Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1969 (11. évfolyam, 1-17. szám)
1969-01-23 / 1. szám
Viták, próbálkozások, nagy tervek, enerváltság, lelkes nekirugaszkodások, széthúzás — mennyi mindent beszéltek az elmúlt két esztendőben az egyetemi alkotókörről. Van-e egyáltalán? Ha van, ki vállal munkájáért felelősséget? Ki segíti egyetemünk készülődő fiatal íróit? S ha támogatást kapnak, van-e mit adni érte cserébe? Vannak-e jó írások? A Tiszta szívvel hajdani köteteit vitatták sokan , támadások, nagy lelkesedések szélsőségein hányódva írásai élték a kísérletek sorsát. Vitatható akadt bőven az írások között: az egykori szerzők mégis azóta lassan-lassan átesnek a nagy tűzkeresztségen, beavattatáson, elhulláson. Kezdjük sejteni, ki, mit ér. Egy dologban azonban máris bizonyosak lehetünk: a hajdani alkotóköri tagok, mai fiatal írók vállalkozása ért valamit Volt köztük néhány igazi tehetség. Érthető örömmel fogadtuk a hírt tehát: az Alkotókör új tanár-vezetője ismét Török Endre egyetemi docens, az az oktató, aki néhány esztendővel ezelőtt már sok fáradsággal és igaz szakértelemmel foglalkozott egyetemünk fiatal alkotóival. — Ne keressük most az utóbbi két esztendő „pangásának” okait Ami bizonyos: segítő, hozzáértő egyetemi oktatókban és tehetséges fiatalokban eddig sem volt hiány. Nézzük inkább a tényeket, feladatokat — mondja Török Endre. Az Alkotókör a második félév kezdetétől ismét rendszeres összejöveteleket tart — kéthetenként Ezt megelőzően felmérést végzünk: megállapítjuk, hogy kik írnak s menynyire tehetségesek. Az Alkotókor természetesen mindenkit szívesen lát, de munkájában csak azok vehetnek majd részt, akik bizonyos minőségi „szűrésen” túljutnak. — Mi az Alkotókor célja, programja? — Célunk az íróvá válás folyamatát elősegíteni, mintegy dűlőre vinni az alkotókban: van-e tehetségük, s ha van, az mit ér — más szóval: kialakítani az önismeret képességét, amely minden művészi fejlődés alapfeltétele. Programunk: rendszeres viták a benyújtott kéziratokról. Helyet adunk minden szépirodalmi próbálkozásnak. Kritikus tehetségeinkre különösen a viták kialakításában számítunk. Az Alkotókör legrangosabb tagjai kilépnek a szélesebb nyilvánosság elé: az Egyetemi Színpad májusban alkotókon estét rendez. Február 26-án a Fiatal Művészek Klubjában, március 6-án az Írószövetségben mutatkoznak be a legtehetségesebbek. — Mikor jelenik meg a Tiszta szívvel új kötete? — Előreláthatólag márciusban, új szerkesztőbizottság szerkesztésében. A kötet felelős szerkesztője Vasy Géza, a szerkesztő bizottság tagjai: Szentmihályi Szabó Péter és Mózsi Ferenc. Gazdag szépirodalmi rovatában a fentieken kívül szerepelnek még többek között Hajnal Zsuzsa, Pardi Anna, Váradi Szabolcs. A lap Fórum rovata vitát közöl a tanári elhivatottságról. Kritikai része főként csehszlovákiai, jugoszláviai és romániai (javarészt fiatal) magyar írók műveivel foglalkozik. Az Elődök és kortársak rovat alkotókörünk egykori tagjáról, Horgas Béláról közöl cikket. Megjelenik néhány műfordítás is. Ebben az esztendőben egyébként összesen három Tiszta szívvel szám publikálását tervezzük. — Az Alkotókör vezetője hogyan képzeli el a fiatal írók és az Egyetemi Lapok kapcsolatát? — Mindenekelőtt: rendszeres publikálásra számítunk, s igyekszünk kellően nívós írásokat adni — mintegy a közlés biztosítékául. Várjuk kiadványaink, nyilvános szerepléseink, munkánk figyelemmel kísérését, a kritikai reflexiókat. Nádor Tamás Beszélgetés Török Endrével AZ ALKOTÓKOR KEMSEI ISTVÁN: KIÁLTÁS „Hallod, hogy hozzád szólóit amikor nem vagy itt” (Aragon) Nézem a nyitottszemű esőt, nézem az estét: hullanak a parancsoló cseppek, az aranykarikák, mint fel-felzuhogó néma forradalmak szívemben, úgy verődik csepp tavakba, fürdik a világ. Állok egy lámpa mosolya alatt: ember: hús, vér, csont, anyag, — Mint ez a lágy függöny itt: áttetsző a létem: élek a szerelem isten tenyerében, ereimben csillag-pillanat: dübörögnek csontig borrító házfalak, vizek verik arcom, kövek rámkopognak szomjas zarándoka lettem mozdulataidnak Csupa kiáltás: szavaim hullanak homlokod, arcod szememben izzanak köztük a város: csak kőburka koccan csúszik sárba, piszokba-mosottan Állok virágnak, szónak, szerelemnek fedetten nézem: apám, anyám merengnek menthetetlen kettészakadt múltjuk ellobban felettem. VASY GÉZA: Ha nem hiányoznál Ha nem hiányoznál, az volna belenyugvásom az elmúlásba. Számlálnék hulló gallyakat közönyös mélybe ásva, nézném, viszi a víz a béna nádcsomókat, a homokbarázdák simulnak, ráncolódnak. De a szavad ismerős tájakat idéz, mosolyod napfényes ég, az árvaság halála, mint elhagyott földre, úgy tekintek tékozló hazámra. Miértünk így is kivirágzik. Hiába futnék, elrepülnék, csak ez marad meg menedékül, ez a kő, ez a szél, ez az ének, ez a szerelem. HAJNAL ZSUZSA: SETA veled se vagyok azonos már hiába nézlek nem talállak a sárga nyúlós undor a hideg utcára kerget neonok glóriázta árnyékaimmal beszélgetek részeg részeg és sánta sánta és nyomorult nyomorult és nyomorékt emberek özönlenek kopog az undor az aszfalton benyitok minden kávéházba hátha ott ülök valahol megkeresem magamat mint egy elveszett esernyőt Szentmihályi Szabó Péter: Thézeusz és a bika Már a harmadik napja ment Thézeusz előre a labirintusban. „Előre”, mondjuk, ezzel akarván kifejezni elszántságát és dühét, amellyel népe megtizedelőjének életére tört. Azonban tulajdonképpen e három nap jórészét azzal töltötte, hogy Ariadné, a kecses krétai lány vörös fonalát bogozgatta széjjel. Az is zavarba ejtette, hogy a pirosnak és vörösnek különböző színárnyalatában megjelenő fonálfafatok húzódtak a szögesdrót kerítéseken és a vasbeton pillérek tövében. A kerítést csak néhol övezte sűrű növényzet, egyebütt egészen messzire lehetett látni. Köves, szikkadt, cseppet sem, igéző síkság volt. Néha szinte elfelejtette félelmét és vakmerőségét, annyira unalmas volt a tájék. Csak a szörnyeteg hirtelen megjelenő izének lehetősége töltötte meg feszültségeivel a levegőt. A drótok néha felzümmög- jttek, és a lanyha szellő időnként penet-ráns trágyaillatot csapott felé. Az első csontok. Thézeusz fölé hajolt a marad- Iványnak. Legyek rajzottak rajta. Dél volt. Thézeusz föltekintett. Az álmos, vibráló levegőégben két emberalak húzott el roppant magasságban a nap felé. Az egyik kis árny megingott, és eltűnt az örvénylő fényben. Thézeusz megdörzsölte szemét, mely szúrt és égetett a virrasztástól. Keblébe nyúlt, s egy karéj kenyeret húzott elő. A drótok álmosítón zsongtak. Leült egy oszlop tövébe, lábait maga alá húzta, hogy bármikor felugorhassék. A fegyvert maga mellé helyezte. Fegyver! Elmosolyodott a gondolatra, hogy éppen az ő gyenge és fegyvert sosem kezelő markára, finom ujjaira vár a feladat, amely a bikanyakúakat és vérivókat birkává rémítette. Alkonyodott. Fekete árnyak lengték körül. Futni kezdett, ujjai között visszafelé pergette a fonalat. Ki tudja, hol voltam, ki, tudja, mit tettem, ki tudja, mit akartam? S ha száz gyalázat, de élve viselem! Végighasította tenyerét a drót tüskéje. Térde megroggyant. Ess el, aludj el, pihenj meg, add meg magad, mondta a fáradtság. Thézeusz arccal a porba feküdt, és tudatának sárga körében megjelent és lenézett rá Minotaurosz. Fölpillantott, és az emberbika végighúzta patáját a porban, és szomorúan mosolygott. Thézeusz iszonyodva kiáltott fel. Apám! Mi jutott eszedbe, hogy ily messzire küldj? A bika emberarca gyűrűt vetett, mint a bölcs kút, ölj meg, mondta, és lehajtotta értelmes fejét. Nem vagyok az apád. Ő vár rád, s figyeli, vajon veled tér-e meg hajad, fehér vitorlákkal, vagy nélküled, éjszín vásznakkal dagadva. Amikor ezt mondtam Thézeusznak, nem gondoltam álnokságra. Lehet, hogy szüntelen szerepjátszás voltam, de mindegyik szerepben őszinte. Thézeuszt már messziről figyeltem, különböző kivégzési módokon töprengtem, de egyiket sem tartottam megfelelőnek. Bizonyos értelemben haragudtam Thézeuszra, mert eszméi voltak, s ezek érdekében akarta megszegni azokat. Furcsa vágy hajtott, hogy előbb meggyőzzem, azután öljem meg. Thézeusz bölcselkedő elme volt, nem az erőszak embere, fegyvere különben is messze esett kezéből. Thézeusz, mondom, nélkülem nincs élet Krétán és Athénben sem Egyszóval, nincs élet a földön. Fontos hivatást töltök be: a mindent kordában tartó erő, a félelem vagyok. S ne hidd, hogy hivatalom valaha is elpusztulhat, megszűnhet. Ezt az útvesztőt a világ népeinek építették fel azok vezetői. Az emberadó csupán kellemetlen jelenség, de nem a lényeg. Ha megölsz, rettenetes dolog történik veled. Éreztem, hogy rosszul fejezem ki magam, de a legutóbbi Thézeusz csontjai már elporladtak. Nem értettem világosan, mit akar Minotaurosz mondani, mert más idiómákat kevert beszédébe, de amit megértettem, félelemmel töltötte. Láttam az emberbika szomorúságát, önkéntes halálraszántságát s ugyanakkor intelmét, hogy ha megölöm, rettenetes dolog történik velem. Ha jól emlékszem, a hivatás szó helyett az intézmény szót használta egy ízben. Intézményes félelem. Thézeusz lehajtatta fejét, én pedig meghatódtam. Már az előbb, hogy atyjának nevezett, megindított, most pedig racionális megrendülése és gyanakvása elnyomta bennem az ösztönöket, és embermód, kitárt karral közeledtem feléje... Mi ez, ha nem ... emberi fogalom, szeretet? Minotaurosz furcsán kezdett viselkedni. Arca eltorzult, fejét leszegte, patáival természetellenes mozdulatot tett, mintha ölelni akarna. Hátraugrottam, undorral és megvetéssel. Ügyesen lehajoltam a fegyverért. Érdekes, nem is védekezett, és mintha a csukladozó nyögésbe, amellyel kiadta páráját, zokogás vegyült volna, nem tudom. Bizonyos megrendülést éreztem, mintha barátomat vesztettem volna el. Megfordítottam a teremet. Most láttam, milyen szelíd, és sovány test volt, finom erezett bőr, és egy szomorú öregember ábrázata. De indulnom kellett, visszhangzottak bennem apám intelmei, hogy a tökéletes sötétség beállta előtt igyekezzek kijutni az útvesztőből. De előtte még egy terhes ,kötelességnek kellett eleget tennem: lemetélni az emberbika egyik patáját. Ostoba dolog. Megtettem, és közben okádnom kellett. Ariadné repesve várt az útvesztő bejáratánál, ölelt és csókolt. Idegenkedtem most ettől, de végül is neki köszönhettem a győzelmet, bár az az érzésem, már sok kalandor pórul járt csalhatatlan vezérfonalaival. Mindegy. Hajóra szálltunk, embereim dicsőítő énekeket zengtek, és a levágott pata körül tolongtak, de csak tisztes távolból. Már közeledtünk Athén kikötőjéhez, és én még mindig késlekedtem a paranccsal, hogy vonják fel a fehér vitorlákat, hadd jelezzük boldog atyámnak, Aigeusznak, hogy élek, és győztem. Győztem? Lemészároltam egy öreg bölcset. Gyászoltam, és a gyász színe a fekete. A vitorlák sötéten dagadtak. Láttam, hogy Thézeusz rosszkedvű, mondta Ariadné. Már egészen közel voltunk a parthoz, s mindannyian borzadva vártuk, mikor könyörül meg végre apján, aki ott toporgott a parton, szemeit kezével ernyőzve. Aztán láttuk teste kecses hullását a parti sziklákra, és irtózattal látottam, hogy Thézeusz szeme elégedetten vilog. Amikor partraszállt, a tömeg, mely előbb némán gyászolt, most éljenezni kezdett, s az üdvrivalgás túlszárnyalta a tenygert. Odafordultam Thézeuszhoz, mutatnája fel a patát, a Szörnyeteg elejtésének bi- bizonyítékát, de csak egy csobbanást hallót-jíltam. Thézeusz a tengerbe hajította. Ahol ugyan a királyi palota felé lépegetett, tör-jiszse egyre zömökebb lett, nyaka megvastagodott, füle hegyes lett, kezén az ujjak összetömörültek. Lassan négykézlábra ereszkedett. Futni kezdtem, vissza fekete vitorlájú hajóhoz. Utánam kiáltott. Min- ;;; den évben tíz ifjat és leányt várok Krétá- * ról! Te pedig gondoskodj elegendő fonal- ] ról. Aztán még hallottam, hogy szögesdrattot és betonoszlopokat rendel. A nép pedig letérdelt, üdvrivalgott, és koszorúkkal is díszítette testét. " ! ! 3