Educatio, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1992 / 1. szám - Educatio
EDUCATIO OPTIMISTA LEGYEN, AKI MA LAPOT indít. Mi nem ma gondoltuk ki az EDUCAZIO-t, idő kellett azonban hozzá, hogy rátaláljunk mondanivalónkra, és megkeressük hozzá közönségünket. Az EDUCATIO-t azzal bocsátjuk útjára, hogy újat és mást mondjon azoknak, akik szellemi műhelyünkkel eddig csak távolról, alkalmanként érintkeztek. Kinek szánjuk az EDUCATIO-t? Legyen-e egy a szaporodó társadalomtudományi fórumok között? Legyen-e színes és olvasmányos újság? Célozzuk-e meg vele az újonnan született politikai és önkormányzati fórumokat? Sorakozzék-e a tanári könyvtárak polcán? Szóljon-e inkább magához az ifjúsághoz? A statisztika szerint a diplomások mintegy harmadának van tanári oklevele Magyarországon, relatív többsége a magyar értelmiségnek. Hozzájuk fordulunk elsősorban azokhoz, akik iskolában és óvodában, gimnáziumban és szakképző intézményekben, főiskolán vagy egyetemen, önkormányzati vagy magánoktatásban, könyvtárban, művelődési otthonokban, hivatalokban vagy kutatóhelyeken tevékenykednek. S rajtuk keresztül mindenkihez, akit oktatás és képzés, kultúra és tudomány érdekel. A tanári hivatás válságban van, krízise megrontja az egész társadalom közérzetét. Ezt a válságot nem érthetjük meg, még kevésbé orvosolhatjuk hagyományos pedagógiai jelszavakkal. Új összefüggésekben kell látnunk tanárt, diákot, nevelést és oktatást. Sajnos, a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer a pedagógusokat visszaszorította oda, ahonnét 1945-ben épp csak kiszabadultak: az osztálytermekbe. Sokan gondolják ma is úgy, hogy aki pedagógus, az maradjon a pedagógiánál. Az EDUCATIO szeretné olvasóit kiszabadítani a rákényszerített, sőt, néha önként vállalt szellemi gettóból. Nem titkoljuk: politizálunk. A politikát azonban másként értjük, mint tegnapi ideológusok vagy mai pártpolitikusok. Számunkra a