Egészségügyi Dolgozó, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-05 / 10. szám
1970. OKTÓBER 5. A minap Szlovákiában magyar nyelvű újság került a kezembe. Egy cikken megakadt a szemem: „A dobsinai jégbarlang 100 éves”. A cikket Hajdú András írta, és tudományos adatokra hivatkozva bebizonyította, hogy a barlang jege hatezer esztendős, de abban már fennakadt, hogy hány éve fedezték fel. A dobsinai származású — hajdani szegedi főiskolás — dr. Uherkovics Gábor, a kiváló magyar hidrológus azt mondja: „a felfedezés napja 1870. június 15.” Ugyanakkor Anton Droppa, az utóbbi évek egyik legszorgalmasabb jégbarlangkutatója azt állítja — és adatokkal is bizonyítja —, hogy a felfedezés csak július 15-én történhetett. Lám, milyen könnyű dönteni a hatezer esztendő ügyében, de milyen nehéz tisztázni, hogy június vagy július. Könnyű hát, mert az egyik még a tudományos megállapításokon belül is becslésre, a másik megtalálható adatokra épül. Így vagyunk mi is, ha valahol felmerül a kérdés: hány éves az egészségügyi ismeretterjesztés — vagy ha úgy jobban tetszik — az egészségtudomány szervezett népszerűsítése? Megpróbálok felelni rá, már csak azért is, mert a rendelkezésünkre álló adatok az 1370-es évet gyanúsítják, ez a valószínű centenárium pedig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat egészségügyi dolgozóinak olyan ünnep, hogy bevettük a VII. Komárom megyei (esztergomi) vándorgyűlés hivatalos mondanivaló közé. Tehát honnét és mikortól indult a szervezett egészségügyi ismeretterjesztés? Milyen esemény, gyűlés, megbeszélés, lap, újságcik vagy kiadvány megjelenése jelzi kezdetét? Mikor kezdődik az az iparkodás, amellyel egyes szakemberek a helyes életmódra, a betegségek megelőzésére, az egészség és erőnlét megtartására, illetve a mindezzel kapcsolatos tudnivalókra akarják tanítani az emberek tömegét — pontosabban — a magyar népet. Akármilyen irányból iparkodunk megközelíteni a kérdést, mindig egy orvoshoz, egy megszállott emberhez jutunk: Bugát Pál az ország főorvosa, a „nyüzsgő paraszt”. Ne csodálkozzanak kedves olvasóim ezen a furcsa jelzőn úgy, ahogyan én elképedtem, amikor az egyik tiszteletreméltó atyai jóbarátom kimondta előttem. — Igen! Te nem is hallottál erről. Persze leírva talán nincs is!... Ellenségei vagy méginkább irigyei ezzel a gúnyos megjegyzéssel akarták kisebbíteni vagy kigúnyolni nagyvonalúságát, széles látókörét, sokirányú tájékozottságát, egyszerű emberségét és hihetetlen munkabírását ...! — gondolkodott az öreg professzor. Őszintén megmondom: elcsodálkoztam, és talán nem is vettem készpénznek minden szavát. Akkor még nem! De aztán rádöbbentem, hogy igaz lehetett, mert — lám! — mit ír Bugát Pál? „Minden atyámfia merő parasztemberek lévén, nekem magamnak is parasztnak lennem legnagyobb büszkeségem’’. Íme, az írás bizonyít, mert ha az akkori piszkálódás nem lett volna igaz, miért volt szükséges ez az abban az időben kétes értékű kérdés. Honnét sejthette volna, hogy a paraszti származás valaha még dicsőségére válhat? Nem kérkedés, dac volt ez! Szembefordulás azokkal, akikről másutt így ír: „A dologtalanok, hova én az öröklőket, ámítókat, csalókat, és az egy köntösbe burkolt szájhősöket értem, halálra éheztessenek.” Tehát ez az ügy igaz lehetett. Mennyi keserűséget kellett lenyelnie ennek a nagy embernek, hogy ez a gyilkos mondat kifakadt belőle! És mennyire szerette népét, a magyar parasztot, hogy már akkor is így mert beszélni! A kezdet kezdetén Bugát Pált találjuk, aki Schédel Ferenccel — a későbbi Toldi Ferenccel — „a magyar irodalomtörténetírás atyjá”-val, az akadémikussal, az orvossal már 1831-ben megalapította az „Orvosi Tár” című folyóiratot, egy évvel az „Éptan” című könyve megjelenése után és tíz évvel a Természettudományi Társulat megalapítása előtt. Megalapította, mert megérezte a tanulás és a tanítás fontosságát, de azt is, hogy ehhez nyelvünk sokkal szegényebb, sokkal deákosabb, semhogy használni lehetne. És ekkor bújt ki belőle a fúró-faragó paraszti ősök öröksége: szóbarkácsolóvá szegődött, és összeszedte „Széptan” című nyelvújító könyvének anyagát, hogy szabatosan beszélhessen és hogy mindenkivel megértesse magát. Ma így fogalmazhatunk: a megújított orvosi nyelvvel Bugát Pál megteremtette az egészségügyi ismeretterjesztés munkaeszközét. Igaza volt Toldi Ferencnek, aki azt mondta: „Helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy. Szabatosan Bugát Pál tanította a nemzetet.” Sajnos, „1865 évi július 9- én vetett véglobbot azon nemes szív, melynek feladata az volt, hogy szeretett nemzete javára világítson és melegítsen” — mondotta Bugát koporsójánál Kátay Gábor. A néptanítás szükségességének eszméje felparázslott, és élesztéséhez Bugát megadta a fát, megteremtette a futtatót, de lángralobbanásához még nem érkezett el az idő. Az Éptan nem tudománynépszerűsítés. Még szakkönyv volt: „Tanítványai számára szerző Bugát Pál r. k. oktató.” Az egészségügyi ismeretterjesztés megindításához a Természettudományi Társulat segítsége és ereje kellett. Kik voltak ennek a képviselői? Bugát mellett a legközelebbi munkatárs Vajda Péter, aki nemcsak orvos, nemcsak tudománynépszerűsítő, nemcsak műfordító — hiszen a Hamletet ő fordította magyarra — nemcsak a Társulat főtitkára, hanem költő és Petőfi példaképe volt, akitől meghatottan búcsúzik a szabadságharc poétája: „Oh, e hazában sok olyan jeles sírján ingatja vándorfuvalom a feledésnek csipkebokrait.” Sokszor úgy érzem, nemcsak Vajda Péterrel, így vagyunk mi Bugát Pállal, Toldi Ferenccel, Balassa Jánossal, Lenhossék Mihállyal és sok mással, pedig ők voltak akik az utat kitaposták nekünk. 1846-ban Bugát elveszítette hű segítőtársát, Vajda Pétert, akinek felejthetetlen érdeme, hogy a Bugát és Kossuth közötti nézeteltérést sikerült elsimítania. Ha ez a fiatalember életben marad, talán sok minden másként alakult volna a munkának ezen a területén is. De akkor, éppen akkor „feltámadott a tenger”. Aztán... csend! Kínos, süket, öklöt harapdáló csend. Majd 1866-ban, február vagy március havában az ágostai hitvallású evangélikus egyházközség dísztermében illusztris társaság előtt elhangzott az első ismeretterjesztő előadás. A címe: „Villámdelejesség erőművi hatásai”. Ekkor még nem volt a Természettudományi Társulatnak egészségtudományokkal foglalkozó szakcsoportja. Az orvosok a név szerint: Jendrassik Jenő, Balogh Kálmán, Korányi Frigyes és Arányi Lajos az élettani munkacsoportban dolgoztak. Ezt az időt így jellemzi Gombóca Endre professzor: „Az első népszerű előadások tulajdonképpen bevezetői lettek volna a Társulat negyedszázados fennállására rendezendő jubiláris ünnepségeknek. ... és így jutunk el az Akadémia nagy üléstermébe január havának egyik napján, az 1870. esztendőnek. Gyalázatos hideg volt, de a zsúfolt teremben izzott a hangulat. „A Társulat maga köré tudta csoportosítani a legtiszteltebb veterán tudósoktól a javában dolgozó derékhadon át a még egyetemet járó ifjúságig a tudományok művelőit” — mondta a titkári jelentés. AZ 1870. januári közgyűlés az egészségtudományok népszerűsítésének első kilométerköve. Itt jelölik ki azt az egymás mellett, egymással párhuzamosan haladó két utat, amelyen a gyakorlati fejlesztés és a népszerűsítés elindul. Ha nem is egy időben, de egymás után. Úgy, hogy nem sokkal később már kimondottan egészségügyi előadásokat is tartanak. Az elsők között Steiner Sámuel „A kereskedésbéli kenyér egészségügyi szempontból” és Babes Viktor „A különböző betegségokozó, az emberi testben található baktériumokról”, illetve „A vörös vérsejtekről” címmel. Adatok, bővebb adatok kellenének! De — és itt a második hasonlat a dobsinai jégbarlang ügyéhez — „A modern egészségtan az újabb tudományok közé tartozik, az idevágó előadások a Társulatban is csak a 80-as évek elejéről vannak feljegyezve.” — írja Fodor József, a magyar közegészségügy atyja, a Természettudományi Társulat első titkára, aki 1387-ben már határozottan kimondja a „külön szakegyesülés” — az egészségügyi szakosztály — feltétlen szükségességét. Fodor nem arról beszél, hogy csak a 80-as évek után kezdődött az egészségtudománnyal való foglalkozás, hanem arról, hogy a korábbi előadások még nincsenek fejegyezve. Ezért érzem, hogy jogos, ha az egészségtudomány szervezett népszerűsítésének kezdetét 1870 januárjára, arra az időpontra tesszük, amikor a munka megindulásának a „rajt”-ját elhatározták. A centenárium tehát elérkezett, és a TIT egészségügyi szakosztálya és választmánya az esztergomi vándorgyűlésen meg is ünnepelte. Most már csak az hiányzik, hogy a munkát tovább folytassák azon az úton, amelyet a nyüzsgő paraszt, Bugát Pál kikarózott: „Ha a tudomány a köz tulajdona lesz, a köz boldogsága is sokkal biztosabb legend.” 100 éves az egészségügyi ismeretterjesztés BUGA LÁSZLÓÍRÁSA EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZO T KOMÁROMI MAGDA:I „...a bábamesterségre képesnek ■ A Leó alkalmainak azonyult... — Nekünk már a dédszüleink dédszülei is idevalósiak voltak Pátyra. Hol több, hol kevesebb a család földje. Apámnak öt hold jutott és hozzá kilenc gyerek. Én nyolcadiknak jöttem. Mint egy gyülekezet, ahogy körülültük az asztalt. Nálunk nem volt megállás, megvolt a porciója mindenkinek, kire mi jutott a földből-háztartásból. Szegény anyám de sokat veszekedett velem! Csak kiabált kerthosszat, hogy Teri, Terim, gyere már, lányom, etetni! Meg sem hallottam. Fenn bújtam valamelyik vastag faágon, ott faltam a könyveket. Már azokat, amelyek faluja abban az időben a szegényekhez elkerültek. Nick Carnert, kalendáriumot, szerelmi levelezőt. Mindegy, csak betű legyen. Boldogult emlékű tanítóm eljött egy téli estén poharazgatni. Akkor mondta az apámnak, hogy Thoma gazda, tízéves múlt ez a leány, küldjük valami többet érőt tanulni. — Nézze, mester úr — mondta az apám —, ha fiú volna, nem bánnám, lehetne pap belőle. De egy lány mire jó? Enni adunk neki, dolgozzon érte, aztán férjhez megy ide a faluba. Szóval, így indult az életem. Nem éheztünk, ruhánk is volt, de mint a mondás tartja, látástól-vakulásig meg nem álltunk. Akkortájt hallottam, Pesten van egy iskola, ahol szülésznő lehetnék. Mondtam az anyámnak, engedjen el oda. — Engednélek — válaszolta —, csakhogy miből? Azt nem ingyen adják. Utánajártam, mibe kerül az iskola, a táska, a felszerelés. Jaj Istenem, de nagy pénz volt nekünk! Akkor búcsút mondtam a könyvnek, és úgy kezdtem dolgozni, mint a megszállott. Két év múltán kendőmben a pénzzel csengettem a bábaképző ajtaján. Már ott, a képzőben de sok jajjal-bajjal találkoztam! Kinn égett a világ, háború volt. Az asszonyok szültek, és mire meglett a gyerek, örökre elment a férj. Egyszercsak, beszélték, vége lesz a háborúnak. Mert az oroszok befejezik, különbékét kérnek, örültünk, elegünk volt már mindenből, az örökös nincsből. Én még fiatal voltam akkor, a politikát nem ismertem, csak anynyit értettem, amennyit magam körül láttam. Mégis megéreztük tizennyolcban, hogy jobb lett a légkör, más lett a hang a kisbabákkal szemben. Amikor már fellélegeztünk volna, jött a rettenetes spanyolnátha. Hullottak az asszonyok, jóformán minden terhes és kismama megkapta. Azt a munkát, ahogy ápoltuk őket, azzal a tudattal, hogy másnap már én sem kelek fel! Sok évfolyamtársamnak fogtam le a szemét. Én megúsztam, és elkövetkezett életem nagy eseménye, 1919. január 30-án, ötven éve lassan, de még szóról szóra tudom az oklevél szövegét. „Mi, a Budapesti Állami Bábaképző Intézetnek az igazgató tanára és a Vallás- és Közoktatásügyi Magyar Minisztertől kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akiket illet, hogy tisztességes Thoma Terézia római katholikus vallású, aki az 1897. évi szeptember 19-én a Pest megyei Pátyon született, az 1918—19. évi rendes tanfolyamon át rendszeres elméleti-gyakorlati oktatásban részesült, és előttünk tanulságára nézve szigorú vizsgálaton állott, és gyakorlati ügyességéről is alapos próbát tett. Ily módon a bábamesterség gyakorlására képesnek és alkalmasnak bizonyult. Azért is fenntnevezett tisztességes asszonyt tanult és dolgában jártas bábának elismerjük, mesterségének szabad gyakorlására ezennel feljogosítjuk.” A híres-neves Bársony professzor írta alá az oklevelem, és hívott, menjek a magánklinikájára. Mentem, mert ez kitüntetésnek számított, de nehéz szívvel. Tudósnak nagy volt, de embernek!... Egyszercsak jöttek a falumból, hogy gyere haza, Terink, öreg már a bába, és nekünk olyan kellene, aki orvosok keze alatt dolgozott, ötven forintot ígértek hivatalos pénzt egy évre, hogy a sáklésért mit kapok a családtól, az már szabad egyezség dolga volt. Na jó. Hazajöttem, szívesen fogadtak, hiszen ismert mindenki. Az én korosztályombéliek voltak a fiatalasszonyok, engem hívtak, ha eljött az idejük. Akkor még jóformán senki sem ment faluról kórházba, csak akiről látszott, hogy baja lesz. De a szegényebbje akkor is otthon maradt, hiszen orvos őket szinte sohsem látta. Nem mondom, Pátyon kicsit jobb volt a helyzet. A falu meglehetősen élt, sokat adtak a hírükre az emberek. Persze, azért nem úgy éltek az emberek, mint most. Még a háború után is tartotta magát a szokás, hogy a fiatalasszony míg anyává nem lett, kinn aludt az istállóban. Szerencsére, a mi falunk sohsem volt egykés, három—öt gyerek volt a szokásos. Népi gyógymód is volt elég, de azt nem mondhatnám, hogy teljesen tudatlanok voltak az egészségben. Először elrettentem, de aztán magam is megszoktam, milyen jó dolog például a hintőpor helyett a szúpor. Összegyűjtötték a mestergerendából kipergő finom falisztet, ahol a szú rágott. Kenyérsütéskor a forró kemencében kiégették, úgy használták. Sohsem okozott bajt, kitűnően gyógyította a csecsemő kényes bőrét. Szerették a gyereket, és mivel nem voltak földhöztapadtak, törődtek vele. Én tanítottam meg a napi fürdetésre az anyákat. És arról is mennyit beszéltem a fiataloknak: első gondjuk maguk legyen. A tiszta fehér ágy, a jószagú asszony a legnagyobb vonzó erő. Jöttek hozzám sokan panaszra ezért azért. Tudja, hogy van, a bába mindig a nők bizalmasa, különösen falun. Kezdtem erőre kapni. Volt olyan év, hogy 40—50 gyerek jött a faluba. Jó partinak számítottam. Nagy keresztelők voltak itt divatban, egy gyerekhez legalább nyolc—tíz keresztszülőt hívtak, a család barátaiból így lettek komák. Mindig meghívtak, igyekeztek legény mellé ültetni, csakhogy nem volt kedvem a férjhezmenéshez. Teljesen betöltött a munkám. Egyegy sikeres szülés után talán elégedettebb voltam, mint az édesanya. Ma is emlékszem a legtöbbre, valahogy úgy érzem, közöm van hozzájuk. Egyszer, évekkel ezelőtt, benn jártam a Kapás utcai rendelőben a gégémmel. Hát nem ott orvos az egyik „kislányom”? Újszülöttként kétszer hoztam vissza az álhalálból. Kijött hozzám a főnöke, és mondta, hogy ej, madámka, de jó doktorkát segített a világra. Később ez a doktornő a férjével elment Jemenbe, onnan írt nekem, hogy menynyire kellene oda szakképzett egészségügyi. Huszonnyolcban hozzákezdtem saját házat építeni. Volt egy ember, Mocsai Gyulának hívták, őt javasolták kőművesnek. Beszéltek róla, hogy nagy ember volt tizenkilencben, azóta is rendőri felügyelet alatt áll, Budapestről kitiltották. Akkoriban már volt egy fia. A mestersége Mocsainak szabó volt, de a lista miatt sehol sem dolgozhatott állandóan, csak így alkalmilag. Házépítés közben összeédesedtünk, hozzámentem. Tizenöt évet éltünk békességben, amikor jött a háború. Negyvennégy december tizenötödikén este zörögtek. Két fegyveres nyilas jött értünk. Mondták, lóduljunk, elég volt a piszkos kommunistákból a faluban. Vittek egyenesen a Klein-féle üzlethelyiségbe. Ott ült már a földön a Mucsi Károly, róla is azt mondták, hogy kommunista. Véresre verték. Tanakodtunk, mi legyen, amikor nagy veszekedést hallottunk. Jött egy öregasszony, a Kötös néni és szentségeit, hogy engedjék ki a falu bábáját, amikor szül egy asszony. Na, káromkodva elengedtek. Hogy meglett a gyerek, futottam a sógornőmhöz, féltem nagyon, ő meg elbújtatott egy pelyvakunyhóban. Ott lapultam, forró téglát és levest hozott ki éjszaka. A bal lábam így is tönkrement, annyira átfázott. Közben elvitték az összegyűjtött embereket, fel a levéltárba. A férjemet azóta sem látták. Mucsi Károly, meg egy később jött pap szerint ő volt az az őszhajú férfi, akit a németek a levéltár előtt másokkal agyonlőttek. Huszonnégy kilót fogytam, azt hittem, ezt nem lehet túlélni. Az ember azonban a legtöbbet tud elviselni minden élőlény között. Hogy bejöttek az oroszok, két napra rá kopogtak nálam a faluból az ismerősök. Mocsainé, maguk mindig baloldaliak voltak, jöjjön közénk, megalakítjuk a kommunista pártot. Mindenkinek van kit siratni, de ezzel nem telhet el az élet. Nyolcan kezdtünk, rám mindjárt az asszonyok jutottak. Nehezen ment. Mint mondtam, eléggé jómódú kálvinista falu volt Páty. A környék mindig katolikus papi birtok volt, de a falu református maradt. Ilyen hagyományokkal kellett birkózni. Egyszer is mentem egy igen derék asszonyhoz, beszélgetni. Azt mondja nekem: Terus, neked is van már valamid, miért fogódzol a hótiszegényekkel? Mindez már elmúlt, és a nagy viharok. A tsz-szervezés volt az utolsó hullám, akkorra már a nőtanács titkára voltam. Mondom is mindig az embereknek: ugye, igazolva vagyok? Jobb életet ígértem, s nem úgy van-e? A Petőfi Tsz jól fizet, s kezdünk emberibb életet élni. Megszűnt az agyonhajszoltság. Jólét, szervezettség, kultúra. Tessék megnézni a házak belsejét, a ruházkodást! Három önkiszolgáló boltunk, bölcsődénk, óvodánk van. Most tejboltot, iskolai napközit és majd egy új iskolát akarunk. Félmilliósnál több társadalmi munkafelajánlást gyűjtöttünk rá. 5Pjp/1t éve, hogy nyugdíjba mentem. Én IgK. 7 magam beszéltem rá az asszonyokat,amikor még lehetett itthon is szülni, IStere. ..ahogy menjenek inkább a kórházba, ott jobb ellátást kapnak. Van már egészségházunk, eljárok a rendelésre segíteni. Nézem az én gyermekeimet, lassan nagyszülőkké válnak. Hetvenkét éves vagyok. Volt, aki annak idején azt mondta, Teri azért forgolódik a pártban, mert öregségére nagy pénzt akar. Hétszázötven forint a nyugdíjam, az uram után egy holdat kapok a tsz-től. Magam járok ki kapálni. Több mint négyezer gyereket fogtam fel, ennyi embert segítettem a világra. Úgy éreztem, abban is segítenem kel, hogy a világunk jobbá, igazabbá váljon. Ehhez pedig én a kommunisták útját járom. .