Egészségügyi Dolgozó, 1987 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
6 EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1987. SZEPTEMBER Gyermekek a kórházban . Munkám kezdetekor — amikor még nem rendelkeztem e területen kellő tapasztalatokkal — megpróbálkoztam azzal, hogy folyamatosan jelen legyek a 35 ágyas gyermek-, a 40 ágyas elkülönítőosztályon és a 20 ágyas sebészeten. Alig egy év alatt be kellett látnom, hogy ez lehetetlen vállalkozás. A „mindenütt jelen lenni, és szervesen beépülni egy osztály életébe” együtt nem valósítható meg. Amióta csak a gyermekosztályon vagyok, azóta meg tudok felelni ennek a követelménynek. Tervezni tudom saját munkámat, figyelemmel tudom kísérni a gyerekek munkáját, gyógyulását, lehetőségem van folyamatos értékelésre, le tudom mérni tevékenységem eredményeit. Szorosabbá vált az orvosokkal és az ápolónőkkel, szülőkkel kialakított jó munkakapcsolatom, folyamatos megfigyeléseim beépülhetnek a gyógyítótevékenységbe. Csoportos foglalkozás Egy foglalkozás bemutatása, leírása nem lehet modell jellegű, de arra megfelelő, hogy az ott folyó munkába betekintést nyújtson. Sokféle foglalkozási variációt kell kidolgozni, amelyekből szinte a foglalkozás megkezdése előtti percekben kell a legoptimálisabbat kiválasztani. Ez azonban sohasem jelent rögtönzést, csupán a pillanatnyi feltételekhez történő azonnali alkalmazkodást. Milyen tényezők döntik el egy foglalkozás tartalmát? A mozgatható, felsorakozott gyermekek életkora. Van-e pótolandó tanulnivaló? Új gyermekekből áll a csoport vagy már több napja, vagy hete együtt dolgozókból? Életkoruk alapján hogyan képezhetők csoportok? Milyen kérdéseik, kívánságaik vannak? Általában egy-egy csoportos foglalkozás időtartama egy óránál ne legyen hosszabb. Az egy óra tevékenység úgy értendő, hogy a gyerekeket már előkészített eszközök várják, amelyek közül válogathatnak. Egy órán túlra már csak a munkák értékelését, díjak átadását, eszközök elpakolását, a feladatok teljesítésének megbeszélését célszerű hagyni. Csoportos foglalkozásokra délelőtt a kisvízit utáni — ebédig tartó — időszak alkalmas, délután pedig az ebéd utántól a látogatási idő kezdetéig rendelkezésre álló idő. Az alábbiakban olyan csoport foglalkozását mutatom be, ami általában előforduló összetételt mutat. Az osztályon felsorakozik 12 gyermek. (Hogy kik jöhetnek, azt mindig megelőzi az osztályvezető főnővérrel történő rövid megbeszélés. Ebből az is kiderül, hogy a maradó gyerekek közül a csoportfoglalkozás után kik igényelnek egyéni foglalkozást.) A tanulószobába a csoport velem indul el, ettől kezdve én felelek a gyerekek biztonságáért. Érkezés után leülnek, aki még nem járt a tanulószobában, annak bemutatom, továbbá a gyerekek egymásnak is bemutatkoznak, elmondom a legfontosabb tudnivalókat. Ez a példának adott csoport 4 óvodás gyerekből, 4 alsó és 4 felső tagozatos tanulóból, illetve középiskolásból áll. Felajánlom az életkoruknak megfelelő tevékenységi formákat, lehetőségeket, amelyek közül a gyermekek válogatnak. Arra is van lehetőség, hogy forgószínpadszerűen helyet cseréljenek, vagy egy-egy gyerek menet közben másik csoporthoz csatlakozzék. Az alapszabály azonban az, hogy az elkezdett munkát, amit választott — például a rajzot —, fejezze be. Ellenkező esetben anarchia alakul ki, nem követhető a foglalkozás, felborul a rend, és az irányítást az erélyesebb, agresszívabb gyerekek veszik át. Ennek a szabálynak a betartása éppen az életkori különbségek miatt szükséges. Csoportok — életkor szerint I. csoport: kis-, közép-, nagycsoportos óvodások. Javaslat: szabad játék az általuk kiválasztott játékokkal. E célra kijelölöm a tanulószoba egyik nyugodt sarkát. Ennek a csoportnak a munkáját célszerű elsőként beindítani. II. csoport: 1., 2., 3., 4. osztályosok. Javaslat: lehet rajzolni, gyurmázni, festeni. Eszközök: rajzlapok, színes ceruzák, zsírkréta, festékek, gyurma, ragasztó, olló. Ők az óvodai játszócsoporttal egy helyiségben egy asztalnál négyen foglalnak helyet, amelyen a szükséges eszközök elő vannak készítve. Azért célszerű így elhelyezni őket, mert a két csoport tagjai között legvalószínűbb a mozgás az életkori közelség és az érdeklődés miatt. III. csoport: 5., 6., 7., 8. osztályosok vagy középiskolások. Javaslat: vetélkedő, társasjáték, sakk. Ők döntik el, hogy a felajánlottakból mit szeretnének csinálni. A vetélkedő nyerhető és kirakott díjai legtöbb esetben felkeltik érdeklődésüket. Eszközök: fogalomkártyák (osztályok szerint), térképek, értékelőlapok, íróeszközök. Ez a csoport a másik kettőtől jobban elkülönítve, az előtérben elhelyezett munkaasztalnál dolgozik. A munkaasztaloknál — választás után — minden esetben más gyerek látja el a csoportvezetői teendőket „segédtanár bácsi” vagy „segédtanár néni” elnevezéssel. Beindulás után ellenőrzöm minden csoport munkáját, végül ott töltök több időt, ahol a „legélesebb tét”-re menő tevékenység folyik, ezúttal a vetélkedő, ahol az adott válaszok helyességének eldöntésében segítek. Közben figyelnem kell az I—II. csoport közötti mozgásra is, mert előfordul, hogy az óvodások szívesen kapcsolódnak be a rajzolásba, az alsó tagozatos gyerekek pedig a játékba kell több, olcsó, azonos darab beszerzésére. Mindezeket az elemi követelményeket igen nehéz teljesíteni. Szegényes a választék, ötlettelenek, drágák és nem tartósak játékaink. Egy fröccsöntött, nagyméretű műanyag villamos, amely mindössze „annyit tud”, hogy madzagon húzni lehet és gurul, nem hozza mozgásba a gyerekek fantáziáját. Még az óvodások is percek alatt sorsára hagyják, mert a tologatás, húzogatás nem elégíti ki őket. Viszont a „családi farm” elemes játékcsalád — mely ajándékként érkezett és csupán egy darab van belőle — mindig vitát kavar. Ezt a játékot a 3—14 éves korosztály egyaránt kedveli. Variációk sokaságát rejti magában, ezentúl a családi élet valamennyi színtere, cselekvési programja felépíthető belőle. Kiválóan alkalmas szerepjátékok céljára is. A gyerekek által behozott kisméretű, elektromos játékokkal és az összerakható Lego család különböző variációival a klinikai választék nem tudja felvenni a versenyt. Egyetlen módon maradhatunk versenyképesek a szerény anyagi lehetőségek mellett: ha a játék körülményeit újítjuk, építve a gyerekek kreativitására, melyben mindig sok kiaknázatlan lehetőség van. A „csináljunk játékot” akció a mai gyerekek számára igen vonzó, hiszen szinte mindent készen kapnak. Pedig a cselekvő, alkotó aktivitás az egyik legnagyobb személyiségformáló erő. Dr. Függ Zsuzsa Felső tagozatos tanulók földrajzi vetélkedője Rajzok a tanulószobában Milyen legyen a játék? A játékok pótlására minden évben van lehetőség. Válogatásnál az alábbi szempontokat célszerű figyelembe venni: életkori sajátosságok, érdeklődés, fejlessze a kreativitást, aktivitásra késztessen. Legyen ötletes, újszerű, esztétikus. Ne legyen balesetveszélyes. Könnyen tisztán tartható és lehetőleg tartós legyen. Törekedni Hogy kevesebb rizikónk legyen Egy kisvárosi klubmozgalom „titka” Legmerészebb álmaikban sem gondolták a balassagyarmati Rizikó klub hajdani szervezői, hogy két évvel később annyian jönnek el egy-egy rendezvényre, hogy zárt tévéláncos közvetítésről kell gondoskodniuk! Így igaz, a kisvárosi művelődési központ klubhelyisége legutóbb is zsúfolásig megtelt, de hogy a kintrekedtek is hallhassák Popper Pétert, nos, ezért kialakítottak egy tévéláncot. Jöttek húsz, harminc, negyven kilométeres körzetből is, nehogy lemaradjanak ... Miről? Mi lehet a titka ennek a nagy érdeklődésnek? Miért veszi a fáradságot a szécsényi esztergályos, a romhányi pedagógus és a többiek? — Az életemről van szó, kedves fiam — mondja barátságosan, ám szomorú hangon a hatodik ikszen jócskán túl levő Margit néni, Vass Józsefné. Ő rendszeresen elhozza magával a férjét is. Minden klubfoglalkozásra 32 kilométert buszoznak Nagyorosziból Balassagyarmatra, s ugyanennyit vissza. — Tényleg az életemről van szó — ismétli megegyszer Margit néni, akinek korábban komoly szívbántalmai voltak. Azt mondja, két-három esztendeje kezelteti magát, s a klubban olyan jó receptekhez jutott, hogy teljesen átalakította az étrendjét, életmódját. — Receptekhez? — Igen, ételreceptekhez is hozzájuthatunk, s nemcsak olvashatjuk, hanem meg is kóstoljuk! Nos, a siker egyik titka kétségtelenül: a kóstoló. A kórház konyhája, Náton Jánosné irányításával valóban remek dolgokat produkál, s igazán csak az elismerés illeti őket, hogy a társadalmi munkában többtucatnyi emberre sütnek, főznek, tálalnak, szállítanak és mosogatnak. Volt bemutató a Lenin lakótelepi és a Rákóczi úti áruház élelmiszer-választékából, megízlelhették a klubtagok a Reformkonyha, a Jóga konyha, a Hús nélkül című könyvek receptjeiből készült ételeket, sőt a budapesti Lipid-klub kínálata is terítékre került. Aztán egy másik „titok”: a vendég előadók kiválasztása. Valamennyi előadást az adott szakterület legjobb ismerője, értője tartja, aki ezen túl jó „rétor” is, mondandója leköti a hallgatóságot. Csupán találomra pillantsunk az előadói listára: dr. Kerkovits Gyula, dr. Oláh Andor, dr. Hoffmann Artúr, dr. Szabadkai György . . . E klubmozgalom nógrádi „atyjaként” tartják nyilván dr. Bartal Gábor belgyógyász osztályvezető főorvost, aki létrehozta három esztendővel ezelőtt az országban harmadikként e klubot, s ma is vezeti. — Akkoriban a budapesti Lipidi-klub már fogalom volt az országban, elmentem néhány foglalkozásukra, nagyon tetszett, s elhatároztam, „adaptáljuk” az ötletet egy tizenhatezres lélekszámú kisváros sajátosságainak megfelelően — mondta. — Az itteni tanács vezetői, a művelődés irányítói partnerek voltak az ötlet kivitelezésében. Ez megkönnyítette a szervezést, kivitelezést. Célként a Minisztertanács 1984. szeptemberi ülésének határozatát idézi a főorvos: „a lakosság egészségi állapotának javításában, az egészségügyi ellátáson kívül fontos tényező, hogy emelkedjen az egészségkultúra általános színvonala, s visszavonuljanak az egészségkárosító szokások. Programot kell végrehajtani és kidolgozni annak segítésére, hogy mérséklődjön az alkoholizmus és a dohányzás, egészségesebbé váljon a táplálkozás, csökkenjenek a környezeti ártalmak . . .” Rögvest megfogalmaztak egy tizenhárom pontból álló felhívást, amelyet a Rizikó klub elnöke és a városi tanács elnökhelyettese írt alá. Ebben támogatást, segítséget kértek az egészségügyi dolgozóktól, orvosoktól, vöröskeresztes aktíváktól, óvónőktől, pedagógusoktól, élelmiszerboltok vezetőitől, tornatanároktól, sportkluboktól, szocialista brigádoktól, ki-ki sajátos lehetőségeihez mérten járuljon hozzá a klub egészségnevelési céljainak megvalósításához. A klub elsősorban azt a társadalmi összefogást kívánta koordinálni, amely a szív-, érrendszeri betegségek elleni küzdelmet segíti. Ma már nem csupán a Rizikó klub fogalom a megyében, hanem több száz ember kapcsolódott be a tömegsportba. Lassan hagyománnyá válik a Mozdulj, Gyarmat futónap, s az sem mellékes, hogy az élelmiszerboltokban megjelentek a klub által javasolt árucikkek . .. Kérdőíves fölmérést készítettek arról, mi az emberek véleménye a mozgalomról, milyen változást hozott az életmódjukban? Többen írták ezt: „többet mozgok . . ., kevesebb zsírt fogyasztok . . ., kevesebb cukrot használok”. Arra a kérdésre, hogy milyen téma érdekelné leginkább, sokan azt válaszolták, a stressztűrő képességről, a lelki zavarok okait feltáró, személyiségfejlesztésről szóló előadásokat hallgatnának legszívesebben. És még egy jellemző vélemény: „a kóstolók fokozatosan átalakítják étkezési szokásaimat”. Dr. Bartal Gábornak újabb tervei vannak. — Szeretnénk létrehozni egy társadalmi vezetőséget, amely még jobban koordinálná a klub munkáját — magyarázza. — Tervezünk egy kiadványt, amelyben a foglalkozásokon elhangzott előadásokat jelentetnénk meg. Aztán törjük a fejünket újabb programokon, rendezvényeken. Folytatná még a beszélgetést, de a kollégái beteghez hívják. A jövő elképzeléseiből vissza kell zökkennünk a ma realitásába. Jánka László Orvosi tapasztalataim Indiában Régi gyermekkori vágyam kielégítésére elhatároztam, hogy széjjelnézek Indiában. De hogyan? A társasutazások rövidek. Bármennyire sokat is lát az ember, nem tudja egyszerre befogadni, fölemészteni, így szépen gyűjtögettem a pénzecskét, és három év alatt össze is gyűlt az útiköltség, nekifoghattam a vízumszerzésnek. Végre sikerült, és 1986 október végén kétnapos, 11 ezer kilométeres repülőút után Indiában találtam magam. Először Bombay-ben jártam, azután Kalkuttába repültem, utána Delhibe utaztam vonattal. Ezenkívül láttam Agrát, ahol a világ hetedik csodája, a mesés Tadzs-Mahal nézegeti magát az örök napfénytől ragyogóan, szinte izzó fehérre fényesítve, szökőkútjainak kedvesen hullámzó vízében. Aztán voltam még egy-két kisebb bengáliai és bihari városkában, mint például Ranchi-Hatia, azután Bändel és Titagarh, de tartózkodásom súlypontja Kalkutta volt. Annál is inkább, mivel hallottam, hogy az ottani metró építését magyar honfitársak irányítják, és ők is tervezték. Nagy örömömre szolgált, mikor megtaláltam őket. A másik nagy örömöm az volt, hogy rátaláltam és megnézhettem Körösi Csoma Sándor dolgozószobáját és eredeti kéziratát az Ázsiai Társaság székházában. Tudtam, hogy Kalkutta 10 millió lakosával India és egyben a világ egyik legnagyobb városa, de hogy milyen ott az élet valójában, arról csak olvasmányaimból, elbeszélésekből, szemtanúk vallomásaiból volt fogalmam. Utazásom fő célja egy csecsemőkori bőrbetegség, az ún. Lerner-sór tanulmányozása volt, felkerestem a trópusi betegségek tanszékét az egyetemi klinikák épületkomplexumában. Sajnos azonban nem sikerült engedélyt kapnom ottani betegek tanulmányozására, mert nem volt állami kiküldetésem", így aztán magyar honfitársaim ajánlására egy karitatív intézményrendszert látogattam meg, amelynek sikerei olyan imponálóak, hogy jól rávilágítanak az egészségügyi ellátás számos vetületére, s így nálunk is hasznosíthatók. Meglátogattam két árvaházat (Shishu-Bawan, Dum-Dum or Kenedy Center), egy ún. „Haldoklók Otthoná”-t (Kalighat), két szellemileg és testileg károsult felnőttek számára fenntartott otthont (Prem-Dan és Howrag- Station Home), egy csavargó gyermekeket gondozó (Howrah- Station Children’s Home) és egy leprásokat gondozó, illetve gyógyító intézményt a városon kívül mintegy háromnegyed óra vonatjárásnyira (Titagard) egy kisvároska pályaudvara közelében. Módom volt, hogy ugyanezen intézményrendszer keretében két falusi, illetve külvárosi gyermek- és anyavédelmi rendelésen vehessek részt, ahol csecsemőket láthattam, vizsgálhattam, gyógyíthattam, és így a Leiner-kórra vonatkozó adatokat is gyűjthettem. Mivel ezek az intézmények csak hétfőn és szombaton működtek, a korábban említett intézményekben is végeztem önkéntes, ingyenes orvosi munkát, így láthattam, hogy érzik magukat az ápoltak, illetve gondozattak az ott tapasztalt bánásmód és ellátás nyomán. Láthattam, hogy a munkák oroszlánrészét délelőtt 8—12 és délután 14.30—18.30 óra között Teréz anya rendjének nővérei végzik az ifjú önkéntesekkel együttműködve, akik a világ minden tájáról érkeznek, részben kíváncsiság, tapasztalatszerzés, részben pedig karitatív motivációktól indíttatva. A munka a fő étkezések: reggeli, ebéd, vacsora és a kiegészítő táplálkozás: tízórai, uzsonna kiosztására és megetetésére, gyógyszerosztásra és beadásra, fekvő gondozottak ágyfalazásaira, pelenkázására, mosdatására irányul. Ugyancsak ellátják a kötözésre, injekcióra szoruló betegeket. Este és éjszaka, valamint 12—14.30 óra között saját nevelésű segédápolónők és férfiak látják el a gondozottak illetve betegek felügyeletét, ápolását. Az intézményrendszer — noha teljes mértékben napi adományokból él, melyet részben koldulással, részben a világ minden tájáról érkező adományokkal teremtenek elő — olyan tápláló, mennyiségében és minőségében kifogástalan étrendet, a rászorulóknak a legszükségesebb orvosságokat, illetve egészségügyi kezelést tud biztosítani, mint egy ottani közepesen működő állami egészségügyi intézmény. A gyógykezelés, ápolás, szinte percnyi pontossággal történik. A betegeket név szerinti gondoskodás veszi körül, s elhalálozás esetén a tisztességes temetést, gyógyulás után a megfelelő elhelyezést tudják vagy megkísérlik biztosítani az ápolók. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az intézmények nem kórházi osztályok és inkább menedékhelyeknek, mintsem egészségügyi intézményeknek látszanak. Ennek ellenére a bennük alkalmazott gondos étkeztetés, egészségügyi ellátás, érzelmileg a legnagyobb jóakarattal párosult személyes törődés oly sikeres gyógyulást, olyan lelki békességet és komfortérzést nyújt az ápoltaknak és gondozottaknak, hogy ez önmagában is elgondolkodtató. Egyetlen adat csupán a sok közül: az ún. „Haldoklók Otthoná”-ban, ahol utcáról felszedett, járásra képtelen, súlyos betegeket gondoznak, csak kb. 40-50 százalék az elhaltak aránya. Évente 130-150 az általuk ápolt friss leprás megbetegedettek száma. Az ezekkel együtt évente részben ambulanter, részben fektetőben gondozott 23 ezer leprás beteg közül — információjuk szerint — nincs veszteségük, pedig Indiában egyedül ők látják el intézményesen a friss leprás megbetegedetteket. Nagy megilletődéssel töltött el az a lelkiismeretes munka, amely humánumtól telítve a beteget érző, szenvedő embertársként kezeli, aki az odaadó gondosságon kívül pontosan megkapja a tápláló ételét — és ez az ottani körülmények között igen nagy dolog —, ugyanígy megkapja a szükséges gyógyszerelését, s ezzel tulajdonképpen mindent, ami a gyógyuláshoz szükséges. A „Haldoklók Otthoná”-ban majdnem naponta, a többi intézményekbe csak hetente egyszer jár orvos, aki vizsgálatával, tanácsaival segíti a részlegvezető, rendkívüli tapasztalatokkal rendelkező főnővért: irányító és gyógyító munkájában. Az embernek szinte olyan érzése támad, hogy itt még talán meghalni is kellemesebb . . . * E kis beszámolóm nem akar a nagy magyar orientalisták írásainak nyomába lépni. Csupán egy, a hétköznapok emberének nevezhető orvos tanulságokat rejtő megfigyeléseit szeretné tolmácsolni. Mindenekelőtt kiemelném azt az odaadó ápolást, amely ezeket az önkéntes egészségügyi dolgozókat jellemzi, és ennek döntő része van kitűnő eredményeik elérésében. Dr. Mester Antal ny. gyermekgyógyász főorvos Fiatal férfi a „Haldoklók Otthoná”-ban