Édes Anyanyelvünk, 1990 (12. évfolyam, 1-4. szám)
1990-01-01 / 1. szám
(folytatás az 1. oldalról) szélesebb rétegeire kiterjedjen" (uo. 12). Ez a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején kezdődő új korszak sem volt független persze a politikától. Csak épp más előjellel: a demokratizmus megteremtésének, majd kiszélesítésének reményétől fütve. „Minden ember beszél - írtam akkoriban s fejlődésünk örvendetes eredményeképpen egyre többen szólalnak meg nyilvánosan is, hogyan lehetne hát a nyelvművelés egy szaktudománynak magánügye! Nem magánügy, ma már semmi esetre sem az. A nyelv ápolása, tisztán tartása, csiszolása közös ügy, minden magyarul beszélő ember ügye, az egész nemzet ügye" (Ápoljuk nyelvünket! Budapest, 1954. 4). Figyelmünk tehát kiszélesedett, átterjedt a nyelven túl a használatára és a használajára, mondván: „a zavarosan, gondatlanul fogalmazott mondatok aligha érik el céljukat, aligha valósíthatják meg tökéletesen a pontos gondolatközlés fontos feladatát” (uo. 3). Már ekkor világossá vált: a közéleti beszédkultúra és a demokratizmus a legteljesebb kölcsönviszonyban vannak egymással. „A beszélő tömegektől elszigetelődött, a bevonásuk és közreműködésük nélkül folyó nyelvművelő munka hamarosan öncélú játékká válik; a tömegeket bevonva és helyesen vezetve viszont alkotó, a fejlődést irányító, átütő erejű tényezővé nőhet” (uo.). 3. S a másik oldalon: „Ha majd az egyszerű járókelőnek is feltűnik egy rossz helyesírású vagy helytelen megfogalmazású cégtábla vagy felirat; ha majd az egyszerű újságolvasónak is szemet szúrnak a nyomtatásba is becsúszott »tollficamok«; ha a színházi büfészünetben a darab mondanivalóján s a színészi játékon kívül a színészi beszédmodor, a szép magyar kiejtés is társalgási téma lesz, akkor mondhatjuk azt, hogy van már nyelvi közvélemény is társadalmunkban, amely eleven és tisztító erővel hat nyelvünk életére és továbbfejlődésére" (A nyelvi ismeretterjesztés kérdései. Budapest, 1962). Hogy az igény és a szándék régi és töretlen, az a korszak egyik arculatát tükrözi. Hogy a folyamatos erőfeszítések ellenére is főleg szándék és igény maradt a „szívünkből szóló” Nyelvművelés és politika embertömegek kinevelése, az sem kevésbé jellemzője a korszaknak, csak épp a másik arcának. A nyelvművelésnek ebben az időszakban is a politika szabta ki a mozgásterületét, mégpedig lehetőségeiben is, korlátaiban is. Az optimizmus, az erős akarás, amely e kor írásainak többségét jellemzi, nem a naivitás jele, csak a hegyeket is megmozgatni igyekvő hité. Azé a bizakodásé, hogy ha sikerül a nyelvművelést átitatni politikával - az emberies közéletiség, a tiszta gondolatot hordozó értelmes szó igényével akkor talán megmozdul a világ... Aztán napjainkra meg is mozdult, bár persze korántsem ettől. A csiszolt, elfojtott hangú álvitákat egyre valódibbak váltják fel. Nem hiánycikk már a „direktben fogalmazott" gondolat, a keresetlen szó. Nem kell már tessékelnünk a megszólalókat, hogy azt mondják ki kertelés nélkül, ami a szívüket nyomja. Felrepedt a félelmek burka, s az egyre táguló réseken át ömlik az őszinte beszéd. Amire a nyelvművelés hosszú időn át hiába törekedett, azt a politika robbanásszerűen elérte: kinyíltak a szájak, mégpedig egyre inkább az egyenlőség alapján. 4. Ámde ez egyelőre inkább a modortalanság egyenlősége még. Azt tükrözi: van szemünk a látásra, fülünk a hallásra és szánk a szólásra. De nincs meg, nem fejlődött ki bennünk a magatartás, az érintkezés, az együttélés kultúrája. Nem tudunk kételkedni, helyteleníteni, kérni, javasolni, mi tiltakozunk és követelünk. Nem felváltani vagy leváltani akarjuk az alkalmatlannak ítélteket, hanem agyagba taposni. Akiről úgy érezzük, megtéveszti az állampolgárokat, azt azzal vádoljuk: átveri őket. Igen, ami a szívünkön, az a szánkon. S ez nem volna baj, ha a szívünkön csak aggodalmak és javító szándékok feküdnének, nem pedig bundás indulatok, így azonban a közéletben is, nyelvhasználatában is eluralkodhatnak a dzsungel törvényei. S eddig még csak a „civil” politizálás hangjáról szóltunk, a hivatásosat képviselőről, a tömegtájékoztatáséról nem. Pedig volna mit mondani róla: abba is beszüremlik, idestova áramlik már az utcaiság, olykor az útszéliség. A riportban megkérdezett kívülállók indokolatlan letegezése, olykor „lemagázása”; a henyén odavetett, modortalan „Mondja!”; a szalagról lejátszott riport rosszmájú utókommentálása, amire a kérdezett már nem válaszolhat; olcsó szóviccek, lapos szellemességek pufogtatása; rövidnadrágos-papírcsákós kamaszoskodás egyes ifjúsági műsorokban (olykor másokban is), mindez nem akadálya már nívódíjak elnyerésének, sőt, olykor mintha épp alapjául szolgálna. Mikor egyszer a rádió nyelvi bizottsága leszögezte: romlott a rádió beszédkultúrája, bár talán nem anynyit, mint az általános: az egyik részlegvezető azzal kapta fel a fejét, hogy akkor jó lesz vigyázni, mert elszakadunk a hallgatók tömegeitől. Elfeledve, hogy a tömegtájékoztatás feladata: szolgálni, nem pedig kiszolgálni, s hogy nyelvhasználata és érintkezésmodora nem csupán tükröz, hanem ezzel szentesít, terjeszt, alakít is; amit megakadályozni nem tud, legalább késleltetnie kell. 5. így állt elő számunkra minőségileg új helyzet. Az előző időszak fő törekvését így jellemeztem: „a nyelvművelést átitatni politikával”, hogy az emberek szívükből szóljanak. Most az ajkak nyitva már, csakhogy a szívek túltelítettek, s a tartalom nem találja a formát. A feladat így fordult hát: a politikát átitatni nyelvműveléssel, azaz beszéd-érintkezés-magatartáskultúrával; hogy a szó őszinte maradjon, de ne legyen bántó. A nyelvinyelvhasználati forma oldaláról is segíteni kell annak kifejlődését, amit toleranciának szoktak hívni, de inkább empátiának és humanitásnak nevezhetnénk: az embertisztelet megadását a partnernak, azt a veleérzést, hogy tudom: az én életem regényének legkisebb epizódszereplője is főszereplő a maga élete regényében... Ha először csupán formában, pusztán csak modorban is, de azt kellene beleplántálni mindenkibe: a demokratizmus nem a magam emberségének és egyenrangúságának elismerésével kezdődik, hanem a többiekével. Mert igaz, hogy a tartalom szabja meg a formát, de az is, hogy a forma visszahathat az általa hordozott - és másokhoz közvetített - tartalomra. Deme László ÉDES ANYANYELVÜNK 3