Új hídfő, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
XLIII. évfolyam, 1. szám A MAGYARSÁG SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI LAP 1990. JANUÁR HÓ Terebessy Emőke: Begyógyulhat-e Csernobil sebe? A szovjet azt híreszteli, gyógyulnak Csernobil sebei. A kievi konferencián, hol kiértékelték Csernobilt, 600 nemzetközi tudós, orvos, fizikus, újságíró vett részt. A szovjet tudósok beszámoltak arról, milyen védőintézkedéseket tettek a katasztrófa után. A SZU egészségügyi minisztérium meghívására, dr. Martin Körbling orvos-professzor is részt vett a heidelbergi poliklinikáról. Emlékezzünk!... 1956 november végén... otthon megkezdődött a magyar szabadságharcosok deportálása a Szovjetunióba. A Nyugat tétlenül nézte a Magyarországon uralkodó terrort. A szovjet bolsevista érdekszférákat a Nyugat akkor is jobban tiszteletben tartotta mint az ezrével elhurcolt ártatlan magyarok emberi jogait. „Érdekszférák... és európai stabilizáció”... ma is ezek a jelszavak! Beszámolójában a látottakról, hallottakról érdekes előadást tartott a heidelbergi egyetemen. A csernobili katasztrófa után —úgy mondták a TASS híradójában — mindössze 29 ember halt meg azonnali sugárzás következtében. A kievi konferencián már hozzáfűzték: „Kiszámíthatatlan a jövőben még hány áldozata lesz!” Makabre hangzik ez, még a szükséges és azonnali megoldások ellenére is. A Kievi Lenin Múzeumban összegyűlt szakembereknek a szovjet tudósok lépésről-lépésre ismertették a katasztrófát és következményeit. A szovjet egészségügyi miniszter és a Nemetközi Atomic Energy Agency (LAEA) józan számadatokkal vázolták fel, mi történt a robbanás után. 36 órán belül 50000 embert telepítettek át a közeli Pripjat városkából, majd 90000 lakost a reaktor körüli 30 km-es zónából. Pripjat — a szellem városa — azóta is lakatlan. Két méteres betonfallal vették körül. A városka üzleteiben a polcok tele vannak élelemmel, ahogy a robbanás pillanatában voltak. Az elhagyott magas betonházakat rágja az idő vasfoga. Még olvasható a régi neon-reklám: „Az atom a te barátod és nem ellenséged”. Ez körülbelül úgy hangzik — az adott helyzetben — mint a németországi KZ kapujának bejárata feletti „köszöntő”: Arbeit macht frei”. 315 orvosi állomást létesítettek a járóbetegek részére a közeli falvakban. A katasztrófa után 600000 embert vizsgáltak felül a sugárzónában, 2000 orvos és ápolónő segítségével. 37 500 embert, köztük 12600 gyermeket (kik részben önként jelentkeztek) klinikákon megfigyelés alatt tartanak. Beismerték, a környező lakosság még mindig rettegésben él és különböző bántalmakban szenved. Hosszabbtávú megfigyelésekre is berendezkedtek, a betegek állapotáról komputerekkel gyűjtik az adatokat. Eddig 500000 vízpróbát vettek, vizsgáltak. Iható-e a víz a környéken? Az első 12 hónapban — a robbanás után —, 30 millió földpróbát, 700000 tejpróbát, 120000 húsféleséget vettek vizsgálat alá. 600000 emberen végeztek méréseket, mennyi kártékony anyag rakódott le szervezetükben. Szovjet tudósok a kievi találkozón úgy nyilatkoztak, a kritikus körzetben 97%-a a lakosságnak sugárbántalmakban szenved, de az akkori gammasugárzás 50 millirem-ről az első év után 15%-ra esett. Caesium ártalmak 99%ról 50%-ra estek, tehát javult a helyzet. Nagy különbségeket fedeztek fel a folyók, tavak vizsgálatánál. A Dnyeper kevésbé fertőzött, mint mellékfolyói. A legtöbb radioaktivitás Ukrajna patakaiban, folyóiban és tavaiban rakódott le. A robbanás után a mérges gázok még 10 nap múlva is szálltak az atomreaktorból, s szennyezték a levegőt. A legtöbb jód 131,a tejtermékeket mérgezte. Jodprophylaxe vizsgálatokat 5,4 millió emberen végeztek. A rák-leukémia megbetegedések emelkedését a robbanás óta nem észlelték. Felvetődött a kérdés Kievben: ész-