Egyetemes Filológiai Közlöny – VLII. évfolyam – 1923.

I. Értekezések - Kastner Jenő: Olaszos irány XVIII. századi költészetünkben

Kölcsey, azzal, hogy az ő lantján természetes zengést nyernek a szentimentalizmus lágy hangjai, úgy az olaszos iránynak két mestere van: Kisfaludy Sándor és Csokonai. Az előbbinek mon­danivalója Petrarca érzésmódján, képein, fordulatain, formáin szűrődik át. Megalkotja a magyar szonettet, a Himfy-strófát és a magyar Canzonieret, a Himfy szerelmeit. Az utóbbi nem érzi jól magát a szonett szigorú bilincsei közt. Annál inkább megfelel neki a kantate, a páros dal, a szabadabb ritmusú vers­szak, melyekben egykorú alkalmi költészetünk és énekesköny­veink fel-felbukkanó formái mintegy megnemesülnek, mert Cso­konai közvetlenül, a forrás eredeténél merít. Az olasz árkádián, az Anakreontikusokon, Metastasión nevelődött ízlése. S ezek tel­jesen megfelelnek kedves, debreceni magyar jellemébe oltott rokokó természetének. Egyéniségébe olvasztja azt a hatást, melyet már Faludinál, a gáláns líra közvetítésével Amadén, végül XVIII. századi énekgyűjteményeink versformáiban meg­állapíthattunk. Olaszos irányról természetesen csak bizonyos fönntartással szólhatunk. Hiszen Csokonai német költőktől is fordított és német írók is hatottak rá, Kisfaludy Sándor pedig Petrarcával szemben is meg tudta őrizni egyéniségét. De vájjon a németes Kazinczy nem fordított-e éppígy franciából s a latinos Ber­zsenyi Dániel nem őrizte-e meg éppoly teljesen magyarossá­gát, mint Kisfaludy Sándor és Csokonai? XVIII. századi irodalmunk „iskolák"-ra való fölosztása főleg az irodalomtörténeti rendszerezés érdekeit szolgálja — a XVIII. században köztük semmi ellenségeskedés nem mutat­kozik — s aszerint igazodik, hogy egy költő érzés- és kifejezés­módja főleg milyen irányból érkezett hatásokat asszimilált. Ily értelemben bátran csatolhatjuk hozzájuk ötödiknek az olaszos irányt. Láttuk, milyen talajból nőtt. Vázoltuk közvetlen szellemi összeköttetéseinket Olaszországgal, a Bécsből fújó diva­tot, a német esztétikák útmutatását. Futólag vizsgáltuk, mit tudott ezekről közönségünk a bécsi magyar hírlap révén és hogyan szívódik le alkalmi költészetünkön keresztül a bécsi divat egészen kéziratos énekeskönyveinkig. Ez volt a háttér. Ebből emelkedik ki és lesz irányító értékűvé az olasz iro­dalom, az Európa-szerte dívó olasz dalköltészet, Petrarca, az Árkádia-költők és az Anakreontikusok befolyása Faludiban, köz­vetve Amadéban, Kazinczy formatörekvéseiben, míg Kisfaludy Károlynál és Csokonai V. Mihálynál a hatás teljesen felolvad a költő egyéniségében. Az a formai reform tehát, mely költészetünkben a XVIII. század végén fejlik ki teljes változatosságában s először teremt nálunk igazi irodalmi életet, már Faludival és Amadéval kez­dődik, még pedig olaszos befolyás alatt. Viszont az olaszos irány a XVIII. század végén nem oly összefüggő, mint a németes vagy latinos iskola. Ennek oka abban rejlik, hogy ekkor az olasz költészet közkedveltségét és európai hatását — mely kiélte Philologiai Közlöny, XLVII. 7-10. 11

Next