Egyenlőség, 1920 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1920-02-21 / 8. szám

2 (ha véletlenül nem bír jelentékeny magánvagyonnal) az állam kenyerére szorul és az állam viszont bőven rendelkezett volna és rendelkeznék minden téren kitűnő szakemberekkel. De a társadalmi ellentét is sokkal enyhébb volna, ha külföldön járt és európai szellemben nevelt, jó családokból származó keresztény emberek ezrei az ipari és kereskedelmi téren kerestek és találtak volna érvényesülést és ezáltal megszűnt volna a nálunk dívó elavult disztinkció az ״ úri“ és ״ nem úri“ foglalkozások között. És végül még egy óriási haszna volna az országnak ebből a rendszerből: az, hogy külföldi diplomáciai vagy kereskedelmi képviseletek céljaira bőséges emberanyag állana rendelkezésére, melynek még az az előnye is megvolna, hogy az iskola padjaiból eredő személyes és baráti összeköttetésekkel bírna a külföldön. Fájdalom, a lefolyt fél évszázadban nem követtük ezt a helyes utat és most már hiába szánjuk-bánjuk, hogy ezt nem tettük. De még most is azt mondom, hogy a jövő programmjába ezt a modus procedendit kellbeillesztenünk, mint egyik főpontot, ha Magyarország feltámadását meg akarjuk valósítani. Igaz, hogy ez vajmi keveset segít a pillanatnyi égető bajokon, százezernyi derék és minden szimpátiánkra érdemes magyar tisztviselő jogos panaszán és nyomorúságán. De ez mégis az egyedüli helyes út egy jobb jövő felé, amelyben a keresztény magyar intelligencia megtalálja az anyagi boldogulás és a zsidóság a társadalmi megértés lehetőségét. Világos, hogy arról nem lehet szó, hogy mindazok, akik a múltban a Nagy-Magyarország szolgájában állottak, a jövőben is a csonka Magyarország hivatalnokai maradjanak. Ellenkezőleg, a jövő Magyarország adminisztrációjának mennél egyszerűbbnek kell lennie, tehát csak a legszükségesebb személyzettel szabad dolgoznia, természetesen a legjobb és ehhez képest tisztességesen fizetett emberekkel. Nem lehet tűrni azt az állapotot, hogy egy kúriai bírónak vagy egy nagyfontosságú osztályt vezető miniszteri tanácsosnak kisebb jövedelme legyen, mint egy iparossegédnek, hanem igenis, követelni kell, hogy ilyen állású embereknek a jövedelme legalább megközelítőleg akkora legyen, mint egy hasonló állású pénzintézeti vagy részvénytársulati vezető embernek. Hogy erre nézve a magyar zsidóságban legelsősorban van meg nemcsak a megértés, de az áldozatkészség is, ezzel mindenkinek tisztában kell lennie, aki felekezetünk irányadó embereinek méltányosságát és tisztult felfogását ismeri. De mi történjék már most azokkal, akiket az államnak szigorú takarékossággal megállapítandó szervezetébe beilleszteni nem lehet, de akikről végre mégis emberségesen gondoskodni kell, mert hiszen nem engedhetjük elpusztulni a nemzet derék, művelt és értékes fiainak ezreit, akik nem önhibájuk folytán vesztették el exisztenciájuk alapját, hanem elvesztették azt egy nagy politikai katasztrófa folytán, amelynek bekövetkezésében ők teljesen ártatlanok. Kétségtelen, hogy ezekről is gondoskodnunk kell. Az államnak és a társadalomnak e célból egy külön szervet kell alkotni, melyben részt követelünk mi is, zsidóhitű magyarok és amely kettős feladattal volna megbízandó: először a hivatalukat és kenyerüket vesztett magyar honosok tisztességes, ideiglenes ellátásával, másodszor ugyanazoknak végleges elhelyezésével. Hogy hol, azt azonnal megmondani igazán nem tudnám, de úgy gondolom, hogy elsősorban a földbirtokreformmal kapcsolatosan lehetne egy nagy részét ezeknek a hivatalnok-családoknak — melyeknek nagyrésze amúgy is a földbirtokos-osztályból eredt — előzetes, kellő kiképzés után, kisebb járadékbirtokokon, mint kertészettel, gyümölcstermeléssel, baromfitenyésztéssel foglalkozó és ebből remélhetőleg tisztességesen megélő embereket letelepíteni. Ez az a nagy kérdés, mélyen tisztelt polgártársaim, amely igazán és keservesen megvan és amelyet a békekötés után rögtön meg kell oldanunk. Mint egy sülyedő hajón, melyen csak háromszáz ember részére van mentőcsónak, holott ezer fejvesztett utas bolyong a fedélzeten, egymást gyilkolják az emberek, hogy — esetleg a másik pusztulása árán — szabaduljanak. Nem ez a menekülés útja, felebarátaim! A nagy veszélyek idején kell elsősorban a józanság és hidegvér. A zsidóság megkárosításával és elpusztításával legfeljebb néhány emberen van segítve, de meggyengül az ország gazdasági ereje és annál kevésbbé tehet valamit bajban lévő és segítségre mindenképpen érdemes fiam. Csak az állami rend teljes helyreállítása, a termékeny munka erőteljes fellendítése, minden izgágaság, minden széthúzás megszűnése állíthat bennünket talpra és szerezheti meg mindnyájunknak a nyugodt otthont és a biztos kenyeret. Aki ennek az ellenkezőjét prédikálja annak ne higyjetek, mert az vagy zavaros fejű, vagy nem igaz ember. — ״ Degenerált világfaj“, így nevezte Huszár Károly, Magyarország miniszterelnöke beszédében a zsidó Ságot. Hogy mi az a ״ világfaj“, nem tudjuk. Talán olyan faj, mely az egész világért dolgozik. Mi adtuk a világnak Jezsujás prófétát, kinek 40. fejezetével (a híres Nachamu, nachamu, ami 3-ik versével) nyitotta meg Raffay Sándor püspök a magyar nemzetgyűlést. Zsidó próféta zsidó igéje a misén és öt perc múlva ócsárlása, inzultálása, becsmérlése a zsidóságnak. Hajh! Mi zsidók megszoktuk az ilyesmit. És csak felütjük a mi Jezsuiásunkat és olvassuk tovább, itt, hol a szépszavu püspök elhagyta: Minden emberi csak múló virág, és minden emberi kegy csak mező füve. Elszárad a fa és lehull a virág, mert rálehet az Úr szellete ... de a mi Istenünk szava állani fog örökké! Degenerált világfaj? Eh ... Spinoza, Jézus, Heine,Mendelssohn, Einstein, Bergson, Brandes, Goldziher, Crémieux, akik úgy hirtelen eszünkbe juttak, ti, a degenerált világfaj ivadékai: mit gondoltok? ezt is elviseljük. EGYENLŐSÉG 1920. február 21.