Tárogató, 1997 (24. évfolyam, 1-7. szám)

1997-06-01 / 6-7. szám

EGY RÓZSÁHOZ Nincs tavasszal, nincs se nyáron, Mint te, olyan rózsaszál , Még nagyobb díszt nyerne Sáron, Csak te ott virítanál. Rózsaszínnel játszadoznak Két virító arcaid, Rózsamézzel harmatoznak Csókra termett ajkaid. Látta kellemid Citére. Látta és irigykedett, Hogy pirosló lába-vére Képeden büszkélkedett. Hófehér tekintetednek Hajnalán a­ Másba jött Rózsaszálacskák ferednek Tiszta tér habok között : Szűz mellyed fehér ölére Ők is úgy mosolyganak. Mint mikor rózsák tövére Gyöngyvirágot raktálnak. Rózsa vagy te, rózsa leszel, Rózsa még a selymed is : Jaj, de bezzeg kínra teszel, Hogyha van tövisked is ! Rózsa ! engedd, hadd heverjek Éltető bokrodba már, S édes árnyékodba nyerjek Fészket én, rideg madár. A HÚ­SE ÜGETŐ Ha szíhatok borocskát, A gondjaim csúcsainak. Ki boldogabb halandó. Mint aki nem sóhajtoz' Ki boldogabb magamnál ? — Héj, vízivók ! de sűrű Pocsolyába foly világtok! Szép volt Filéta s ifjú. Szerelem s dalok barát­ja ; De béka-módra zengett, Csigaként tudott szeretni. Bámulsz-e? —Vízivó volt. — Héj, víziszák ! be sáros Elmétek és világtok ! — Kancsót, fiú ! veszendő Ez élet és előlünk, Mint egy palack bor, elfogy. Hát kurta napjainkból Hányat lelopnak a búk ! Mért bokrosítsam a bajt? Miért fogyasszam értem­, Míg a gohér virágzik ? Iszom, ha szívem örvend. Iszom, ha bánat éri ; S ha szíhatok borocskát, A gondjaim csúcsainak. A REMÉNYHEZ Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan.­­ Síma száddal mit kecsegtetsz ? Mért nevetsz felém ? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém ? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig ülteted; Csörgő patakokkal Fáim élteted; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt L­égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Keménység! Hagyj el engemet, Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhagy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét hímeden, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. - Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! - Isten véletek! Csokonai versek MAGYAR! HAJNAL HALAD! Vigadj, magyar haza ! s meg ne tagadd tömött javaidtól azt a valódi örömöt, Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra, Az egész országban harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak. Melyeket a fényes világosság előtt A hajdani idők mostohás keze szőtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva. Setét völgyeinkre sugárit ereszti, Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti. Bíztatja hazánkat vidámító képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövid időn felhág egünk délpontjára, Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért, magyar­­ álmodból serkenj fel, Már orcáidra süt e nyájas égi jel. Kelj fel! 8 ázsiai Múzsáddal köszöntsed, Liibe háláló indulatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a sötét éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ezáltal egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére felszállhat. Lesz még a magyarnak olyan dicső neve, Amilyen volt a Mars mezején eleve. S még azok is laurust fűznek magyarunkra, Kik most finnyás orral néznek hérosinkra. Idvez légy, szép hajnal ! ragyogtasd fáklyádat, Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jer­­­ime, nimfái már a víg Dunának Elődbe koszorús fővel indúlának. — Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, S benne a huszadik századot képzelte. Ne is félj, óh magyar, talám akkorára Boldogabb nap jön fel reád valahára : S aki mérget forral hazádnak ellene, Megveri a magyar seregek istene. KÖZHÍRRE BOCSÁJTÁS Mindennek adom tudtára, Hogy az asszony gonosz pára. Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz, Melynek állandóságához sohase bízz. Ezután okosabb leszek. Már én senkit fel sem veszek. Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon ! Rajtam kívül más szeretőre találjon.

Next