azután elindult a régi Páris felé, hogy egy eldugott kis vendéglőben megrendelte ama régi Ludláb királyné szakácskönyve szerint készült, faszenes roston sült marhaszeletét. Csípős mustárral és olajban pirított krumpliszeletekkel együtt. Olymódon elkészítve, amint azt csak Párisban tudják a vendég elé tenni. — Ez is megvan — mondja Farkas. Péter Gábor hallgat, de a szeme különösen csillog. — Hová mész? — kérdi Farkas. — Hazamegyek. — Ne menj gyalog, hazaviszünk. — Nem .. . Nekem most gyalogolnom kell... 1946 nyara ez ... HÍDFŐ 15. oldal Magyar orvosprofesszor keres magyarul beszélő orvost klinikája részére. Érdeklődők forduljanak a Hídfő saarbrückeni szerkesztőségéhez, 66 Saarbrücken, Am Hagen 9. szl. Magyarnak magyarul magyarokért Kérjen mutatványszámot a „Vagyunk” kiadóhivatalától 8 München 2, Landwehrstr. 65 (BRD) Irodalom művészet humor tanít nevet szórakoztat Arany János: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek írjad!“