Egészségügyi Dolgozó, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1970-10-05 / 10. szám

1970. OKTÓBER 5. A minap Szlovákiában magyar nyelvű újság került a kezembe. Egy cikken meg­akadt a szemem: „A dobsi­­nai jégbarlang 100 éves”. A cikket Hajdú András írta, és tudományos adatokra hi­vatkozva bebizonyította, hogy a barlang jege hatezer esztendős, de abban már fennakadt, hogy hány éve fedezték fel. A dobsinai származású — hajdani sze­gedi főiskolás — dr. Uherko­­vics Gábor, a kiváló magyar hidrológus azt mondja: „a felfedezés napja 1870. június 15.” Ugyanakkor Anton Droppa, az utóbbi évek egyik legszorgalmasabb jég­barlangkutatója azt állítja — és adatokkal is bizonyítja —, hogy a felfedezés csak július 15-én történhetett. Lám, milyen könnyű dön­teni a hatezer esztendő ügyében, de milyen nehéz tisztázni, hogy június vagy július. Könnyű hát, mert az egyik még a tudományos megállapításokon belül is becslésre, a másik megtalál­ható adatokra épül. Így vagyunk mi is, ha va­lahol felmerül a kérdés: hány éves az egészségügyi ismeretterjesztés — vagy ha úgy jobban tetszik — az egészségtudomány szerve­zett népszerűsítése? Megpróbálok felelni rá, már csak azért is, mert a rendelkezésünkre álló adatok az 1370-es évet gyanúsítják, ez a valószínű centenárium pedig a Tudományos Isme­retterjesztő Társulat egész­ségügyi dolgozóinak olyan ünnep, hogy bevettük a VII. Komárom megyei (esztergo­mi) vándorgyűlés hivatalos mondanivaló közé. Tehát honnét és mikortól indult a szervezett egészség­­ügyi ismeretterjesztés? Mi­lyen esemény, gyűlés, meg­beszélés, lap, újságcik vagy kiadvány megjelenése jelzi kezdetét? Mikor kezdődik az az iparkodás, amellyel egyes szakemberek a helyes életmódra, a betegségek megelőzésére, az egészség és erőnlét megtartására, illetve a mindezzel kapcsolatos tud­nivalókra akarják tanítani az emberek tömegét — pon­tosabban — a magyar népet. Akármilyen irányból ipar­kodunk megközelíteni a kér­dést, mindig egy orvoshoz, egy megszállott emberhez jutunk: Bugát Pál az ország főorvosa, a „nyüzsgő pa­raszt”. Ne csodálkozzanak kedves olvasóim ezen a furcsa jel­zőn úgy, ahogyan én elké­pedtem, amikor az egyik tiszteletreméltó atyai jóba­rátom kimondta előttem. — Igen! Te nem is hallot­tál erről. Persze leírva talán nincs is!... Ellenségei vagy méginkább irigyei ezzel a gúnyos megjegyzéssel akar­ták kisebbíteni vagy kigú­nyolni nagyvonalúságát, szé­les látókörét, sokirányú tá­jékozottságát, egyszerű em­berségét és hihetetlen mun­kabírását ...! — gondolko­dott az öreg professzor. Őszintén megmondom: elcsodálkoztam, és talán nem is vettem készpénznek min­den szavát. Akkor még nem! De aztán rádöbbentem, hogy igaz lehetett, mert — lám! — mit ír Bugát Pál? „Minden atyámfia merő parasztembe­rek lévén, nekem magam­nak is parasztnak lennem legnagyobb büszkeségem’’. Íme, az írás bizonyít, mert ha az akkori piszkálódás nem lett volna igaz, miért volt szükséges ez az abban az időben kétes értékű kérdés. Honnét sejthette volna, hogy a paraszti származás valaha még dicsőségére válhat? Nem kérkedés, dac volt ez! Szembefordulás azokkal, akikről másutt így ír: „A dologtalanok, hova én az öröklőket, ámítókat, csaló­kat, és az egy köntösbe bur­kolt szájhősöket értem, ha­lálra éheztessenek.” Tehát ez az ügy igaz le­hetett. Mennyi keserűséget kellett lenyelnie ennek a nagy embernek, hogy ez a gyilkos mondat kifakadt be­lőle! És mennyire szerette népét, a magyar parasztot, hogy már akkor is így mert beszélni! A kezdet kezdetén Bugát Pált találjuk, aki Schédel Ferenccel — a későbbi Toldi Ferenccel — „a magyar iro­dalomtörténetírás atyjá”-val, az akadémikussal, az orvos­sal már 1831-ben megalapí­totta az „Orvosi Tár” című folyóiratot, egy évvel az „Éptan” című könyve meg­jelenése után és tíz évvel a Természettudományi Társu­lat megalapítása előtt. Meg­alapította, mert megérezte a tanulás és a tanítás fontos­ságát, de azt is, hogy ehhez nyelvünk sokkal szegényebb, sokkal deákosabb, semhogy használni lehetne. És ekkor bújt ki belőle a fúró-faragó paraszti ősök öröksége: szó­­barkácsolóvá szegődött, és összeszedte „Széptan” című nyelvújító könyvének anya­gát, hogy szabatosan beszél­hessen és hogy mindenkivel megértesse magát. Ma így fogalmazhatunk: a megújí­tott orvosi nyelvvel Bugát Pál megteremtette az egész­ségügyi ismeretterjesztés munkaeszközét. Igaza volt Toldi Ferencnek, aki azt mondta: „Helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy. Sza­batosan Bugát Pál tanította a nemzetet.” Sajnos, „1865 évi július 9- én vetett véglobbot azon ne­mes szív, melynek feladata az volt, hogy szeretett nem­zete javára világítson és melegítsen” — mondotta Bu­gát koporsójánál Kátay Gá­bor. A néptanítás szüksé­gességének eszméje felpa­­rázslott, és élesztéséhez Bu­gát megadta a fát, megte­remtette a fut­tatót, de láng­­ralobbanásához még nem ér­kezett el az idő. Az Éptan nem tudománynépszerűsítés. Még szakkönyv volt: „Ta­nítványai számára szerző Bugát Pál r. k. oktató.” Az egészségügyi ismeret­­terjesztés megindításához a Természettudományi Társu­lat segítsége és ereje kellett. Kik voltak ennek a képvi­selői? Bugát mellett a leg­közelebbi munkatárs Vajda Péter, aki nemcsak orvos, nemcsak tudománynépszerű­sítő, nemcsak műfordító — hiszen a Hamletet ő fordí­totta magyarra — nemcsak a Társulat főtitkára, hanem költő és Petőfi példaképe volt, akitől meghatottan bú­csúzik a szabadságharc poé­tája: „Oh, e hazában sok olyan jeles sírján ingatja vándorfuvalom a feledésnek csipkebokrait.” Sokszor úgy érzem, nem­csak Vajda Péterrel, így va­gyunk mi Bugát Pállal, Tol­di Ferenccel, Balassa János­sal, Lenhossék Mihállyal és sok mással, pedig ők voltak akik az utat kitaposták ne­künk. 1846-ban Bugát elveszítet­te hű segítőtársát, Vajda Pé­tert, akinek felejthetetlen érdeme, hogy a Bugát és Kossuth közötti nézeteltérést sikerült elsimítania. Ha ez a fiatalember életben marad, talán sok minden másként alakult volna a munkának ezen a területén is. De ak­kor, éppen akkor „feltáma­dott a tenger”. Aztán... csend! Kínos, süket, öklöt harapdáló csend. Majd 1866-ban, feb­ruár vagy március havában az ágostai hitvallású evan­gélikus egyházközség dísz­termében illusztris társaság előtt elhangzott az első is­meretterjesztő előadás. A cí­me: „Villámdele­jesség erő­művi hatásai”. Ekkor még nem volt a Természettudományi Társu­latnak egészségtudomá­nyokkal foglalkozó szakcso­portja. Az orvosok a név szerint: Jendrassik Jenő, Balogh Kálmán, Korányi Frigyes és Arányi Lajos az élettani munkacsoportban dolgoztak. Ezt az időt így jellemzi Gombóca Endre professzor: „Az első népsze­rű előadások tulajdonképpen bevezetői lettek volna a Tár­sulat negyedszázados fenn­állására rendezendő jubilá­­ris ünnepségeknek. ... és így jutunk el az Akadémia nagy üléstermébe január havának egyik nap­ján, az 1870. esztendőnek. Gyalázatos hideg volt, de a zsúfolt teremben izzott a hangulat. „A Társulat maga köré tudta csoportosítani a legtiszteltebb veterán tudó­soktól a javában dolgozó de­rékhadon át a még egyete­met járó ifjúságig a tudo­mányok művelőit” — mond­ta a titkári jelentés. AZ 1870. januári közgyű­lés az egészségtudományok népszerűsítésének első kilo­méterköve. Itt jelölik ki azt az egymás mellett, egymás­sal párhuzamosan haladó két utat, amelyen a gyakorlati fejlesztés és a népszerűsítés elindul. Ha nem is egy idő­ben, de egymás után. Úgy, hogy nem sokkal később már kimondottan egészségügyi előadásokat is tartanak. Az elsők között Steiner Sámuel „A kereskedésbéli kenyér egészségügyi szempontból” és Babes Viktor „A különbö­ző betegségokozó, az emberi testben található baktériu­mokról”, illetve „A vörös vérsejtekről” címmel. Adatok, bővebb adatok kellenének! De — és itt a második hasonlat a dobsinai jégbarlang ügyéhez — „A modern egészségtan az újabb tudományok közé tartozik, az idevágó előadások a Társu­latban is csak a 80-as évek elejéről vannak feljegyezve.” — írja Fodor József, a ma­gyar közegészségügy atyja, a Természettudományi Társu­lat első titkára, aki 1387-ben már határozottan kimondja a „külön szakegyesülés” — az egészségügyi szakosztály — feltétlen szükségességét. Fodor nem arról beszél, hogy csak a 80-as évek után kezdődött az egészségtudo­mánnyal való foglalkozás, hanem arról, hogy a koráb­bi előadások még nincsenek fejegyezve. Ezért érzem, hogy jogos, ha az egészség­­tudomány szervezett népsze­rűsítésének kezdetét 1870 ja­nuárjára, arra az időpontra tesszük, amikor a munka megindulásának a „rajt”-ját elhatározták. A centenárium tehát elér­kezett, és a TIT egészség­­ügyi szakosztálya és választ­mánya az esztergomi ván­dorgyűlésen meg is ünnepel­te. Most már csak az hiány­zik, hogy a munkát tovább folytassák azon az úton, amelyet a nyüzsgő paraszt, Bugát Pál kikarózott: „Ha a tudomány a köz tu­lajdona lesz, a köz boldogsá­ga is sokkal biztosabb leg­end.” 100 éves az egészségügyi ismeretterjesztés BUGA LÁSZLÓ­­ÍRÁSA EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZO­ T KOMÁROMI MAGDA:­I „...a bábamesterségre képesnek­­ ■ A L­­­eó alkalmainak azonyult... — Nekünk már a dédszüleink dédszülei is idevalósiak voltak Pátyra. Hol több, hol ke­vesebb a család földje. Apámnak öt hold ju­tott és hozzá kilenc gyerek. Én nyolcadiknak jöttem. Mint egy gyülekezet, ahogy körülül­tük az asztalt. Nálunk nem volt megállás, megvolt a porciója mindenkinek, kire mi ju­tott a földből-háztartásból. Szegény anyám de sokat veszekedett velem! Csak kiabált kert­hosszat, hogy Teri, Terim, gyere már, lányom, etetni! Meg sem hallottam. Fenn bújtam va­lamelyik vastag faágon, ott faltam a könyve­ket. Már azokat, amelyek faluja abban az időben a szegényekhez elkerültek. Nick Car­nert, kalendáriumot, szerelmi levelezőt. Mind­egy, csak betű legyen. Boldogult emlékű ta­nítóm eljött egy téli estén poharazgatni. Ak­kor mondta az apámnak, hogy Thoma gazda, tízéves múlt ez a leány, küldjük valami töb­bet érőt tanulni. — Nézze, mester úr — mondta az apám —, ha fiú volna, nem bán­nám, lehetne pap belőle. De egy lány mire jó? Enni adunk neki, dolgozzon érte, aztán férjhez megy ide a faluba. S­zóval, így indult az életem. Nem éhez­tünk, ruhánk is volt, de mint a mon­dás tartja, látástól-vakulásig meg nem álltunk. Akkortájt hallottam, Pesten van egy iskola, ahol szülésznő lehet­nék. Mondtam az anyámnak, engedjen el oda. — Engednélek — válaszolta —, csakhogy mi­ből? Azt nem ingyen adják. Utánajártam, mibe kerül az iskola, a táska, a felszerelés. Jaj Istenem, de nagy pénz volt nekünk! Ak­kor búcsút mondtam a könyvnek, és úgy kezdtem dolgozni, mint a megszállott. Két év múltán kendőmben a pénzzel csengettem a bábaképző ajtaján. Már ott, a képzőben de sok jajjal-bajjal találkoztam! Kinn égett a világ, háború volt. Az asszonyok szültek, és mire meglett a gyerek, örökre elment a férj. Egyszercsak, beszélték, vége lesz a háború­nak. Mert az oroszok befejezik, különbékét kérnek, örültünk, elegünk volt már minden­ből, az örökös nincsből. Én még fiatal voltam akkor, a politikát nem ismertem, csak any­­nyit értettem, amennyit magam körül láttam. Mégis megéreztük tizennyolcban, hogy jobb lett a légkör, más lett a hang a kisbabákkal szemben. Amikor már fellélegeztünk volna, jött a rettenetes spanyolnátha. Hullottak az asszonyok, jóformán minden terhes és kis­mama megkapta. Azt a munkát, ahogy ápol­tuk őket, azzal a tudattal, hogy másnap már én sem kelek fel! Sok évfolyamtársamnak fogtam le a szemét. Én megúsztam, és elkö­vetkezett életem nagy eseménye, 1919. ja­nuár 30-án, ötven éve lassan, de még szóról szóra tudom az oklevél szövegét. „Mi, a Budapesti Állami Bábaképző Inté­zetnek az igazgató tanára és a Vallás- és Köz­­oktatásügyi Magyar Minisztertől kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akiket illet, hogy tisztességes Thoma Terézia római katholikus vallású, aki az 1897. évi szeptember 19-én a Pest megyei Pátyon született, az 1918—19. évi rendes tan­folyamon át rendszeres elméleti-gyakorlati oktatásban részesült, és előttünk tanulságá­ra nézve szigorú vizsgálaton állott, és gya­korlati ügyességéről is alapos próbát tett. Ily módon a bábamesterség gyakorlására képes­nek és alkalmasnak bizonyult. Azért is fennt­­nevezett tisztességes asszonyt tanult és dol­gában jártas bábának elismerjük, mestersé­gének szabad gyakorlására ezennel feljogo­sítjuk.” A híres-neves Bársony professzor írta alá az oklevelem, és hívott, menjek a magánkli­nikájára. Mentem, mert ez kitüntetésnek szá­mított, de nehéz szívvel. Tudósnak nagy volt, de embernek!... E­gyszercsak jöttek a falumból, hogy gyere haza, Terink, öreg már a bába, és nekünk olyan kellene, aki orvosok keze alatt dolgozott, ötven forintot ígértek hivatalos pénzt egy évre, hogy a sák­­­lésért mit kapok a családtól, az már szabad egyezség dolga volt. Na jó. Haza­jöttem, szí­vesen fogadtak, hiszen ismert mindenki. Az én korosztályombéliek voltak a fiatalasszo­nyok, engem hívtak, ha eljött az idejük. Ak­kor még jóformán senki sem ment faluról kórházba, csak akiről látszott, hogy baja lesz. De a szegényebbje akkor is otthon maradt, hiszen orvos őket szinte sohsem látta. Nem mondom, Pátyon kicsit jobb volt a helyzet. A falu meglehetősen élt, sokat adtak a hírükre az emberek. Persze, azért nem úgy éltek az emberek, mint most. Még a háború után is tartotta ma­gát a szokás, hogy a fiatalasszony míg anyá­vá nem lett, kinn aludt az istállóban. Szeren­csére, a mi falunk sohsem volt egykés, há­rom—öt gyerek volt a szokásos. Népi gyógy­mód is volt elég, de azt nem mondhatnám, hogy teljesen tudatlanok voltak az egészség­ben. Először elrettentem, de aztán magam is megszoktam, milyen jó dolog például a hin­tőpor helyett a szú­por. Összegyűjtötték a mestergerendából kipergő finom falisztet, ahol a szú rágott. Kenyérsütéskor a forró ke­mencében kiégették, úgy használták. Sohsem okozott bajt, kitűnően gyógyította a csecsemő kényes bőrét. Szerették a gyereket, és mivel nem voltak földhöztapadtak, törődtek vele. Én tanítottam meg a napi fürdetésre az anyá­kat. És arról is mennyit beszéltem a fiata­loknak: első gondjuk maguk legyen. A tisz­ta fehér ágy, a jószagú asszony a legnagyobb vonzó erő. Jöttek hozzám sokan panaszra ezért­ azért. Tudja, hogy van, a bába mindig a nők bizalmasa, különösen falun. K­ezdtem erőre kapni. Volt olyan év, hogy 40—50 gyerek jött a faluba. Jó partinak számítottam. Nagy kereszte­lők voltak itt divatban, egy gyerek­hez legalább nyolc—tíz keresztszülőt hívtak, a család barátaiból így lettek komák. Min­dig meghívtak, igyekeztek legény mellé ül­tetni, csakhogy nem volt kedvem a férjhez­­menéshez. Teljesen betöltött a munkám. Egy­­egy sikeres szülés után talán elégedettebb voltam, mint az édesanya. Ma is emlékszem a legtöbbre, valahogy úgy érzem, közöm van hozzájuk. Egyszer, évekkel ezelőtt, benn jár­tam a Kapás utcai rendelőben a gégémmel. Hát nem ott orvos az egyik „kislányom”? Újszülöttként kétszer hoztam vissza az álha­lálból. Kijött hozzám a főnöke, és mondta, hogy ej, madámka, de jó doktorkát segített a világra. Később ez a doktornő a férjével el­ment Jemenbe, onnan írt nekem, hogy meny­nyire kellene oda szakképzett egészségügyi. Huszonnyolcban hozzákezdtem saját házat építeni. Volt egy ember, Mocsai Gyulának hívták, őt javasolták kőművesnek. Beszéltek róla, hogy nagy ember volt tizenkilencben, azóta is rendőri felügyelet alatt áll, Buda­pestről kitiltották. Akkoriban már volt egy fia. A mestersége Mocsainak szabó volt, de a lista miatt sehol sem dolgozhatott állandóan, csak így alkalmilag. Házépítés közben össze­­édesedtünk, hozzámentem. Tizenöt évet él­tünk békességben, amikor jött a háború. Negyvennégy december tizenötödikén este zö­rögtek. Két fegyveres nyilas jött értünk. Mondták, lóduljunk, elég volt a piszkos kom­munistákból a faluban. Vittek egyenesen a Klein-féle üzlethelyiségbe. Ott ült már a föl­dön a Mucsi Károly, róla is azt mondták, hogy kommunista. Véresre verték. Tanakod­tunk, mi legyen, amikor nagy veszekedést hallottunk. Jött egy öregasszony, a Kötös né­ni és szentségeit, hogy engedjék ki a falu bá­báját, amikor szül egy asszony. Na, károm­kodva elengedtek. Hogy meglett a gyerek, fu­tottam a sógornőmhöz, féltem nagyon, ő meg elbújtatott egy pelyvakunyhóban. Ott lapul­tam, forró téglát és levest hozott ki éjszaka. A bal lábam így is tönkrement, annyira át­fázott. Közben elvitték az összegyűjtött em­bereket, fel a levéltárba. A férjemet azóta sem látták. Mucsi Károly, meg egy később jött pap szerint ő volt az az őszhajú férfi, akit a németek a levéltár előtt másokkal agyonlőttek. Huszonnégy kilót fogytam, azt hittem, ezt nem lehet túlélni. A­z ember azonban a legtöbbet tud elvi­selni minden élőlény között. Hogy be­jöttek az oroszok, két napra rá ko­pogtak nálam a faluból az ismerő­sök. Mocsainé, maguk mindig baloldaliak vol­tak, jöjjön közénk, megalakítjuk a kommu­nista pártot. Mindenkinek van kit siratni, de ezzel nem telhet el az élet. Nyolcan kezd­tünk, rám mindjárt az asszonyok jutottak. Nehezen ment. Mint mondtam, eléggé jómó­dú kálvinista falu volt Páty. A környék min­dig katolikus papi birtok volt, de a falu re­formátus maradt. Ilyen hagyományokkal kel­lett birkózni. Egyszer is mentem egy igen derék asszonyhoz, beszélgetni. Azt mondja nekem: Terus, neked is van már valamid, miért fogódzol a hótiszegényekkel? Mindez már elmúlt, és a nagy viharok. A tsz-szervezés volt az utolsó hullám, akkorra már a nőtanács titkára voltam. Mondom is mindig az embereknek: ugye, igazolva va­gyok? Jobb életet ígértem, s nem úgy van-e? A Petőfi Tsz jól fizet, s kezdünk emberibb életet élni. Megszűnt az agyonhajszoltság. Jó­lét, szervezettség, kultúra. Tessék megnézni a házak belsejét, a ruházkodást! Három önki­­szolgáló boltunk, bölcsődénk, óvodánk van. Most tejboltot, iskolai napközit és majd egy új iskolát akarunk. Félmilliósnál több társa­dalmi munkafelajánlást gyűjtöttünk rá. 5Pjp/1t éve, hogy nyugdíjba mentem. Én I­gK. 7 magam beszéltem rá az asszonyokat,­­amikor még lehetett itthon is szülni, IStere. ..ahogy menjenek inkább a kórházba, ott jobb ellátást kapnak. Van már egészség­házunk, eljárok a rendelésre segíteni. Nézem az én gyermekeimet, lassan nagyszülőkké vál­nak. Hetvenkét éves vagyok. Volt, aki annak idején azt mondta, Teri azért forgolódik a pártban, mert öregségére nagy pénzt akar. Hétszázötven forint a nyugdíjam, az uram után egy holdat kapok a tsz-től. Magam já­rok ki kapálni. Több mint négyezer gyere­ket fogtam fel, ennyi embert segítettem a vi­lágra. Úgy éreztem, abban is segítenem kel, hogy a világunk jobbá, igazabbá váljon. Eh­hez pedig én a kommunisták útját járom. .­

Next