Egyetemes Filológiai Közlöny – VLII. évfolyam – 1923.
I. Értekezések - Kastner Jenő: Olaszos irány XVIII. századi költészetünkben
Kölcsey, azzal, hogy az ő lantján természetes zengést nyernek a szentimentalizmus lágy hangjai, úgy az olaszos iránynak két mestere van: Kisfaludy Sándor és Csokonai. Az előbbinek mondanivalója Petrarca érzésmódján, képein, fordulatain, formáin szűrődik át. Megalkotja a magyar szonettet, a Himfy-strófát és a magyar Canzonieret, a Himfy szerelmeit. Az utóbbi nem érzi jól magát a szonett szigorú bilincsei közt. Annál inkább megfelel neki a kantate, a páros dal, a szabadabb ritmusú versszak, melyekben egykorú alkalmi költészetünk és énekeskönyveink fel-felbukkanó formái mintegy megnemesülnek, mert Csokonai közvetlenül, a forrás eredeténél merít. Az olasz árkádián, az Anakreontikusokon, Metastasión nevelődött ízlése. S ezek teljesen megfelelnek kedves, debreceni magyar jellemébe oltott rokokó természetének. Egyéniségébe olvasztja azt a hatást, melyet már Faludinál, a gáláns líra közvetítésével Amadén, végül XVIII. századi énekgyűjteményeink versformáiban megállapíthattunk. Olaszos irányról természetesen csak bizonyos fönntartással szólhatunk. Hiszen Csokonai német költőktől is fordított és német írók is hatottak rá, Kisfaludy Sándor pedig Petrarcával szemben is meg tudta őrizni egyéniségét. De vájjon a németes Kazinczy nem fordított-e éppígy franciából s a latinos Berzsenyi Dániel nem őrizte-e meg éppoly teljesen magyarosságát, mint Kisfaludy Sándor és Csokonai? XVIII. századi irodalmunk „iskolák"-ra való fölosztása főleg az irodalomtörténeti rendszerezés érdekeit szolgálja — a XVIII. században köztük semmi ellenségeskedés nem mutatkozik — s aszerint igazodik, hogy egy költő érzés- és kifejezésmódja főleg milyen irányból érkezett hatásokat asszimilált. Ily értelemben bátran csatolhatjuk hozzájuk ötödiknek az olaszos irányt. Láttuk, milyen talajból nőtt. Vázoltuk közvetlen szellemi összeköttetéseinket Olaszországgal, a Bécsből fújó divatot, a német esztétikák útmutatását. Futólag vizsgáltuk, mit tudott ezekről közönségünk a bécsi magyar hírlap révén és hogyan szívódik le alkalmi költészetünkön keresztül a bécsi divat egészen kéziratos énekeskönyveinkig. Ez volt a háttér. Ebből emelkedik ki és lesz irányító értékűvé az olasz irodalom, az Európa-szerte dívó olasz dalköltészet, Petrarca, az Árkádia-költők és az Anakreontikusok befolyása Faludiban, közvetve Amadéban, Kazinczy formatörekvéseiben, míg Kisfaludy Károlynál és Csokonai V. Mihálynál a hatás teljesen felolvad a költő egyéniségében. Az a formai reform tehát, mely költészetünkben a XVIII. század végén fejlik ki teljes változatosságában s először teremt nálunk igazi irodalmi életet, már Faludival és Amadéval kezdődik, még pedig olaszos befolyás alatt. Viszont az olaszos irány a XVIII. század végén nem oly összefüggő, mint a németes vagy latinos iskola. Ennek oka abban rejlik, hogy ekkor az olasz költészet közkedveltségét és európai hatását — mely kiélte Philologiai Közlöny, XLVII. 7-10. 11