Egyenlőség, 1894. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1894-01-12 / 2. szám
1W׳?־-r?P1,־'׳:; EGYENLŐSÉG. 1894. január 5. gyalázható, hogy unisono szavaztak a jezsuitákat kitiltó törvény eltörlése mellett. De örömük nem tartott sokáig. Vilmos császár nem az az uralkodó, aki homályban hagyná a világot igazi nézetei és véleménye fölött. Amint neszét vette annak, hogy az antiszemiták mikép magyarázgatják az ő véleményét egy tisztán irodalmi kérdésben, rögtön megadta a kellő magyarázatot. Egy előkelő parlamenti férfiú előtt, akitől az önök levelezője értesítését vette,s aki nem fog késni, hogy a császár véleményét legközelebb minden illetékes helyre ejuttassa, a következő érdekes nyilatkozatot tette a császár: — »Engem ebben a kérdésben (a Schiller-díj odaítélésének kérdésében) nem vezérelt, valamint nem is vezérelhetett más tekintet és érdek, mint egy tisztán irodalmi és művészeti érdek. Fulda Lajos darabjának tendencziája az, amit nem hagyhattam jóvá. Ez volt az oka, hogy a darab előadását, annak idején Berlinben meg nem engedték, ami pedig az én egyenes meghagyásomból történt így. Felekezeti szempontról szó se lehetett ezen elhatározásomról. Nem vagyok barátja annak az iránynak az újabb irodalomban, mely minden tekintélyt lerombol, minden tiszta érzést megtagad, minden koronát megvet. S ahol módomban áll, ott stigmatizálom is ezt az előnyt. Mivel pedig én is, császári jogomnál fogva, jury vagyok ebben a kérdésben, hát kereken kimondtam nézetemet az új irodalmi irányról azzal, hogy megtagadtam jóváhagyásomat.« Ennyit mondott a császár. Világos ebből, hogy nem Fulda a zsidó, hanem Fuldának írói tendencziái nem tetszenek neki. Lehet, hogy Vilmos császár nem egészen hivatott irodalmi kérdésekben döntő ítéletet hozni, de az már bizonyos, hogy a legnagyobb sértés volna rá nézve, ha elhitetik róla, amint az antiszemiták csakugyan elhitették, hogy művészeti kérdésekben nem az elv, hanem fanatizmus és felekezeti merev elfogultság vezérlik. Ettől nagyon távol áll, még távolabb mint az antiszemitizmus a fölvilágosultságtól és a humanizmustól. Egyenes sértés volna az ő nyílt, őszinte jellemére, ha azonosítanák gondolkodását azzal a sötét hordáéval, mely Ahlwardtban és Stöckerben látja vezéreit. Becsületes ember nem is állhat velük szóba, nemhogy egy húron pendülne velük; pedig Vilmos császár minden ízében becsületes és őszinte. Nyíltsága addig megy, hogy még politikai áldozatokat is hoz érte. Nagyon korai volt tehát az antiszemiták öröme, és a rákövetkező erkölcsi »katzenjammert« fokozza még egy újabb vereségük is. Mondottam, hogy mily észjárásnak hódoltak a jezsuita törvény megszavazásánál, s amint ez bevégzett ténynyé vált, örömmel hozzáláttak, hogy ez iránybani működésüknek gyümölcseit élvezzék. Egyik vezetőjük, aki a katholikus elemet képviseli a nobilis pártban, Rómában járt, hogy a jezsuita rend vezetőinél fölajánlja a párt támogatását a zsidók ellen indítandó hadjárat esetére. Nagyon meg volt lepetve, mikor hidegen fogadták, s még inkább, mikor egészen őszintén kijelentették előtte a következőket : »Abba az örömbe, melyet a kitiltó rendelet visszavonása okozott, csak egy ürömcsepp vegyült, s az, hogy önök is rászavaztak. Sokkal exponáltabb a mi helyzetünk Németországban, és sokkal több üldözésnek voltunk ott kitéve, semhogy hajlandók volnánk, újabb működésünket azzal megkezdeni, hogy kezet nyújtsunk egy olyan felekezet vekszálására, amely soha se vétett ellenünk. Amit a katholiczizmus az utolsó húsz év alatt Németországban elszenvedett, annak forrása épp ott keresendő, ahol az antiszemitizmus forrása: I. j. a Stöcker és hasonmásai táborában. Katholikus embernek, legalább Németországban nincs helye az antiszemiták közt«. . . Nagy a megrökönyödés e miatt a német antiszemiták közt. Vége minden szép reménynek nagyobb akczióra és politikai befolyásra. Valószínű, hogy immár újra oda helyezik a súlypontot, ahol azelőtt volt: a korcsmai verekedésekre és a parlamenti botrányokra —t. KOHNER KÁROLY. — s Szentség־ volt minden szava, egyenes minden gondolata, nemes minden érzése, feddhetlen minden cselekedete.« így jellemezte Kohner Károlyt hitközségünk magyar rabbija és ilyen volt Kohner Károly. Az a majdnem páratlan részvét, melyet halála szerte keltett, az az őszinte fájdalom, melylyel gyászoljak, akik ismerték — mert Kohner Károlyt szerették és tisztelték, akik ismerték és minél jobban ismerték, annál jobban szerették és tisztelték —, arról tanúskodik, hogy az, aki örökre hunyta le szemét az új év első szürkületén, űrt hagyott hátra társadalmi életünkben, űrt különösen hitközségünkben. A munka embere volt egész életében, munkakedvénél nagyobb csak szerénysége volt, és ezt csak szívjósága múlta felül. Mondhatni, félve került ki, minden kitüntetés, nyilvános ünnepeltetés elől, és a tisztségeket, miket viselt, szinte rá kellett erőszakolni. Könnyen föllobbanó természete mellett, mely lármás szavakban nyilatkozott, a leggyöngédebb szív más ל!?1121055&₪11