Egészségügyi Dolgozó, 1987 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1987-09-01 / 9. szám

6 EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1987. SZEPTEMBER Gyermekek a kórházban . Munkám kezdetekor — amikor még nem rendelkeztem e terüle­ten kellő tapasztalatokkal — meg­próbálkoztam azzal, hogy folya­matosan jelen legyek a 35 ágyas gyermek-, a 40 ágyas elkülönítő­osztályon és a 20 ágyas sebésze­ten. Alig egy év alatt be kellett látnom, hogy ez lehetetlen vállal­kozás. A „mindenütt jelen lenni, és szervesen beépülni egy osztály életébe” együtt nem valósítható meg. Amióta csak a gyermekosz­tályon vagyok, azóta meg tudok felelni ennek a követelménynek. Tervezni tudom saját munká­mat, figyelemmel tudom kísérni a gyerekek munkáját, gyógyulását, lehetőségem van folyamatos érté­kelésre, le tudom mérni tevékeny­ségem eredményeit. Szorosabbá vált az orvosokkal és az ápolónők­kel, szülőkkel kialakított jó mun­kakapcsolatom, folyamatos meg­figyeléseim beépülhetnek a gyó­gyítótevékenységbe. Csoportos foglalkozás Egy foglalkozás bemutatása, le­írása nem lehet modell jellegű, de arra megfelelő, hogy az ott folyó munkába betekintést nyújtson. Sokféle foglalkozási variációt kell kidolgozni, amelyekből szinte a foglalkozás megkezdése előtti percekben kell a legoptimálisab­­bat kiválasztani. Ez azonban so­hasem jelent rögtönzést, csupán a pillanatnyi feltételekhez történő azonnali alkalmazkodást. Milyen tényezők döntik el egy foglalkozás tartalmát? A mozgat­ható, felsorakozott gyermekek életkora. Van-e pótolandó tanulni­­való? Új gyermekekből áll a cso­port vagy már több napja, vagy hete együtt dolgozókból? Életko­ruk alapján hogyan képezhetők csoportok? Milyen kérdéseik, kí­vánságaik vannak? Általában egy-egy csoportos foglalkozás időtartama egy órá­nál ne legyen hosszabb. Az egy óra tevékenység úgy értendő, hogy a gyerekeket már előkészí­tett eszközök várják, amelyek kö­zül válogathatnak. Egy órán túlra már csak a munkák értékelését, díjak átadását, eszközök elpakolá­­sát, a feladatok teljesítésének megbeszélését célszerű hagyni. Csoportos foglalkozásokra dél­előtt a kisvízit utáni — ebédig tar­tó — időszak alkalmas, délután pedig az ebéd utántól a látogatási idő kezdetéig rendelkezésre álló idő. Az alábbiakban olyan csoport foglalkozását mutatom be, ami ál­talában előforduló összetételt mu­tat. Az osztályon felsorakozik 12 gyermek. (Hogy kik jöhetnek, azt mindig megelőzi az osztályvezető főnővérrel történő rövid megbe­szélés. Ebből az is kiderül, hogy a maradó gyerekek közül a csoport­­foglalkozás után kik igényelnek egyéni foglalkozást.) A tanulószobába a csoport ve­lem indul el, ettől kezdve én fele­lek a gyerekek biztonságáért. Ér­kezés után leülnek, aki még nem járt a tanulószobában, annak be­mutatom, továbbá a gyerekek egymásnak is bemutatkoznak, el­mondom a legfontosabb tudniva­lókat. Ez a példának adott csoport 4 óvodás gyerekből, 4 alsó és 4 felső tagozatos tanulóból, illetve középiskolásból áll. Felajánlom az életkoruknak megfelelő tevékenységi formákat, lehetőségeket, amelyek közül a gyermekek válogatnak. Arra is van lehetőség, hogy for­­gószínpadszerűen helyet cserélje­nek, vagy egy-egy gyerek menet közben másik csoporthoz csatla­kozzék. Az alapszabály azonban az, hogy az elkezdett munkát, amit választott — például a rajzot —, fejezze be. Ellenkező esetben anarchia alakul ki, nem követhető a foglalkozás, felborul a rend, és az irányítást az erélyesebb, ag­resszívabb gyerekek veszik át. Ennek a szabálynak a betartása éppen az életkori különbségek miatt szükséges. Csoportok — életkor szerint I. csoport: kis-, közép-, nagy­­csoportos óvodások. Javaslat: sza­bad játék az általuk kiválasztott játékokkal. E célra kijelölöm a ta­nulószoba egyik nyugodt sarkát. Ennek a csoportnak a munkáját célszerű elsőként beindítani. II. csoport: 1., 2., 3., 4. osztályo­sok. Javaslat: lehet rajzolni, gyur­mázni, festeni. Eszközök: rajzla­pok, színes ceruzák, zsírkréta, festékek, gyurma, ragasztó, olló. Ők az óvodai játszócsoporttal egy helyiségben egy asztalnál négyen foglalnak helyet, amelyen a szük­séges eszközök elő vannak készít­ve. Azért célszerű így elhelyezni őket, mert a két csoport tagjai kö­zött legvalószínűbb a mozgás az életkori közelség és az érdeklődés miatt. III. csoport: 5., 6., 7., 8. osztá­lyosok vagy középiskolások. Ja­vaslat: vetélkedő, társasjáték, sakk. Ők döntik el, hogy a fel­ajánlottakból mit szeretnének csi­nálni. A vetélkedő nyerhető és ki­rakott díjai legtöbb esetben fel­keltik érdeklődésüket. Eszközök: fogalomkártyák (osztályok sze­rint), térképek, értékelőlapok, író­eszközök. Ez a csoport a másik kettőtől jobban elkülönítve, az előtérben elhelyezett munkaasztalnál dol­gozik. A munkaasztaloknál — vá­lasztás után — minden esetben más gyerek látja el a csoportveze­tői teendőket „segédtanár bácsi” vagy „segédtanár néni” elneve­zéssel. Beindulás után ellenőrzöm minden csoport munkáját, végül ott töltök több időt, ahol a „legéle­sebb tét”-re menő tevékenység fo­lyik, ezúttal a vetélkedő, ahol az adott válaszok helyességének el­döntésében segítek. Közben fi­gyelnem kell az I—II. csoport kö­zötti mozgásra is, mert előfordul, hogy az óvodások szívesen kap­csolódnak be a rajzolásba, az alsó tagozatos gyerekek pedig a játék­ba­ kell több, olcsó, azonos darab be­szerzésére. Mindezeket az elemi követel­ményeket igen nehéz teljesíteni. Szegényes a választék, ötlettele­­nek, drágák és nem tartósak játé­kaink. Egy fröccsöntött, nagymé­retű műanyag villamos, amely mindössze „annyit tud”, hogy ma­dzagon húzni lehet és gurul, nem hozza mozgásba a gyerekek fan­táziáját. Még az óvodások is per­cek alatt sorsára hagyják, mert a tologatás, húzogatás nem elégíti ki őket. Viszont a „családi farm” elemes játékcsalád — mely aján­dékként érkezett és csupán egy darab van belőle — mindig vitát kavar. Ezt a játékot a 3—14 éves kor­osztály egyaránt kedveli. Variáci­ók sokaságát rejti magában, ezen­túl a családi élet valamennyi szín­tere, cselekvési programja felépít­hető belőle. Kiválóan alkalmas szerepjátékok céljára is. A gyerekek által behozott kis­méretű, elektromos játékokkal és az összerakható Lego család kü­lönböző variációival a klinikai vá­laszték nem tudja felvenni a ver­senyt. Egyetlen módon maradha­tunk versenyképesek a szerény anyagi lehetőségek mellett: ha a játék körülményeit újítjuk, épít­ve a gyerekek kreativitására, melyben mindig sok kiaknázat­lan lehetőség van. A „csináljunk játékot” akció a mai gyerekek számára igen vonzó, hiszen szinte mindent készen kapnak. Pedig a cselekvő, alkotó aktivitás az egyik legnagyobb személyiségformáló erő. Dr. Függ Zsuzsa Felső tagozatos tanulók földrajzi vetélkedője Rajzok a tanulószobában Milyen legyen a játék? A játékok pótlására minden év­ben van lehetőség. Válogatásnál az alábbi szempontokat célszerű figyelembe venni: életkori sajá­tosságok, érdeklődés, fejlessze a kreativitást, aktivitásra késztes­sen. Legyen ötletes, újszerű, esz­tétikus. Ne legyen balesetveszé­lyes. Könnyen tisztán tartható és lehetőleg tartós legyen. Törekedni Hogy kevesebb rizikónk legyen Egy kisvárosi klubmozgalom „titka” Legmerészebb álmaikban sem gondolták a balassagyarmati Rizi­kó klub hajdani szervezői, hogy két évvel később annyian jönnek el egy-egy rendezvényre, hogy zárt tévéláncos közvetítésről kell gondoskodniuk! Így igaz, a kisvá­rosi művelődési központ klubhe­lyisége legutóbb is zsúfolásig megtelt, de hogy a kintrekedtek is hallhassák Popper Pétert, nos, ezért kialakítottak egy tévéláncot. Jöttek húsz, harminc, negyven ki­lométeres körzetből is, nehogy le­maradjanak ... Miről? Mi lehet a titka ennek a nagy érdeklődésnek? Miért veszi a fáradságot a szécsényi esztergá­lyos, a romhányi pedagógus és a többiek? — Az életemről van szó, ked­ves fiam — mondja barátságosan, ám szomorú hangon a hatodik ik­­szen jócskán túl levő Margit né­ni, Vass Józsefné. Ő rendszeresen elhozza magával a férjét is. Min­den klubfoglalkozásra 32 kilomé­tert buszoznak Nagyorosziból Ba­lassagyarmatra, s ugyanennyit vissza. — Tényleg az életemről van szó — ismétli meg­­egyszer Margit néni, akinek korábban ko­moly szívbántalmai voltak. Azt mondja, két-három esztendeje ke­zelteti magát, s a klubban olyan jó receptekhez jutott, hogy telje­sen átalakította az étrendjét, élet­módját. — Receptekhez? — Igen, ételreceptekhez is hozzájuthatunk, s nemcsak olvas­hatjuk, hanem meg is kóstoljuk! Nos, a siker egyik titka kétség­telenül: a kóstoló. A kórház kony­hája, Náton Jánosné irányításá­val valóban remek dolgokat pro­dukál, s igazán csak az elismerés illeti őket, hogy a társadalmi munkában többtucatnyi emberre sütnek, főznek, tálalnak, szállíta­nak és mosogatnak. Volt bemuta­tó a Lenin lakótelepi és a Rákóczi úti áruház élelmiszer-választéká­ból, megízlelhették a klubtagok a Reformkonyha, a Jóga konyha, a Hús nélkül című könyvek recept­jeiből készült ételeket, sőt a buda­pesti Lipid-klub kínálata is terí­tékre került. Aztán egy másik „titok”: a ven­dég előadók kiválasztása. Vala­mennyi előadást az adott szakte­rület legjobb ismerője, értője tart­ja, aki ezen túl jó „rétor” is, mon­dandója leköti a hallgatóságot. Csupán találomra pillantsunk az előadói listára: dr. Kerkovits Gyula, dr. Oláh Andor, dr. Hoff­mann Artúr, dr. Szabadkai György . . . E klubmozgalom nógrádi „aty­jaként” tartják nyilván dr. Bartal Gábor belgyógyász osztályvezető főorvost, aki létrehozta három esztendővel ezelőtt az országban harmadikként e klubot, s ma is vezeti. — Akkoriban a budapesti Lipidi-klub már fogalom volt az országban, elmentem néhány fog­lalkozásukra, nagyon tetszett, s elhatároztam, „adaptáljuk” az öt­letet egy tizenhatezres lélekszá­mú kisváros sajátosságainak megfelelően — mondta. — Az it­teni tanács vezetői, a művelődés irányítói partnerek voltak az ötlet kivitelezésében. Ez megkönnyí­tette a szervezést, kivitelezést. Célként a Minisztertanács 1984. szeptemberi ülésének hatá­rozatát idézi a főorvos: „a lakos­ság egészségi állapotának javítá­sában, az egészségügyi ellátáson kívül fontos tényező, hogy emel­kedjen az egészségkultúra általá­nos színvonala, s visszavonulja­nak az egészségkárosító szoká­sok. Programot kell végrehajtani és kidolgozni annak segítésére, hogy mérséklődjön az alkoholiz­mus és a dohányzás, egészsége­sebbé váljon a táplálkozás, csök­kenjenek a környezeti ártal­mak . . .” Rögvest megfogalmaztak egy tizenhárom pontból álló felhívást, amelyet a Rizikó klub elnöke és a városi tanács elnökhelyettese írt alá. Ebben támogatást, segítséget kértek az egészségügyi dolgozók­tól, orvosoktól, vöröskeresztes ak­tíváktól, óvónőktől, pedagógusok­tól, élelmiszerboltok vezetőitől, tornatanároktól, sportkluboktól, szocialista brigádoktól, ki-ki sajá­tos lehetőségeihez mérten járul­jon hozzá a klub egészségnevelési céljainak megvalósításához. A klub elsősorban azt a társadal­mi összefogást kívánta koordinál­ni, amely a szív-, érrendszeri be­tegségek elleni küzdelmet segíti. Ma már nem csupán a Rizikó klub fogalom a megyében, ha­nem több száz ember kapcsoló­dott be a tömegsportba. Lassan hagyománnyá válik a Mozdulj, Gyarmat futónap, s az sem mellé­kes, hogy az élelmiszerboltokban megjelentek a klub által javasolt árucikkek . .. Kérdőíves fölmérést készítettek arról, mi az emberek véleménye a mozgalomról, milyen változást hozott az életmódjukban? Többen írták ezt: „többet mozgok . . ., kevesebb zsírt fogyasztok . . ., kevesebb cukrot használok”. Arra a kérdésre, hogy milyen téma ér­dekelné leginkább, sokan azt vá­laszolták, a stressztűrő képesség­ről, a lelki zavarok okait feltáró, személyiségfejlesztésről szóló elő­adásokat hallgatnának legszíve­sebben. És még egy jellemző vé­lemény: „a kóstolók fokozatosan átalakítják étkezési szokásai­mat”. Dr. Bartal Gábornak újabb ter­vei vannak. — Szeretnénk létrehozni egy társadalmi vezetőséget, amely még jobban koordinálná a klub munkáját — magyarázza. — Ter­vezünk egy kiadványt, amelyben a foglalkozásokon elhangzott elő­adásokat jelentetnénk meg. Az­tán törjük a fejünket újabb prog­ramokon, rendezvényeken. Folytatná még a beszélgetést, de a kollégái beteghez hívják. A jövő elképzeléseiből vissza kell zökkennünk a ma realitásába. Jánka László Orvosi tapasztalataim Indiában Régi gyermekkori vágyam ki­elégítésére elhatároztam, hogy széjjelnézek Indiában. De ho­gyan? A társasutazások rövidek. Bármennyire sokat is lát az em­ber, nem tudja egyszerre befo­gadni, fölemészteni, így szépen gyűjtögettem a pénzecskét, és há­rom év alatt össze is gyűlt az úti­költség, nekifoghattam a vízum­szerzésnek. Végre sikerült, és 1986 október végén kétnapos, 11 ezer kilométeres repülőút után Indiában találtam magam. Először Bombay-ben jártam, azután Kalkuttába repültem, utá­na Delhibe utaztam vonattal. Ezenkívül láttam Agrát, ahol a vi­lág hetedik csodája, a mesés Tadzs-Mahal nézegeti magát az örök napfénytől ragyogóan, szinte izzó fehérre fényesítve, szökőkút­jainak kedvesen hullámzó vízé­ben. Aztán voltam még egy-két kisebb bengáliai és bihari város­kában, mint például Ranchi-Ha­­tia, azután Bändel és Titagarh, de tartózkodásom súlypontja Kal­kutta volt. Annál is inkább, mivel hallottam, hogy az ottani metró építését magyar honfitársak irá­nyítják, és ők is tervezték. Nagy örömömre szolgált, mikor megta­láltam őket. A másik nagy örö­möm az volt, hogy rátaláltam és megnézhettem Körösi Csom­a Sándor dolgozószobáját és erede­ti kéziratát az Ázsiai Társaság székházában. Tudtam, hogy Kalkutta 10 mil­lió lakosával India és egyben a vi­lág egyik legnagyobb városa, de hogy milyen ott az élet valójában, arról csak olvasmányaimból, el­beszélésekből, szemtanúk vallo­másaiból volt fogalmam. Utazá­som fő célja egy csecsemőkori bőrbetegség, az ún. Lerner-s­ór ta­nulmányozása volt, felkerestem a trópusi betegségek tanszékét az egyetemi klinikák épület­komple­xumában. Sajnos azonban nem sikerült engedélyt kapnom ottani betegek tanulmányozására, mert nem volt állami kiküldetésem", így aztán magyar honfitársaim ajánlására egy karitatív intéz­ményrendszert látogattam meg, amelynek sikerei olyan imponáló­ak, hogy jól rávilágítanak az egészségügyi ellátás számos vetü­letére, s így nálunk is hasznosít­hatók. Meglátogattam két árva­házat (Shishu-Bawan, Dum-Dum or Kenedy Center), egy ún. „Hal­doklók Otthoná”-t (Kalighat), két szellemileg és testileg károsult felnőttek számára fenntartott otthont (Prem-Dan és Howrag- Station Home), egy csavargó gyermekeket gondozó (Howrah- Station Children’s Home) és egy leprásokat gondozó, illetve gyó­gyító intézményt a városon kívül mintegy háromnegyed óra vo­natjárásnyira (Titagard) egy kis­városka pályaudvara közelében. Módom volt, hogy ugyanezen in­tézményrendszer keretében két falusi, illetve külvárosi gyermek- és anyavédelmi rendelésen ve­hessek részt, ahol csecsemőket láthattam, vizsgálhattam, gyó­gyíthattam, és így a Leiner-kórra vonatkozó adatokat is gyűjthet­­tem. Mivel ezek az intézmények csak hétfőn és szombaton működ­tek, a korábban említett intézmé­nyekben is végeztem önkéntes, ingyenes orvosi munkát, így lát­hattam, hogy érzik magukat az ápoltak, illetve gondozattak az ott tapasztalt bánásmód és ellátás nyomán. Láthattam, hogy a munkák oroszlánrészét délelőtt 8—12 és délután 14.30—18.30 óra között Teréz anya rendjének nővérei végzik az ifjú önkéntesekkel együttműködve, akik a világ min­den tájáról érkeznek, részben kí­váncsiság, tapasztalatszerzés, részben pedig karitatív motiváci­óktól indíttatva. A munka a fő étkezések: regge­li, ebéd, vacsora és a kiegészítő táplálkozás: tízórai, uzsonna ki­osztására és megetetésére, gyógy­szerosztásra és beadásra, fekvő gondozottak ágyfalazásaira, pe­­lenkázására, mosdatására irá­nyul. Ugyancsak ellátják a kötözésre, injekcióra szoruló betegeket. Este és éjszaka, valamint 12—14.30 óra között saját nevelésű segédá­polónők és férfiak látják el a gon­dozottak illetve betegek felügye­letét, ápolását. Az intézmény­­rendszer — noha teljes mérték­ben napi adományokból él, me­lyet részben koldulással, részben a világ minden tájáról érkező ado­mányokkal teremtenek elő — olyan tápláló, mennyiségében és minőségében kifogástalan étren­det, a rászorulóknak a legszüksé­gesebb orvosságokat, illetve egészségügyi kezelést tud biztosí­tani, mint egy ottani közepesen működő állami egészségügyi in­tézmény. A gyógykezelés, ápolás, szinte percnyi pontossággal törté­nik. A betegeket név szerinti gondoskodás veszi körül, s elha­lálozás esetén a tisztességes teme­tést, gyógyulás után a megfelelő elhelyezést tudják vagy megkí­sérlik biztosítani az ápolók. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az intézmények nem kórhá­zi osztályok és inkább menedék­helyeknek, mintsem egészségügyi intézményeknek látszanak. En­nek ellenére a bennük alkalma­zott gondos étkeztetés, egészség­­ügyi ellátás, érzelmileg a legna­gyobb jóakarattal párosult szemé­lyes törődés oly sikeres gyógyu­lást, olyan lelki békességet és komfortérzést nyújt az ápoltak­nak és gondozottaknak, hogy ez önmagában is elgondolkodtató. Egyetlen adat csupán a sok közül: az ún. „Haldoklók Otthoná”-ban, ahol utcáról felszedett, járásra képtelen, súlyos betegeket gon­doznak, csak kb. 40-50 százalék az elhaltak aránya. Évente 130-150 az általuk ápolt friss leprás megbetegedettek szá­ma. Az ezekkel együtt évente részben ambulanter, részben fek­tetőben gondozott 23 ezer leprás beteg közül — információjuk sze­rint — nincs veszteségük, pedig Indiában egyedül ők látják el in­tézményesen a friss leprás meg­betegedetteket. Nagy megilletődéssel töltött el az a lelkiismeretes munka, amely humánumtól telítve a beteget ér­ző, szenvedő embertársként keze­li, aki az odaadó gondosságon kí­vül pontosan megkapja a tápláló ételét — és ez az ottani körülmé­nyek között igen nagy dolog —, ugyanígy megkapja a szükséges gyógyszerelését, s ezzel tulajdon­képpen mindent, ami a gyógyu­láshoz szükséges. A „Haldoklók Otthoná”-ban majdnem naponta, a többi intéz­ményekbe csak hetente egyszer jár orvos, aki vizsgálatával, taná­csaival segíti a részlegvezető, rendkívüli tapasztalatokkal ren­delkező főnővért: irányító és gyó­gyító munkájában. Az embernek szinte olyan érzése támad, hogy itt még talán meghalni is kelleme­sebb . . . * E kis beszámolóm nem akar a nagy magyar orientalisták írásai­nak nyomába lépni. Csupán egy, a hétköznapok emberének nevez­hető orvos tanulságokat rejtő megfigyeléseit szeretné tolmá­csolni. Mindenekelőtt kiemelném azt az odaadó ápolást, amely eze­ket az önkéntes egészségügyi dol­gozókat jellemzi, és ennek döntő része van kitűnő eredményeik elérésében. Dr. Mester Antal ny. gyermekgyógyász főorvos Fiatal férfi a „Haldoklók Otthoná”-ban

Next