Krónika, 1990 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1990-03-01 / 3. szám

ünnepelte az örvénylő, forgatagos tánckart, a kitűnő kórust és a zenekart. Az Eaton­ Centre mögötti anglikán templomban február 25-én újabb kamarakoncertet rendezett Bogyó Krisztina gordonkaművésznő Hesslein István furulyaművész, Ruth F­az­a­r hegedűművésznő, Pat Hanley furulyaművész, Alvin Tung gitárművész és Bonnie Silver csem­balóművésznő részvételével. A műsorban J. Rodrigo, Rancois Couperin, Alessandro Scarlatti, Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Handel és J. Hotteterre művei hangzottak el. Több eseményt várunk magyar művészekkel és ezúton is kérjük a kanadai magyar művészeket, hogy fellépéseikről értesítsenek minket jóelőre. Dr. Légrády Tamás MAGYAR—KANADAI NÉPZENE A magyar származású kanadai bevándoroltak hagyományos zenei tevékenységét jelöli a fenti meghatározás. Az eddigi kutatások alapján — mivel stílusában idegen hatás ki nem mutatható — a magyar népzene változatlan, földrajzilag távoleső jelenségének tekinthető. Létezése egybeesik az első magyar települések (Hunsvalley 1885, Esternaz 1886) keletkezésének idejével. Előfordulása három különböző alakban lehetséges: hagyományos élő vokális és hangszeres formában; iskolai, egyházi oktatásra, vagy bemutatásra szánt, tanított alakban és gyűjtemények formájában. A zenei néprajz szempontjából legfontosabb a nép zenei élete, illetve a dallamok valós, spontán felhangzása, melyre a magyar nyelv, szövegtartalom és előadásmód alapján három szavat használ: ének (vallásos), dal (nép-, gyermek-, mű-) és nóta (népies műdal) fogalmát. A vallásos tárgyú, egyházi jellegű ének főleg az idősebbek, gyakran egyedüli, zenei tevékenysége. Búcsúkon, virrasztások alkalmával „előénekesek” vezetésével Kanadában még fellelhető jelenség. A századforduló éveiben a nyugati prériken még hallható volt az „aratók danája”, majd az 1930-as évek dél-ontariói dohányfarmokon felhangzó munkadal - dalok, melyek ma már csupán egyes idősebb személyek emlékében élnek. A közösségi és családi összejövetelek magyarul nem értő tagjai iránti figyelemből eredőleg, mindinkább kiszorul a „danolás-nótázás” a magyar-kanadaiak életéből. Egyéni hangszerismeret és zenekarok jelenléte feltételezhető a magyar bevándorlás kezdetétől fogva, azonban írott forrásokra csak e század első évtizedétől lehet hivatkozni. A zenekarok a múltban majdnem kizárólagosan önképzett földművesek és munkásokból alakultak és mulatságok, lakodalmak magyar nótáit és tánczenéjét szolgáltatták. A táncház mozgalom és igényesebb közönség hatására, nagyobb központokban a magyar népi hangszerek fokozatosan képzett zenészek kezébe kerültek, kik stílusismeretek birtokában hitelesen tudták tolmácsolni különböző tájegységek népzenéjét. Nevelő, szórakoztató jellegűek a magyar iskolák, egyházak, kultúrintézmények, képzett ok­tatók által betanított gyermekjátékai, népszokások (kántálás, csillagjárás, betlenemes játék) énekei, kórusművek, népszínművek zenei betétei. Nevelő szándékkal jelentek meg Miska János „Betlenemes játék" (1969) és „Csillagosok” (1970) című, egyéni élményeken alapuló írásai. A magyar-kanadai etnikum sajátjának tekintett világi éneke a dal. A nép jellegű, személyes­kéziratos „dalosfüzetek” mellett nyomtatásban is megjelentek dal- és nótaszöveg gyűjtemények (Körmendy 1963; Vértes 1975). A népzene­­gyűjtés és kutatás a múltban a népdal gyűjtésére összpontosult. A National Museum of Canada népzenei anyagot tartalmazó gyűjteményei (Peacock, Dégen, Gergely) 1963-1975 közötti években Saskatchewanban, Dégh Linda dél-on­­tariói szalagjai pedig 1971-ben lettek felvéve. Demmer György gyűjteménye az 1980-as évek Quebec és Dél-Ontarióból származó anyagát tar­talmazza. A népdalgyűjtemények felvételei latens (ritkán vagy sohasem dalolt) anyag, mely a kivándorlás korabeli „óhazai” népzene állapotát tükrözi. A gyűjtött, lejegyzett és elemzett világi dalok (Peacock és Demmer gyűjtemény) stíluselemeik alapján a magyar-kanadai dalanyag következő arányait mutatják: népdal 13.3 százalék (régi stílus 3.8, új stílus 10.2), átmeneti réteg dalai 32.1 százalék, népies műdal 54.6 százalék. Meglepő eredményt mutat a népdal kivándorlási hullámok szerinti aránya: 1914 előtt 22.7, 1919-1939 között 10.4, 1949—1956 között 12.7 és 1956 után 15.8 százalék. Ezek az adatok a gyermekdalokat és vallásos énekeket nem veszik figyelembe, tekintet­tel arra, hogy a gyűjtők véletlenül előforduló és nem szándékosan kutatott dalait-énekeit jelen­tették. Demmer György (A fenti cikk hosszabb változata a Calgaryban készülő ,,Encyclopaedia Hungarica" részére készült.) 1990. MÁRCIUS KRÓNIKA 19

Next