Hídverők, 1953 (6. évfolyam, 2-18. szám)

1953 / 2. szám

újabb „érdemeket" is szerzett és a spanyol polgárháború veszélytelen mögöttes területein ezrével gyilkoltatta le, mint politikai biztos, a keresztény érzel­mű spanyolokat, elsősorban papokat, szerzeteseket és apácákat. Jogosan hihet­te, hogy a „felvilágosodás" körüli érdemei mervadhatatlanok. Most egyszerre Moszkva elcsapta. De nemcsak őt, hanem a nálánál kevésbbé szeretve tisztelt Charles Tillon elvtársat is, aki meg a második világháború után kommunista ellentállási harcos létére a De Gaulle kormány hadügyminisztere volt. Mindkettőt felhívták arra, hogy moszkvai recept szerint „önkritikát"gya­­koroljanak. Először gyakoroltak is, de miután csak tévedéseket ismertek be és nem voltak hajlandók önmagukat aljasaknak, gazembereknek stb. nevezni / pedig ők ezt megtehették volna anélkül, hogy a hazugság bűnébe essenek /megfosz­tották őket összes állásaiktól és kizárták őket a pártvezetőségből. Most mind a kettő csak annak örülhet, hogy nincs a „mester" keze ügyében, hanem az amerikai imperialisták „gyarmatán": Nyugateurópában. Mert bizony már nyakukon lenne a hurok. Párisban azonban nyugodtan alhatnak. A Spanyolország­ban meggyilkolt ezrek kisértetei nem járnak át a határon, bántódásuk nem esik s csak akkor riadnak fel, ijedten álmukból, ha Trotzkij sorsára gondolnak. Még jövőjük sem reménytelen. Mert ha Sztálinnak sikerül az Atlanti óceán partjáig előretörni, Marty és Tillon elvtársaknak még magas chance-ik lehetnek Nagy Ferenccel és Varga Bélával együtt az antibolsevista ellenállás képviselő­iként szerepelniük. Esetleg még rádió interwiewet is adhatnak a „Free Európa" rádióriporterének. Mert olyan antibolsevisták, mint a MNB tagjai még ők is vannak. Még Tillon és Marty ügyénél is jobban kinyitotta a franciák szemét Guin­­couins elvtárs ügye. Ő is az „ellenállás" gyöngye volt. Az a megtiszteltetés érte, hogy hazájában ő játszhatta Sztálin szerepét. T.i. az ellentál­lá­s céljaira egy postakocsit kellet kirabolnia. Csak a rizikót csökkentették le a Tiflis-i mintaképpel szemben azáltal, hogy a francia jegybank áruló tiszt­viselői elárulták nekik a kedvező alkalmat. Állítólag másfél milliárd frank ju­tott a kezükre. Csak egy a bizonyos, hogy az ellentállási mozgalom p­o­l­g­á­­r­i árnyalatai egy fillért sem láttak ebből a rengeteg pénzből, mert az kisebb részben a bolsevista párt propagandájára ment el, nagyobb részben a KP vezetők osztozkodtak rajta. Guingouins, aki a háború után Limoges főpolgármestere lett nem is tagadja a sikkasztást, az ellentállás polgári árnyalatainak meglopását, csak azzal védekezik, hogy nem egyéni, hanem pártcélokra és pártmegbízásból sikkasztotta el a rabolt pénzt. Egy bizonyos: milliókat költöttek arra, hogy a pártvezetők számára egy luxus üdülőt vásároljanak. És még egy vált bizonyos­sá, amit nekünk nem hittek el , azt most elhiszik Guingouins elvtársnak , hogy a kommunisták hazafias jelszavak alatt vettek ugyan részt az ellentállásban, de eszközeik és bevetéseik megválogatásánál mindig azt mérlegelték, hogy mi moz­dítja elő a szovjet érdekeit és nem azt, mi a közös ellentállás, vagy a haza érdeke. Franciaországban a beállót hangulatváltozásra jellemző, hogy már a nyá­ron egy héten belül öt prominens külföldi kommunistát utasítottak ki az ország­ból, köztük az angol KP vezérének Pollist Harrynak a feleségét is, aki fiával együtt egy társasutazás keretén belül gaz kapitalistákkal üdült együtt Nizzá­ban. Sajnos, az angol KP lapja ez egyszer elmulasztotta az „imperialista bur­­zsuj erőszak" elleni tiltakozást, s így az elbutított párttagok, akik Angliá­ban sem szoktak a francia Riviérán üdülni, nem tudták meg, hogy mire megy a KP kasszájából a tagsági díj. Hogy azonban a kijózanodás még nem teljes és a felizgatott gall vér még könnyen bedől minden provokációnak, mutatja Charles Maurras esete is. Charles Maurras volt a jobboldali „Action Française" theoretikusa, szellemi vezetője. A mozgalomnak semmi köze sem volt a nemzetiszocializmushoz, hiszen sokkal előbb jött létre. Minthogy azonban nemzeti és jobboldali volt, bizonyos fenntartá­sokkal együttműködött, vagy legalább is bizonyos szimpátiával viseltetett a fasizmus és a nemzetiszocializmus iránt. Maurras az összeomláskor 77 éves volt. Annak ellenére, hogy a megszállás alatt semmi aktív szerepet nem játszott,s ma­gas korát nem tekintve, többévi fegyházra ítélték el. 1952 tavaszén szabadláb­ra helyezték, mert a fogság az immár 80 éves aggastyán életét veszélyeztette. A bosszú azonban nem elégedett ezzel meg. A teljesen visszavonult aggastyánt egy

Next