Édes Anyanyelvünk, 1980 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1980-01-01 / 1. szám
A nyelv az emberiség egyik legmagasabb szintű szellemi terméke s egyúttal kifejező eszköze. Nemcsak puszta közlésre szolgál, hanem gondolati-érzelmi hatások keltésére, sőt bizonyos vonatkozásokban igen jelentős az esztétikai, gyönyörködtető szerepe is. Tulajdonságai történeti jellegében is mélyen gyökereznek. Egyrészt időtálló ésátfogó, hiszen az egyetemes emberi műveltség messzi idők óta felhalmozódott értékeit sűríti és közvetíti, örökíti nemzedékek végtelen során át. Másrészt szüntelenül fejlődik, változik, rugalmasan alkalmazkodva az embernek és környezetének folytonosan átalakuló voltához. Megmaradás és átalakulás csak látszólag ellentétes fogalmak. Az emberi nyelv egyetemességén túl egy adott társadalom és abban az egyén számára anyanyelve a legfontosabb. Ez gyűjti egybe és közvetíti a mába a nemzeti múlt hagyományait, ez kapcsol össze bennünket a nemzeti történelemmel, a nemzet hosszú idők óta fölhalmozódott, sajátos anyagi és szellemi műveltségével, a nemzeti irodalom múltjával és jelenével. Az anyanyelv szolgálja a jelenben annak a társadalomnak az érdekeit, amelynek tagjai vagyunk, közvetlen és legfontosabb eszköze tudásunk megszerzésének és átadásának. Az anyanyelv az egyik kifejezője és megtartója nemzeti létünknek, műveltségünknek. Múltjában és jelenében egyaránt a mienk, s ezért természetes, hogy érzelmi szálak kötnek hozzá. Persze ez az érzelmi kötődésünk magától értetődően nem jelenti más nyelvek lebecsülését. Nyelv és társadalom szoros kapcsolata világossá teszi, hogy anyanyelvünk sorsa, alakulása nem valami öntörvényszerű folyamat, hanem tőlünk, mindennapi használóitól függ. Hogy milyen a jelene és milyen lesz a jövője, azt befolyásolja, miként szemléljük és miként bánunk vele. Az érte való felelősség letéteményesei is mi vagyunk tehát, mégpedig nemcsak társadalmunk a maga egészében, hanem annak minden egyes tagja is, ki-ki a maga személyében. Rajtunk áll, hogyan őrizzük meg hagyományait, eddig felhalmozott értékeit, s hogyan fejlesztjük, formáljuk tovább. Rohamosan változó világunk, a gyorsuló idő, az emberi életnek szinte minden vonatkozásban tapasztalható átalakulása nyelvhasználatunkra a jelenben is rendkívül erős hatást gyakorol. Anyagi és szellemi életünk új jelenségei lecsapódnak és tükröződnek anyanyelvünkben, s mivel a nyelv egyformán „hajlamos” a pozitív és a negatív jelenségek befogadására, igen sok tekintetben rajtunk áll, hogy gondolkodásunk, nyelvszemléletünk szűrőjén mit engedünk át, és mit rekesztünk ki vele. S ez a helyzet sokszor bizony kemény próbára tesz bennünket, mert a modern élet úgy ontja ránk az új jelenségeket, hogy kedvező és kedvezőtlen nyelvi hatásuk sokszor meglehetősen egybefonódva jelentkezik. Ebben a szövevényben csak magas fokú nyelvi tudatossággal, a nyelvi műveltségnek, a nyelvi szemléletnek csak megfelelő színvonalán tudunk eligazodni. Itt van mindjárt példának rohanó világunk egyik legjellemzőbbje, az időtényező. Hogy gondolataink nyelvi formába öntésére ezernyi más dolgunk közepette nincs elegendő időnk, annak nyelvhasználatunkra kedvező befolyása is lehetne. Hiszen rászoktathat bennünket a rövid, szabatos kifejezésmódra, a racionális nyelvi jelek, szimbólumok keresésére, az esztétikai igényességet nem sértő, ésszerű betűszók, szóösszevonások alkalmazására stb. Ugyanakkor azonban az időhiány csábít a nyelvi pongyolaságra, gondatlan, hevenyészett előadásmódra, az önálló gondolkodástól elvezető klisékkel, sablonokkal, közhelyszerű szólamokkal való élésre. A tudományos-technikai forradalom a műszaki-természettudományi műveltség rohamos előretörésével jár, amely nemcsak az emberélet jobbá tevője lehet, hanem a megjelenő új fogalmak visszaadására szolgáló megannyi új nyelvi elem keletkezését és így az anyanyelv szó- és kifejezéskészletének gyarapodását, változatossá tételét is eredményezheti. Ugyanakkor nyelvszemléleti és nyelvhasználati lecsapódása veszélyeket is rejt magában. Például a humán műveltségi elemek visszaszorulása e műveltségi rendszer egyik fontos felépítőjének, a nyelvnek az emberi értékrend perifériájára való szorulásával is járhat, amikor a nyelvi kifejezésmód igényessége lényegtelen tényezővé válik. Egészen más síkon elsősorban a műszaki-természettudományi, de gyakran a társadalomtudományi szaknyelvnek új elemekkel való óriási mértékű feltöltődése — amely önmagában természetes és szükséges folyamat — erős „nyomást” gyakorolhat a köznyelvre: a szaknyelvi elemeknek a mindennapi nyelvhasználatba való mértéktelen behozatala megemészthetetlenné, felfoghatatlanná teszi a közlést, a közműveltség terjesztését sokkalta inkább gátolja, mint segíti. A világ kitágulása, a nemzetközi érintkezés gyarapodása, a turizmus stb. az idegen nyelvek anyanyelvünkre tett hatásának rendkívüli fölerősödését eredményezi. Ebben a folyamatban az anyanyelv számára pozitív lehetőségek is rejlenek, hiszen idegen nyelvek tudása az anyanyelvi jelenségek tudatosodását, az anyanyelvben mélyebben rejlő variációs kifejezési lehetőségek felszínre kerülését, valamint a szókincs gazdagodását is eredményezheti. De ismerjük az ide társuló veszélyeket is: a nyelvi arisztokratizmusból, sznobizmusból, lustaságból stb. táplálkozó mértéktelen idegen szóhasználat, a nyelvünk és helyesírásunk formarendszerébe nem illő idegen szavak, nevek áradatszerű jelentkezése stb. A mai kor információáradatának ugyancsak kettős lehet a nyelvi lecsapódása. A tömegközlés eszközei, intézményei az anyanyelvi használat nagyon különböző szintjeit képviselik, s nyelvünk továbbfejlődése szempontjából éppen nem mindegy, hogy tömeghatásuk milyen szinteken bontakozik ki, hogy társadalmunk milyen jellegű nyelvi befolyásra válik érzékennyé és tanulékonnyá. Mert talán mondani sem kell, hogy micsoda különbség adódik mindennapi nyelvhasznála- tunk alakulására például abból, ha szépirodalmunk múlt és jelen századi klasszikusainak magas esztétikai igényességű alkotásait tekintjük nyelvi eszményünknek, vagy ha slágerszövegek, reklámszövegek és hasonlók lapossága, sablonjai irányítják nyelvi ízlésünket. A kifejezések újdonságára, fölfrissülésére való törekvés jelenkorunkban és különösen a fiatalabb nemzedékek körében jól megfigyelhető törekvés. De egyáltalán nem mindegy, hogy mi fakad belőle. Mert fakadhatnak és fakadnak is hasznos, érdekes, szép újítások is, amelyek sem anyanyelvünk törvényeivel, sem a nyelvi ízléssel nem ütköznek, s így nyelvünk fejlődésének határozott nyereségei. De sajnálkozó tanúi lehetünk annak is, hogyan ferdül, sőt fajul el az efféle törekvés, s torkollik nemcsak a kifejezett nyelvi vétségeknek valamiféle „progresszív újításként” való elfogadásába, hanem ami talán ennél is nagyobb baj, az alacsonyrendű gondolkodás és ízlés nyelvi kifejeződésébe, útszéli hangvételbe, trágárságba. Még sokáig folytathatnám a példákat, de úgy hiszem, ennyi is elég annak a jelzésére, hogy a mai élet legkülönbözőbb jelenségei hogyan hatnak vagy hathatnak anyanyelvünk használatára. Mint látható, a követhező utak választási lehetősége igen nagy. De éppen ezért roppant nagy a felelőssége ebben a nyelvet használó és alakító társadalomnak is. Nagy a felelőssége mindenekelőtt a szélesebb társadalmi szinten közlő, tömeges nyelvi hatást kiváltó fórumoknak. De legalább ekkora a felelőssége a befogadó közegnek s benne az egyénnek. Az anyanyelv közlő és fölvevő tényezőinek tudatos szándékán, akaratán, cselekvésén tehát rendkívül sok múlik abban a tekintetben, hogyan alakul anyanyelvünk sorsa a jelenben és a jövőben. S nem szabad feledni, hogy nyelvhasználatunk alakulása nem pusztán szorosabb értelemben vett nyelvi kérdés, hanem kihat, pontosabban visszahat társadalmi létünk, magatartásunk igen széles körére, gondolkodásmódunkra, világnézetünkre, esztétikai-erkölcsi igényességünkre, műveltségünkre, magatartásunkra stb. Az anyanyelv megbecsülésének, értékrendben magas fokra helyezésének az igénye tehát nem valami elvont kívánalom, hanem áttételeiben messzire kiható, elsőrendű társadalmi, nemzeti érdek. Benkő Loránd : тсФ? /35 ÉDES ANYANYELVÜNK !